Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-01-14 / 2. szám
A gépszedő. Irta: RÉVÉSZ BÉLA. — A láncokon kívül nincs mit elveszítenünk. .. Nagy János játszott a furcsa, forró szavakkal és belemerengett a ködbe, a mi a fantáziája előtt elúszott. Gyűlésről jött, munkába ment. A »agy demonstrálás, ezrek és ezrek izgalmas viharzása, a tüzekkel terhes, nem egészen érett, inkább csak sejtett beszédek rázuditották az eszére, a szivére a káprázatot. Ébren élt és duzzadt minden porcikájában a fanatikus hit, a mi millió és mlilió társát testvérévé avatta, hogy csak össze kell állnjok, a kicsi erőket sokszorozni és nagyra nevelni. sÉ boldogan, áhitatosan mormolta: — És nyerhetünk helyébe egy egész világot ... Nagy János frissen lépett be a nyomdába. A gép már várta, a szedőgép. Vasas teste keményen megülte a földet, villámszeme már kigyulladt, este nyolc az óra. Nagy János átvette a kéziratot és leült a gép elé, mely vasméhéből forróságot fújt rá. Végigjártatta az ujjait a betűsoron, kacér fürgeséggel futottak végig a billentyűkön, kipróbálta a csavarokat, megindította az emelőket, aztán hozzálátott a szedéshez. A kéziratok előtte feküdtek, egy érctáblán, a.villamds körte alatt. Szemelgetve, cikk-cakkos egymásutánban, megérintgette a betü-billentöket. A gép felső testén, lefelé keskenyedö vasszekrényben megjelentek az előhívott betűk. Sárga rézarcukkal egy pillanatra kikandikáltak az üveglap alól, aztán potyogtak-hulltak alá a vasszekrény rézcsatornáin. A gép derekán érckarmok lestek a szapora oetükre. A mint kibújtak a rézcsatornákon, elragadták őket, harmjncat-negyvenet egymás mellé sorakoztattak és sebes iramodással vitték valamennyit a gép baloldalára, az ólomöntőbe. A gép kattogott, a betűk koppantak, a mámoros fejű Nagy Jánosnak muzsikás volt a kedve. Némán gajdolta, andalódott a frázissal: — A láncokon kivül nincs mit elveszítenünk. .. Nagy János belebámult a kéziratba, az ujja pontosan rátalált a betűkre és szedett, termelte a sorokat, de az esze el nem eresztette a délutáni izgalmakat. A teste valósággal fürdőzött a forróságban, a mikor elgondolta, hogyan szorongott az emberek között, az óriási tömeg hullámosán, ráfeküdve körülgyürüzte és a mikor hallgatott, akkor is tele volt a levegő rejtelhames zajjal, de ha mozdultak, ha lelkesedtek, ha közbeszóltak, mintha egy ember szörnyű kiáltása szakadt volna ki a csöndből, mintha az ö eszéből, az.ő torkából röpült volna föl minden, a mi a délutáni gyűlésen elhangzott. A mellén, a hátán emberek feküdtek és a mint nyomták és gyúrták, mintha' belenőtt volna a sok ezer ember testébe. Nem beszéltek egymással, nem is néztek egymásra, de a lélekzetük egyszerre zihált, a nehéz gondolatok egyszerre mozdultak meg a koponyájukban és nem tudták mit, nem tudták hogyan, de egyet akartak... Nagy János köhögött. A gépből előbujtak a szagok. A vastag, a vékony szagok. A csavarok közül, a betüszekrény mögül, az ólomöntö mélységeiből kibújt a zsir, az ólom, a cink, földarabolták maguk között a levegőt, ráültek a levegőszalagokra és fölcsavarodtak a szedő arcára. A nehéz, dohos szagok bedültek Nagy János orrába, szájába. A szedő meglóbálta a fejét. Úgy érezte, hogy titkos kezek súlyokat raknak az agyára, körülfogják, összeszoritják és a cink, az ólom belemegy a fejébe; nehéz volt, ezért ingatta. Nagy János meresztgette a szemeit. A kézirat fölé rászállt a köd. A kusza szarkalábak összeszaladtak, a vastag vonalak táncosán bökkentek át a vékonyabb vonalokon, egy-egy betűnek hivalkodó szára torzan ugrott ki a káoszból. A szedő megdörzsölte a szemeit, abbahagyta a betüzgetést. Lehajolt a gép lábához, ólomdarabokat emelt föl a földről és megnyitotta a betűöntő ajtaját. Húzódva a bűzös katlantól, a gép jobboldalára támasztotta testét és egész hosszában kinyújtva a karját, egymásután bedobálta a három-négy fontos ólomdarabokat az öntőbe. Az olvasztott fém meglöttyent és elnyelte az ólomdarabokat, aztán újra tükrös lett es fekete házából, mint egy boszorkányos, ezüstös szem rásanditott a szedőre.. . Nagy János dörmögött, nyomkodta a fejet. Emberek robogtak végig a szedőtermen,^ uj kéziratokat hoztak. Nagy János skálázott, ugráltatta ujjait a betűsoron és megszorította az eszét. Egy pózt, több gesztust igyekezett visszahozni az emlékezetébe. Fátyolos impressziók közül eléje bukkant a délutáni szónok figurája. Hogyan állt az emelvényen? Mint hajolt előre a tömeg fölött, a tömeg felé? Az ökle miket csinált, a mikor felemelkedett, mint egy vastag, csontos intőjel és levágódott a levegőbe, mint a pöröly az üllőre? Nagy János rendezgette a gondolatait... ha a tömegre gondolt, a szónok alakja ugrott az esze ele, a lazító póz már forrósággal öntötte el újra, de a másik pillanatban megint az emberek nyomkodták, feküdtek rajta, aztán hirtelen a beszéd zsongott a füleiben, leste, el akarta fogni az értelmét, de elsikkadt az ébersége és megcikkázott a szeme — 11 — előtt az agitator ökle. A gép fujta-fujta Nagy Jánosra a hőséget. Eleinte csak a méhéből áradt a forróság, mint valami bőséges folyó, egyre hömpölygött, jött feléje és makacs egyformasággal folyton a mellének dűlt. Nagy János izzadt, meg-megmozdult és szuszogott, mikor elgondolkozott. Erőlködött, verte-verte vissza a robot lidérceif. A nagyszerű frázis újra belepte a szivét délibábos szépségekkel és serkentette az eszét, hogy hozza vissza az igét Töprengett, spekulált, szavakat bor' egymás mellé, de nem ment. Er lángolt föl belőle az eszébp‘ji^^íi',szavak csak a zenéjükkel suhant-1 . jdfz agyán, de az egész igazságot, ' ju^iírhogy a szavak csatasorban egyr aá0KeUé sorakoztak, nem tudta végigr |pfrn. Nagy János viaskodott. A (inamelegedett, az ólomöntőből a ís*JÍ(tg átkúszott a gép testére, ráült a a lábaira, a csavarokra. A szeő dolgozott és zihált. Feje fölött sütött a vilamos lámpa, mint a tüzes nap. Nagy János előtt újra ködösödtek a betűk, a kézirat fölé hajolt, de a gépből tikkasztó karok nőttek ki hirtelen és megfogták, szorongatták a görnyedt szedőt. Nagy János« eldőlt és kába fejjel nekiesett a szedőgépnek. Káromkodott és odament a vízvezetékhez. A csap alá tette a fejét, csurgatta rá a hideg vizet, megmosta a szemeit, megdörzsölte a halántékát. Visszaült a géphez. Éjjel két óra volt, a szedögépek valamenynyien lélegzettek. Ontották magukból a hőséget és a zsir, a cink párázott a levegőben. Nagy János megfeszítette az erejét és szedett. Zongorázott a billentyűkön, nehéz fejét ide-oda kapkodta, belenézett a kéziratba, rávigyázott a betűkre, melyek makacskodtak néha és megakadtak a rézcsatornákban. Mérges volt... A délutáni frázis nem jutott az eszébe. A gyönyörű mondat, mely egyre játszott vele és világosodott a számára, mig ide be nem jött, most egészen kipusztult az eszéből. Szavakat talált ki, hadarta őket egymásután, de érezte, győzelmesen érezte, hogy nem azok, a miken egész nap lelkesedett. Megpróbálta hangosan variálni a szavakat, bizarr, nehéz szólamok, a miket valaha hallott, csonkán Jutottak az eszébe; a bűvös mondás egy-egy szava már egymás mellé került, de a mint tovább akart velük építeni, összetörtek, elillatnak; Nagy János tehetetlenül vergődött... valami jött feléje, sötéten, nyugtalanítva; a szedő fölemelte az arcát. Szemben vele dolgozott a betüosztókar. Egy nyúlánk vasdarab, mely pontosan leszállt az ólomöntő mellé és karmaival fölvette a már kiöntött betüformákat, aztán halkan fölemelkedett és odaszállt a vasszekrény szája elé és nesztelenül elosztotta a betűket. Nagy János görcsöket érzett a fejé-
