Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
Szakítás. — Humoreszk. — A férfi: Tehát nem szeretsz? A leány: Nem. A férfi: Nem is szerettél soha? A leány: Sohasem. A férfi: Csak bolondítottái? A leány: Úgy van. A férfi: Hazugság volt a szavad, a csókod, az ölelésed? A leány: Hazugság volt minden. A férfi: Akkor hát megyek... (az ajtó felé megy.) A leány: Menj. A férfi: (Megáll a küszöbön)... Isten veled. A leány: Isten veled. A férfi: (Visszajön.) És nincs egy marasztaló szavad? A leány: Nincs. A férfi: És nincs egy búcsú csókod? A leány: Nincs. A férfi: Szóval, igazán azt akarod, hogy elmenjek? A leány: Azt akarom. A férfi: És ne jöjjek vissza soha többé? A leány: Soha. A férfi: Akkor hát elmegyek. (Megint az ajtó felé indul.) A leány: Menj. A férfi: (Megint visszajön.) Pedig év nagyon szeretlek. A leány: Tudom. A férfi: Még most is szeretlek. A leány: Lehet. A férfi: És szeretni foglak, amig élek. Amíg szivem dobog, amig e földi téreken járok. A leány:'Jól teszed. A férfi: No ugy-e, hogy jól teszem, akkor hát jól esik az neked, és ha jól esik, miért ne maradjunk együtt tovább? A ieány: Mert nem akarom. A férfi: Nem akarod? A leány: Nem. A férfi: Akkor hát elmegyek. (Az ajtó felé megy.) A leány: Menj. A férfi: (Mégis visszajön.) Hát a szerelemért ez a hála, te csalfa. A leány: Ne citálj a “Parasztbecsület”böl. A férfi: Hát miből? A leány: Semmiből. A férfi: Jó, nem citálok. Látom, hogy terhedre vagyok; Ugy-e? A leány: Igen terhemre vagy. A férfi: Dehát miért? A leány: Azért! A férfi: Ez nem felelet. Mond meg, miért vagyok a terhedre? Utálsz? Gyűlölsz? A leány: Igen. A férfi: Gyűlölsz? A leány: Igen. A férfi: Utálsz? A leány: Igen. A férfi: Akkor hát elmegyek. (Úgy tesz, mintha végképpen távoznék.) A leány: Menj. A férfi: Isten veled. A leány: Isten veled. A férfi: (Visszajön.) Csak azt akartam még mondani, hogy megérem még azt az időt, sírva mész el házam előtt. A leány: Hát megéred! A férfi: Sírtam eleget utánad... A leány: Csak nem akarod előadni a ioi magyar dalt? A férfi: Mért is szeretlek oly nagyon tégedet: A leány: Nem tudom. De azt tudom, hogy kezdel nagyon unalmas lenni. Megmondtam, hogy vége mindennek; hát ne kezd el mindig élűiről a dolgot. A férfi: Ne szóljak egy szót se többé? A leány: Egy szót se. A férfi: Akkor hát megyek. (Az ajtóhoz megy, a kilincset is megfogja sőt a kalapját is felteszi.) A leány: Menj. A férfi: (Lassan visszajön.) De ha egyszer megbánnád a dolgot, hát csak üzenj értem. Én várni fogom az üzenetedet. A leány: Jó. ' A férfi: Ha holnap üzensz, éppen úgy megtalálsz, mint egy hét múlva, egy hónap múlva, vagy egy év múlva üzennél. A leány: És két év múlva? A férfi: Akkor is, mindig, mindörökké. A leány: Amen. A férfi: Gunyolódol? A leány: Nem. A férfi: De kicsufolsz. A leány: Dehogy. A férfi: Magadban kinevetsz, kikacagsz. A leány: Ah! A férfi: Jól tudom, hogy a sóhajtozó, nyögdécselő férfi nevetséges. A leány: Nem igaz. A férfi: Pedig én nem csak sóhajtoztam, nyögdécseltem, hanem sírtam is utánad... sőt: sírtam előtted. A leány: Nem sírtál. Csak könnyeztél. A férfi: Nem sírtam? Hiszen most is sírok. A leány: Ne!... Ne!... A férfi: Siratom a boldogságomat. Siratom a hitemet! Siratom az elmúlt szép napokat! A leány: Ne!... Ne!... A férfi: De én sirok! A leány: Ne sírj! Nem akarom, hog> sírj! A férfi: (Most már zokog). A leány: Ne sirj! Nem tudom hallgatni. A férfi: De sirok! A leány: Ne sirj, ne sirj! Meghasad a — 12 — szivem, ha siró embert látok. (Már ő is szepeg.) A férfi: (Egyre jobban zokog.) A leány: Ne sirj, ne sirj!... Ha egy kicsit szeretsz, nem sírsz. A férfi: (Most már úgy zokog, szinte csuklik bele.) A leány: Ne sirj!... No ne sirj!... Hát nem szeretsz? A férfi. Nem. A leány: Nem is szerettél soha? A A férfi: Sohasem. A leány: >Csak bolondítottái? A férfi: Úgy van. A leány: Hazugság volt a szavad, a csó' kod, az ölelésed? A férfi: Hazugság volt. A leány: Akkor hát vége mindennek. A férfi: Vége. A leány: Pedig én nagyon szerettelek. A férfi: Tudom. A leány: Még most is szeretlek. A férfi: Lehet. A leány: És szeretni foglak a mig élek, a mig szivem dobog, a mig földi téreken járok. A férfi: Jól teszed. A leány: No ugye, hogy jól teszem? Akkor hát jól esik ez neked és ha jól esik, miért ne maradjunk együtt tovább? A férfi: Mert nem akarom. A leány: Nem akarod? A férfi: Nem. A leány: Akkor hát vége mindennek? A férfi: Vége. A leány: Dehát miért? A férfi: Azért. A leány: Ez nem felelet. Mondd meg, gyűlölsz? A férfi: Igen. A leány: Akkor hát vége mindennek? A férfi: Vége. A leány: Csak azt akarom mondani, hogy: megérem még azt az időt, sírva mész el házam előtt. (Sírva fakad.) A férfi: Megéred!... Megéred!... Csak ne sirj. A leány: De sirok. A férfi: Ne!... Ne!... Nem tudom nézni, nem tudom hallgatni, ha valaki sir. A leány: (Felzokog). Hát fordulj el. A férfi: Ne sirj már no!... Ne sirj. Hisz szeretlek!... Ne sirj, ha egy kicsit szeretsz!. .. A leány: Már nem sírok!... A férfi: (Egy félóra múltán elmegy és a lépcsőn igy monoligizál) Nem tudom elhagyni, nagyon szeret!... Tyüh, de elmúlt az idő! Már hét óra és hatra adtam randevút a — kicsikének! (Elsiet.) A leány: (Amikor egyedül' marad) Nem tudom kiadni az útját; nagyon szeret!... Mit szól majd az öregem, ha megtudja, hogy nem szakítottunk?... Faragó Jenő.
