Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-01-28 / 4. szám
Az utolsó bolond. Irta: MURAI KÁROLY Régen, igen régen, valahol messze, erdőkön túl, túl tengereken élt egykék szemű sugár fiú. Hullámos volt a haj,a halavány az arca és nagy, nagy szerelem befogadására kész szive. Ha alkonynyá vált a nappal és éjszakába ment át az alkony: kiült a tengerpartra, belebámult a csillagfénybe és álmodozott. Nyitva volt a szeme és mégis álomvilágban élt. Egyszer, midőn csill'agfény simogatta lágyan, rezgő villanással a hullámokat, alakot látott. Szépségeset, megbüvölőt, aminőt a mesék fantáziája fest. Vágyat fakasztó tündéralakot, félig meztelent, karjait kitárva, amint csókra nyújtotta a csókos szájat. A tengerből kelt ki s a szemtelen hullámok és tajtékok buján simultak hozzá, féltékenységet keltvén a fiúban, aki az első pillanatban imádságra gon dőlt. Csillaghullás idejéig tartott a látomány, alig pár szivdobbanásig. Azután elsötétült minden. Tenger és ég összeolvadt. Nem lehetett látni semmit. Sem hullámot, amely part felé tör, sem csillagot, amelynek fénye leverődik, sem tündéralakot, amelynek kábító hatása van. De bár ég és tenger összeolvadt is, bár a sötétség átláthatatlanul fekiidtt meg a levegőt: az álomképlátó fiú nem hagyta el a partot. Ott találta a pirkadás, ott találta a színét hamar változtató nappal és ott találta az este is. Kitágult szemekkel nézte a hullámokat, várva fölbukkanását az álomképnek, amely azonban nem mutatta magát. Amint igy várta, amint igy reménykedett napokon át, az a gondolat érlelődött meg benne, hogy mindaddig nem távozik el onnan, amig újra nem látja. Ott fog ülni a parton, merően nézi a tengert, a gonoszt, amely vágyát, boldogságát rejti magában. Várakozása közben mihamar erőt vett rajta az álom. Az az álom, amelynek szivárványszínű a képe, édes az ize, meg az emléke is. És ez álmok egyikében újra megjelent előtte a leány. Épen úgy, amint a tengerből fölemelkedni látta, amint a hullámok között állani látta, de ezúttal már a tenger nélkül. Mélységes, sötét, mindig zugó erdő volt a keret, amelynek virágos gyöpén, itt-ott lomboktól elfödve suhant a félig meztelen, most levelektől és virágoktól mohón csókolt alak. Majd félhomályban látta csillogni arany haját, majd a fényből verődött rá egy-egy napsugár, amint mindmindegyre beljebb suhant. ,És ő fáradhatatlanul futott utána, lábujjhegyen, nesztelenül, elfojtva még lélegzetét is. Az ébredés nem hatott rá józanitólag és amint ott ült továbbra is a parton, ő róla álmodozott. Várta mint addig, növekvő vágygyal és mindegyre nagyobbodó örült szerelemmel. Zápor ha hullott, nem érezte; vihar ha verte, oda sem nézett neki, nem keresve árnyékot az égető nap elöl sem. Napok, hetek múlta után azonban egyszer csak felugrott és futni kezdett. Az villant meg a fejében, az erdőt ábrázoló álomkép nyomán, hogV az, akire ő várakozik, nem a tengerben, hanem mélységes erdő zugó homályában lakik. Hogy kiszállt a tengerből és elment vad rengetegekbe, ahol föltalálható. Az az álom intés volt és kézmutatás az erdő felé. Mezőkön, hegyeken, uttalan utakon rohant, futott a fiú, keresni az erdőt. Föltalálni azt az erdőt, amelyben ő lakik, amelynek bársonyos gyöpén suhan s amelynek lombjai érintik meztelen vállát és karjait. Azt a nagy, ember nem járta erdőt, amely otthonul szolgál neki a tenger után. Ahova elrejtve jut be egy sugár. Kisebzett lábakkal, agyonfáradva, verejtékkel a homlokán ért el az erdő alá, amely majdnem úgy* zúgott, mint a tenger. A gyöp magához vonzotta, az illat pihenésre hívta s a madárdal álomdalul Ígérkezett zugó lomb takarójául. Megelégedhetett volna a szives kinálással és vendéglátással egy király. ő azonban, bár alig tudott megállani a lábán, ment tovább. Be a mélységes részbe, ahol nagyobb a homály, erősebb a zugás és vadabb a világ. Ösvényt nem keresett, bokrokat nem került s tüskéktől nem félt. Mindegyre megszakgatottabb ruháiban, immár vérző lábakkal futott beljebb és beljebb, amint zihált a melle. Keresztül gázolt patakon, keresztül vágott sürü bozótokon, mindig tágra nyitva kék szemeit, amelyek sóvárogták az álom ?’•> kot. — 14 — Addig futott, amig összeesett. Véres arccal feküdte meg az erdő barna talaját s ilyenkor pihent. Mert amint magához tért, amint megértette a helyzetet, futott tovább és tovább. Szemei a folytonos merő nézéstől1 égni kezdtek és könnyessé váltak. A mellében, nehéz fájdalmat érzett, amint a fáradtság és kimerülés is égő sajgással járt. Egyszer aztuán már nem volt annyi ereje, hogy futni tudjon. Hatalmas fa alatt feküdt majdnem aléltan, lázban égve. Összezavarodott előtte minden, de az igy támadó káoszból az álomkép mosolygott rája, ha mindjárt csak egy pillanatra is. Betegsége, láza második napján az éhség, a szomj támadta meg. Azzal a vad erővel1, azzal a kannibáli vágygyal, amely az éhség és szomjúság kiváltsága. Visszagondolt a múltba és számitgatni kezdte, hogy mióta nem evett. És amint eredményt ért el, vánszorogni kezdett tovább. Az életfentartás ösztöne diadalt aratott rajta s ő kúszva ment tovább fájdalmai dacára is, hogy egy falathoz s egy árva korty vizhez jusson. Meghalt volna szívesen, ha a láz az ő álomképét mutatja az utolsó órában, a halál percében neki, de az életfentartás ösztöne azt súgta, azt hitette el, hogy azért kell élnie, hogy láthassa őt. Szemtől-szemben, bübája minden fényében, édesen. Majd azután meghalhat. Vánszorogva, lassan haladt a rengeteg akadályai között, keresve patakot, amelynek vize szomjat olt s kutatva gyümölcs után, amely éhséget csillapot. Szomjat és éhséget, amik vadállattá változtak Ibenne. Amint igy, még inkább összevérezve, még jobban kíntól, fájdalomtól égve kúszott, mászott a tüskés bozótok között: egy gunyhót látott meg. Gunyhót, amelynek ajtaja nyitva volt s amelyből a tűzhely fénye látszott ki. Végső ereje megfeszítésével juthatott csak el a gunyhóig, amelynek ajtaján már alig tudott bemenni és talán ott halt volna meg, kimerülve, éhen, ha meg nem látja a friss vízzel teli kancsót s azt a darab kenyeret, amely a terített asztalról kínálkozott. Ez nem engedte meghalni. Ez adott neki anynyi erőt, hogy elérjen a kancsóig, a kenyérig és megragadhassa azokat reszkető kezeivel. Diadalkiáltásba akart kezdeni, de ■I
