Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-04-30 / 15. szám
A MUNKA RABJAI Egy öreg munkás jegyzeteiből Itra: KACZANDER JÓZSEF Szedegetem, rendezgetem gondolataimat ... Nehéz, fárasztó munka után, zsibbadó, pihenni nem tudó agyamban régen elmúlt, ködbevesző zavaros emlékek jelennek meg. Gyerekkor, kamaszkor, férfikor bus, szomorú emlékei. A gyerekkor csak hirtelen átmenet volt. Olyan kicsi, alig észrevehető lobbanó villanás, amelynek gyönge, ereje egy halvány mosolyra sem fakaszt. Nem is emlékszem rá. Nem emlékszem, mert hirtelen kamasz lettem. Elváltozott a hangom olyan szomorúan mélyre, mintha minden szavam egy-egy harangütés lett volna. Az arcomon gyorsan kipattant a szőrzet és egyszerre eltűnt rólam minden gyerekes vonás. Tizenötéves korban már a magamsizerezte kenyeret ettem az édesanyámmal együtt. Aki nem ismert, azt hitte, hogy harminc éves vagyok. Nagyok lettek a kezeim, a zsenge tenyeremen kéreg, kőkemény kéreg képződött és a bőr alól dagadó kék erek a megpattanásig feszültek, mint egy erős férfi kezén. Ha leszorítottam a két karomat, a mellkas kidomborult és olyan élénken zihált, mintha kiugrani akart volna belőle az ideálisan erős, egészséges tüdőm. Az apám, a munkásapám acélereje volt bennem; az anyám, az édesanyám nagyjó szivét örököltem minden emberszeretetével. Senkit sem gyűlöltem. Abban az én tizenötéves kamaszkoromban úgy szerettem az embereket, mint önmagamat. Minden egyikben egy-egy ideált láttam. Az erejüket bámultam, az alkotásukat figyeltem. A vasakaratukat, a törekvő igyekvésüket igyekeztem megérteni. Az agyamban lázas gondolatok üzték-kergették egymást. Álmok a jövőről, nagyszerű, gyönyörű álmok, amelyek egy más, egy szép, egy mindent megváltoztató uj világot jelenhettek meg előttem. Nem voltak azok gyermekálmok. A nagy, nehéz kalapács ütéséből kipattanó szikrák hosszú lángnyelveknek tűntek föl előttem és amint formáltam a vasat, lapítottam, hajlítottam, aminővé én akartam, Ugyanúgy gondoltam — tizenötéves agygyal — az emberek lelkének, gondolatának, vágyának, ideáljának átformálását. Öntudattá érő gyermekálmok, gyönyörű álmok voltak ezek... Azután férfi lettem. Férfi! A kamaszkori álmok szétfoszlottak. Kiröpült belőlem minden szín. Megromlott bennem az ideál. Tülekedő ember lettem. Nekigyürkőztem a nagy, a hosszú életnek. Emberek jöttek világra általam. Kicsi, apró, ficánkoló emberek, akik nőttek, hirtelen-gyorsán. A súlyos kalapács verése-pengése volt a zeném, az ébresztőm, az altatóm. Kipattanó szikrák hirtelen elmúló, pislogó lángja egész életem világossága. Gépiesen formáltam, kommandóra alkottam sokat, túlsókat az anyagból, amit elém raktak. Megszűnt az akaratom. Letörte minden vágyamat, elűzte minden gondolatomat a család élniakarása, a kicsi, gondtalan emberkék éhesen tátogó pi'tyeredő szájacskája. A műhely volt az egész világom. Azontúl nem láttam semmit. Vakká tett az élet; hályogot rakott látó szemeimre és nem engedett tovább néznem a műhelytől a műhelyig. Mindent elzártak előlem. Csak a robotot hagyták meg részemre, amelyből annyi jutott, hogy korán megvénültem. * Ekkor ütöttek vissza bennem gyerekkori álmaim. Szemeimről lepattant a hályog. Irtózatos valóságra ébredtem. Valóság, amely ordít, fenyeget és követel. Önmagam ellen vádlóan léptem föl. Bírája voltam önmagámnak. Szigorú, könyörtelen birája és Ítéletet mondtam. Magamról, társaimról. Milliók és milliókról. És számonkértem életem eredményét, munkám, rettenetes, végnélküli .munkám gyümölcsét. Körülöttem hemzsegő-nyüzsgő embersokaság formálta az acélt; húzta, nyújtotta a vörösen parázsló vasat. Szemükből kialudt a láng. Arcukra ráült az örökös sápadtság. Ajkuk vértelen, mint halott emberé. Imbolygó testükből a ráfeszült bőrön átütöttt dagadó erek egyetlen izommá vált bennük. Karjuk feszült, amint mázsányi erővel lesújtották a nehéz, a súlyos kalapácsot. Nem egyszerre, egymásután. De mégis egy hangot adva ki. Egy borzalmas, agyattépő, iszonyú hangot. Menydörgött a kalapács. Minden verése után nyögött, nyöszörgött az ember. És a sújtó karok egybefonódtak előttem. Egy kart láttak csak szemeim. A mindenséget átfonó hatalmas kart, amelyben az erek háborgó, vad hullámokban tengerré duzzadtak. Minden egyik a gondolatát, a józan agyát ütötte agyon. Dühödt vadsággal, lihegve verte a vasat ritmikusan, elszéditő összhangban, egygyéolvadt óriási energiával. Szántam őket és csodáltam erejüket. Mi volna, ha 'ez az egygyéolvadt, negyerejü kar nem ütné a parázsló vasat, nem alkotna, nem teremtene, nem vetné el két marokkal az élet magvát mindaddig, míg emberi életet nem biztosit magának? Mi volna, ha ez a szabályosan hullámzó tenger vad haraggal nekimenne a fejlődés útját álló aranyszikláknak, amit ő rakott oda emberöltőkön keresztül. Mi volna, ha a verejték, a kiizzadt munka része az övé is volna és a tátogó, vánnyadt kis szájacsikák nem az éhségtől pityerednének, hanem a jóllakottság boldog mosolya ébresztené őket... Szántam 12 őket és csodáltam erejüket. Hiszen ekkora erő kifordíthatná a földet sarkaiból... És egyszerre dühödt haraggal, ingerülten rohantam előre, utat törve akadályokon. Markomban a súlyos kalapács. Hatalmasat, nagyot vágtam az olvasztókemence ércfalára. Millió szikra csapódott föl nyomában. Pillanatra elmúlt a munka vad zenéje. Lehullt a sok fáradt kar; megegyenesedett a görnyedt hát és réveteg, fénytelen szemek zavartan kutatták a hang útját. — Le a szerszámmal, emberek! — ordítottam —. Le a szerszámmal! A munka megszűnt. Rúgjátok föl, ki utatokat állja! Gyertek velem!... Iszonyú moraj támadt. Nem is volt az emberi hang. Orkánszerü vad zugás, mintha erdők ezer meg ezer vadja az éhségtől fölkorbácsolva hördült volna. — Gyertek velem, emberek, gyertek. Elvezetlek benneteket rózsákkal telehintett utóm a boldogság földjére. Gyertek velem, ti meggyötört, ti évezredek óta szenvedve alkotó emberek, ti néma megteremtői az aranyborjúnak, gyertek velem. Gyertek velem a tövises utón tovább, hogy még jobban megvérezze testeteket az élet. Gyertek velem, megnyitom előttetek a világosság kárpitját, hogy lássátok szemeitekkel merre van a boldogság útja. Gyertek velem, ti rongyosai az emberiségnek ima és én fölruházlak benneteket az élet minden gyönyörűségével. Gyertek velem, de ne nézzetek vissza, ahonnan elindultatok... Bután, meredt szemekkel néztek rám. Nem volt a szónak ereje. Nem értették. És megrohantak. Leköptek, meglökdöstek, fenyegettek, kigunyoltak. Akadt köztük egynéhány, aki félénken megvédelmezett —: megvérezték. Aztán dühödt energiával sújtották oda szerszámukat a parázsló vasra és huzták-nyujtották az acélt. A meghódító munka folyt tovább, tovább... öntudatlanul. * És igy szedegetem, rendezgetem gondolataimat. Nehéz, fárasztó munka után zsibbadó, pihenni nem tudó agyamban régen elmúlt, ködbevesző zavaros emlékek jelennek meg... Gyerekkor, kamaszkor, férfikor bus, szomorú emlékei... * * Ha a proletáriátus a mostani világrend fölbomlását hirdeti, ezzel csak saját létének titkát födi, mert maga a proletáriátus tényleg a világrend fölbomlása. Marx * Minden, minek életünkben örültünk, mulékony, de az öröm maga nem tűnik el nyom nélkül.
