Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-01-14 / 2. szám
Háborús dráma egy felvonásban. Irta: Dr. Schnittkind T. Henrik. Fordította: Szomor József. (Folytatás.) NAGYANYA: Józan ész, ez az! Ez a kis gyermek itt, egy pár ártatlan, gyerekes kérdést* intézett hozzám és ezek a kérdések uj világításban láttatják velem a dolgokat. NAGYPAPA: Én azt hiszem, manapság az asszonyokat megszállta az ördög. Ez, amit én hiszek. KIS FIÚ (álmában): Oh apuskám, mamuci! Úgy örülök, hogy visszajöttetek. Többé nem mentek el tőlem, ugy-e, nem? , NAGYPAPA (a gyermekre néz egy pillanatig, majd lopva egy könnyet töröl ki a szeméből) : Mama, úgy hiszem, jobb, ha nem beszélünk többet erről. Félek, hogy ez szentségtelen gondolatokat támaszt ibennem. KIS FIÚ (álmában): Mondd, mamuci: a háborúban levő ellenségnek is van mamája?... NAGYPAPA: Nem bánnám, ha ez a gyerek elcsöndesedne álmával. Oly lázasnak látszik. (Kopogtatás hallatszik.) NAGYANYA: Vájjon őt hozzák-e már? (Kinyitja az ajtót. A pap jön be, az ajtót nyitva hagyja.) PAP: Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus. NAGYPAPA: Jó napot. NAGYANYA: Jó napot, atyám/. (Magában.) Ugyan mit akarhat itt? PAP: Hallottam, hogy fiukat haza hozzák a kórházból hát. i. éji úgy... gondoltam, hogy látnám őt — mielőtt. .. NAGYANYA: Úgy sejtem,' kezdem már érteni a levelet. Az “e-lkerül-het-etlen” ellen küzdött, még egyszer látni óhajt minket. Az Isten könyörüljön meg rajtunk. PAP: Hadd hozzak nektek — amennyire lehet — enyhítést! Az Ur nevében fogadjátok legőszintébb köszönetemet a haza javáért hozott áldozatért. NAGYANYA: Köszönetét? Miért? Tán a kis fiú eltemetett édes anyjáért, avagy azért, hogy most visszaküldenek egy félig már sírban levő nyomorékot, egy derék, mosolygóarcu ifjú helyett, akit a hazának adtunk? NAGYPAPA: Mama, ugyan hallgass. (A paphoz): Lássa atyám, ő kissé izgatott. PAP: Hiszem, ami szentséges atyánk megbocsájtja neki szavait, amint ahogy én is megbocsájtottam azokat. ANGYANYA: Engedd meg atyám, de én nem akarok bocsánatot, ha az iménti szavaim istenkáromlások voltak. KIS FIÚ (álmában): Éhes vagyok apuska! Mikor jössz már meg a háborúból? Fogoi hozni valamit enni? NAGYANYA (rámutatva a kis fiúra): Talán amit ő íond, az is istenkáromlás? NAGYAPA (önmagában): Végeredményben talán ^gis csak igaza van neki? I PAP: Jó asszony! elismerem, hogy a háború borzalmas és ez oknál fogva én mindig is imádkoztam az általános békéért. De mikor feleibbvalóink úgy találják, hogy háborút kell üzenni valamely más ország ellen, nekünk szent kötelességünk katonáinkat bátorítani az ellenség gyilkolására. NAGYANYA: Ez épen a baj. Az ajkával békéért imádkozik, szivével pedig vérért sóvárog. PAP (dühét elnyomva): Jó asszony! ne legyen olyan oktalan. Biztosítom, hogy minden egyes fiunkért, aki életét adta a hazának, vérzik a szivem. NAGYANYA: Azt mondja, hogy vérzik a szive a szegény katonákért? Tudja mit jelent ez? Tudja, hogy vérezhet egy anyasziv, mikor gyermeke éjszakán át sebesülten hever, mialatt eleven teste a halottak hadteste között rothad? Tudja, hogy vérzik egy nagyanyának szive, mikor kicsiny unokája ezt nyöszörögi: “Mond nagymamuska, az ellenségnek is vannak olyan éhes gyermekei, mint én?” Megérti ezt atyám? PAP: Isten akarata teljesül. Soha háborút nem üzentek az egek beleegyezése nélkül. NAGYANYA: No nézzen csak ide? Mért nem beszél őszintén a dologról? Ha a király valami haszontalanságot akar kivívni, vagy ha a gazdagok uj földterületet akarnak szerezni, elnevezik a dolgot a haza becsületének. Micsoda értelme van annak, hogy még Isten nevét is belerántják a dologba? Nem elég, hogy azok, akik a háborút csinálják, lerombolják a családi élet szentségét, még Istent is felelőssé akarják tenni érte?! PAP: Jó asszony, maga megnémit! NAGYANYA: Annál jobb. Legalább nem fogja azt prédikálni az embereknek, hogy az Isten akarja a háborút. (Hirtelen felemelkedik és a kerevethez megy, leül; a kis fiút nézve folyton bólintgat.) KIS FIÚ (álmában): Óh mamuskám; hallom őket. Az angyalok azt mondják, hogy ne öljük az ellenséget, mert nekik is vannak kis gyermekeik és mamájuk, mint nekünk. , NAGYPAPA (halkan szól s a levelet mutatja a papnak) : Azt jelenti ez, hogy el lehetünk készülve, hogy fiunk meg... PAP (helyeslőleg bólint) : Látnom kell őt, mielőtt elköltözik az élők világából. NAGYPAPA (izgatott lesz és ökölbe szorul a keze): Neki igaza van. Az öreg asszonynak igaza van. Mi, szegény munkásemberek ontjuk a vért és golyót kapunk a háborúból, az uraink pedig húzzák a hasznot. Nem helyes ez már mégsem, hogy mi vivjuk az ő harcaikat; igaz-e? PAP: A szenvedés ez órájában Rokonszenvezek veletek. NAGYPAPA: Pokolba a rokonszenvével! Igazság az, amit én akarok! (Vége következik.) — 10 —
