Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)

1917-01-14 / 2. szám

A színészi lélek útja.

Irta: HEVESI SÁNDOR

A színészi lélek, melynek naiv és szilaj ritmusai ott lüktetnek az ausztráliai néptörzsek, az aleutok, a tüzföldiek, az eszkimók és a busmanok kezdetleges mulatságaiban és mimikái előadásaiban: valamikor lelkes és mámoros dithyrambusokban ujjongott és tombolt a falusi Dionysios szüreti ünnepein, azokon a diadalmas, nevető napokon, a mikor tilos volt, sőt vétekszámba ment a józanság, a mikor a jókedvű táncos sziiretelők szatirnak öltöztek, kitörtek az élet közönséges rendjéből s nemcsak a testüket, hanem a lelkűket is más köntösbe bujtatták. A táncoló, a daloló, a játszó ember tudatosan kiszakítja magát a mindennapi élet láncolatából, úgy szólván fölfüggeszti privát énjét, miközben átengedi magát egy gondolatnak, egy érzésnek, vagy talán csak egy káprázatnak, úgy, hogy ha csak pillanatokra is, más emberré változik. Kilépni önmagunkból, átömölni lelkűnkkel egy más formába vagy hüvelybe, átérezni, sőt végig élni egy más lélek gyönyöreit és fájdalmait: ez a színjátszás titka és csudája s egyúttal miszteriózus és elszakíthatatlan 'kapcsolata minden más művészettel, mert hiszen bizonyos mértékben minden művészet behelyeződés a tárgyba, átélése a témának, objektumoknak, emlékeknek, adatoknak megelevenitése — lélekkel, úgy, hogy. minden művészben van valami a színészből. A vallási kultuszba kereteit primitiv művészi megnyilatkozásoknak közös jellegét a színjátszás adja meg, ámbár nem mindenütt fejlődik belőle drámai művészet. A napbarnitotta Dionysios oltára körül fölüpült a hellén tragédiának és komédiának márványos, oszlopos színpadja. A szőlővenyigében lakozó életfolyamat istene, a ki — mint Walter Pater Írja — napfénynyel és esővel, tűzzel és harmattal táplálta a szőlőtőkét, s a ki

utóbb már nem csupán a venyige lelke, nemcsak tűz és harmat, a ki szikrázó életet él ezer meg ezer szőlőtőkében s frisseséget és erőt ád a nedűnek s borrá változtatja a vizet, hanem egyáltalában lelke minden fakadó, sarjadzó, zajló és forrongó életnek: életet ád nemcsak a komédiának, hanem a tragédiának js. Mert a vincellérek istene beköltözik a márványos városba, a finom Athénbe s a venyige vidám protektora, a ki hangot adott a Pán sípjának, s a kinek borág hüsitette barna homlokát, a szomorúság fátyolét ölti magára,

mintha elvesztett falusi békességét siratná. A városi Dionysios, a szomorú Dionysios nem más, mint Dionysios télen, a szenvedő isten, a kinek téli ünnepeiből keletkezik a tragédia. A napbarnitotta istennek a testszine is megváltozik: vakító fehérséget kap a városban. A szőlős kertek aranysárga istene, a kinek arca seprővel vagy durva festékkel volt bemázolva, nem ismer magára abban a bájos, fehér, szomorú alakban, a kinek szeme könnyes, egész mivolta átszellemült, s a ki — mint egy híres etrusz tükrön van ábrázolva — kezének egy fájdalmas mozdulatával anyját keresi. A

mámor istene tehát, akármilyen vidáman kezdte a pályáját, utóbb a szomorúság, a halál istenévé is vált s Aristophanes komédiáiban és Sophokles tragédiáiban az ő felemás lelke öltött drámai formát.

Ámde az a monumentális szinpad, az antik tragédiának és komédiának gyönyörű, díszes kerté, a melyre a humanisták ideje óta sóvár, irigy szemmel néznek vissza a múltak bálványimádói, a filológusok, az akadémikusok és mindennemű könyvmolyok, az a sziklákba vájt, a napvilággal kacérkodó hatalmas szinpad és nézőtér az érző, ujjongó, szenvedő és kacagó színészi lelket lenyűgözte. Sophokles és Eurypides színpadján az embert kivetkőztették természetes és emberi mivoltából, rendes arányaiból, mert hozzá kellett illeszteni a szinpad és nézőtér méreteihez; meg azonkívül a régi görögök isteneiket és hőseiket is, az egy Tydeust kivéve, természe fölötti óriási alakoknak képzelték el. A színészt tehát kothurnusra állították s hogy horihorgas ne legyen, kitömték, úgy, hogy nem mozoghatott rendesen s merőben konvencionális mozdulatokra volt szorítva. A fejét lárvával torzították el, a melynek mozgatható szájába tölcsér volt beillesztve, hogy a hang teljes erővel hatolhasson ki a nagy nézőtérre. Valamikor csak seprővel mázolták be arcukat a színészek, falevelekből férceitek össze mozgó, könnyű álarcot, a melyből kivillanhatott a szemük; a nagy színpadon olyan álarcot hordtak, a mely börtöne volt a színészi kifejezésnek, s az a “Gesammtkunst”, melyet a klasszikái szinpad megteremted, s a melynek keretében nagy scenikai élőképek gyönyörködtették a nézőt s a kórus, mint mozgó relief, nagyon érdekes evolúciókat produkált: a színészt, jóllehet énekelnie és táncolnia is kellett, a puszta szóra utalta.

Az üvegfestés művészete. Képünkön látható, amint a művésznő egy darab üvegre festi a képet, amely valamely épület díszét fogja képezni.

■