Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-01-28 / 4. szám
csak hörögni tudott. Hörögni, amelyben világraszóló gyönyör volt kifejezve, olyan aminőt más embernek, más helyzetben nem lehet ajkra kapni. Ebben a-pillanatban lilaszinü fény terjedt szét s a már majdnem éhen haló fiú az ö csodás, (bűbájos álomképét látta maga előtt, akit a tengerből látott kiemelkedni, aki álmában jelent -meg előtte és aki iránt szerelme támadt. Pajkosan lebbent a gunyhóba Bárhol a világon kívül. Kórház ez az egész élet, hol minden betegnek az a kívánsága, hogy változtathassa az ágyát. Egyik kályha előtt szeretne sóhajtozni, másik azt hiszi, hogy meggyógyulna ablak mellett. Én mindég ott érezném jól magam, hol nem vagyok és e költözködés fölött folyton tanakodunk Lelkemmel. — Mondd csak Lelkem, szegény kihűlt Lelkem, szeretnél-e Lisszabonban lakni? meleg van és fickándozhatnál, mint egy gyik. Viz partján van ez a város. Mondjak, márványból épült és mégse úgy utálja a növényeket, hogy minden fát kitép. íme: ízlésed szerinti vidék. Fénye, márványa is visszacsillog a kristályvízben! Lelkem nem felelt. — Pihenni úgy szeretsz, ha mozgást is láthatsz. Jönnél-e hát Hollandiába, ez áldott földre? Mulattatni fog talán mindaz, mit sokszor csodáltál múzeumok képein. Mit gondolsz: talán Rotterdam! Hiszen annyira szereted az árbocerdőket s a házak küszöbjéhez kötve a hajókat! Lelkem néma maradt. — Talán Batávia még kacagósabb! Benne Európa és a trópus szépségei egyesülnek. Lelkem egy szót sem szólt! Meghalt talán?! — Ennyire elzsibbadíál? Akkor fussunk a Halál földjére! Szegény lelkem, készen vagyok. Induljunk Torneoba. Menjünk még messzebb, a Balti tenger legszélére. És még távolabb az élettől, ha lehet: az éjszaki sarkra. Ott csak átsiklanak a napsugarak a földön, a nappal és az éjszaka lassú változásai növelik az egyhangúságot: e fél-megsemmisülést. Ott füröijhetünk hosszasan a sötétségben. Szórakoztatni fog az éjszaki fény, ránk szórja rózsás fénykévéit, mint egy pokolbeli tűzijáték! Megmozdult végre Lelkem és bölcsen igy felelt: — Akárhová!... Akárhová!... Csak ki, ki ebből a világból!... Baudelaire. Amennyi fiatal elmét hódított meg tévedéseinek az egyház, ugyanannyi jövendő katonája van a fosztogatás és kegyetlenség istenének, amely a mai társadalmon uralkodik. ez a nő, rózsás arccal, mosolyogva. Hanyagul dobta le magát az asztal mellett levő székre s amint az asztalra könyökölt s fejét kecsesen az egyik kezére hajtotta: a másikkal a fiú kezeiben lévő kenyér és viz után nyúlt. Nem szólt semmit, de mosolyogva, kérőleg nézett rá. Ez azonban teljesen elég volt, mert a fiú hirtelen oda nyújtotta neki a kenyeret, meg a vizet s nem e földre való gyönyörrel nézte, Villámlás. Az emberi munka! Ez az a lobbanás, mely mélységünk örvényét időnkint bevilágítja. “Semmi sem hiábavaló; föl hát a tudományhoz, előre!” így kiált a modern ember. És mégis, mégis: a gonosz és tétlenek teteme megüli a szivünket. Ah, gyorsan, gyorsabban egy kicsit! Itt lent az éjszaka túlsó oldalán jövőbeli kötelességeink, örök adósságaink vannak... Hát megfutamodunk előlük? Mit tehetek? Ismerem a munkát és a tudomány lassúságát. Hogy az ima vágtat és a világosság kullogva neheztel: — jól látom én. (Nagyon egyszerű és bizonyos, hogy nélkülem is végezni fognak.) Föl hát! Képmutatók vagyunk; alakoskodunk, lustálkodunk. Minden élvezetünk: sok, sok szerelem, fantasztikus álmodozások, miközben csak panaszkodunk és vitatkozunk. Próbáljunk már egyszer élni: füst és illúzió nélkül: csalók, koldusok, művészek, banditák — papok!! Kórházi ágyamra följött, benyúlt hozzám az égő áldozatok füstillata és megostromolta agyamat. Nem! !Nem! Föllázadok, föl kell lázadni a halál ellen! Az én önérzetem könnyűnek látja ezt a munkát, oh és akkor, akkor nem vesztenök el az — örökkévalóságot! Arthur Rimbaud. Séta az égen. (Folytatás a n-ik oldalról.) nap s csak azért látszanak olyan apróknak, mert végtelenül messzire vannak tőlünk. Szinte el sem lehet képzelnünk, hogy milyen nagy az a távolság, amely elválaszt bennünket a legközelebb levő csillagtól. Azt már mondtam, hogy gyorsvonaton is csak nyolcvan év alatt érnénk el a naphoz. A fénysugár, amely sokkal gyorsabban megy, mint akármilyen vonat vagy automobil, ezt az utat a nap és föld között nyolc perc alatt teszi meg, de amig a legközelebbi csillagból elinduló fénysugár hozzánk érkezik, addig tiz esztendő is eltelik! Vannak olyan messze levő csillagok is, amelyeknek a fénye ezer meg ezer esztendőkig jön, amig hozzánk jut s igy gondolhatjátok, hogy a mindenségben igazán nincsenek határok, a mindenség végtelenül nagy. Hogy milyen egy csillag, azt könyvi — amint az elkölti a kenyeret és megiszsza rá a vizet, amint az a halál már félig lefogta a szemeit és zűrzavar támadt előtte, igen halkan, de boldogságban, kéjben úszva suttogta — nézvén őt merően és mosolyogva: — milyen szép igy a halál. ...És meghalt az — utolsó bolond. Mert azóta és ma a férfiak nem adják oda ideáljaiknak azt ?( falatot, amelynek hiányában éhen halnának. nyen elképzelhetjük, mert van egy ismerős csillag, amely a szomszédságunkban van és ez a nap. Minden csillag egy-egy ilyen nap, izzó, világitó hatalmas égitest, amelynek sugaraiból mihozzánk már nagyon kevés érkezik, mert nagyon messzire van. Mondottuk, hogy első pillanatra megszámlálhatlannak látszik a csillagok serege. Nem egészen úgy van, mert tulajdonképpen nincs is túlságosan sok olyan csillag, amit igy szabad szemmel nézve láthatunk az égboltozaton. Meg lehet számlálni őket, körülbelül hatezren vannak. De ha egy nagyobb távcsőn keresztül nézünk a csillagokra, mindjárt kitűnik, hogy nagyon kevés csillagot láttunk azelőtt s millió reg millió olyan egészen gyöngefényü c llag van, amit még a legjobb szemű emberek sem látnak meg, csak akkor, ha nagy távcsövön néznek keresztül. De most menjünk tovább, van m ,g valami az égen, amiről eddig nem beszéltünk. A csillagok állása mindig egyforma, a csillagok nem mozdulnak el a hely ükről s mégis észerevesszük, ha sokszor né :ük az eget, hogy egy pár fényes pont mozog, minden nap más és más helyen látható. Ezek a mozgó, fényes pontok nem csillagok, hanem bolygók. A bolygók ol 'an égitestek éppen, mint a mi földünk pp úgy keringenek a nap körül, mint a 1 s őket is épp úgy élteti a nap melege, int a földi életet. A bolygók és a - gyütt maradnak, középen a nap, mii .ygók szive, mig a föld és a többi be gó hűségesen kering körülötte folyton. A bolygók is jó messzire vannak tőlünk s azért látszanak olyan kicsiknek, de valóságban mindegyik legalább is akkora, mint a föld. Biztosan azt kérdezitek, hogy olyan élet is van-e rajtuk, mint a földön? Bizony erre a kérdésre csak annyit mondhatunk, hogy — talán. Mindegyik bolygó más, mint a többi, mert egyik közelebb, másik messzebb van a naptól és ezért egyiken hidegebb van, másikon melegebb s igy nem lehet tudni, hogy egyiken megélhetnek-e az emberek és állatok úgy, mint a másikon. Nem láthattunk el odáig, mert meszsze vannak s igy nem tudhatunk meg semmi bizonyosat róluk. De ha vannak hozzánk hasonló emberek másutt is, akkor bizonyos, hogy azok épp úgy szeretik a napot, mint mi és épp úgy örülnek a csillagos égboltozat szépségeinek, mint mi. Tér Jenő. Zola.