Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-04-30 / 15. szám
Äl A DAL; NÉPDAL, MŰDAL ]V/[ IG a nép életével az Írástudók nem töd-Vi. rődtek, a nép költői erejét sem vették tudomásul. Ha költőkről volt szó, csak azt nevezték költőnek, aki leírta és közzétette müveit. így terjedtek ezek a müvek s átmentek a köztudatba. Pedig a népnek minden időben voltak költői, akik a vidám és szomorú érzéseket megszólaltatták. Elmondtak történetet, kigondoltak meséket, hagyományul maradtak ezek apáról-fiura, szakasztott úgy, mint a mondák. A dalokat munka közben a mezőn, a műhelyekben, a tábortüzek mellett énekelték közös érzések voltak, amelyek, mint észrevétlen, finom láncszemek összekötötték az embereket. Hogy kinek az agyából pattantak ki az érzelmek, kinek a képzelő ereje adott költői formát egy-egy megható történetnek: azt nem jegyezte fel senki. így a népköltészetben, nevezetesen a népdalokban nyilatkozó költői erő magát a népet avatja költővé. Valójában igy van ez a költészet minden műfajában. Shakespeare az angol, Goethe a német, Petőfi a magyar nép költői erejének a kifejezője. A 19-ik század első felében kezdettek a nép költői alkotásaival először behatóan foglalkozni, buzgóan gyűjtötték a népmeséket, balladákat, népdalokat, szóval mindent, ami a nép költői erejének köszöni létét. Ezeknek a népdaloknak az ismerete mutat uj forrást mindenütt s a görög és római költők dalköltészete után fejlődő lira nemzetibbé és egyénivé vált. Azelőtt a költők az általános emberi érzelmek körén nem igen mertek túllépni, a maguk érzését alárendelték, inkább a forma gondjával törődtek, most azonban kiki a maga egyéni örömét, fájdalmát, csüggetegségét reménykedését fejezte ki s minél igazabb őszintébb és mélyebb volt, annál többen értették meg s érezték át vele ugyanazt. Hallom ezt a népdalt: “Ahol én elmegyek, még a fák is sírnak, Gyönge ágaikról a levelek hullnak, Hulljatok levelek, bontsatok engem, Az én hü szeretőm sírva keres engem.” Érezem, hogy az a hangulat, mely ezt a dalt teremtette, meg van bennem is. Csodálatos nemes érzelem, a természet életével rokon emberi életnek összhangzó képe; él a fa, könnyé változik a költői képzelet szemléletében a harmatcsepp, az eső, hull a fák levele, a szenvedő emberrel együtt szenved a természet. íme a népdal nem egyéb, mint képekbe öltöztetett érzelem. Megnyilatkozik ezerféle képben, az ujjongástól kezdve a méla elborulásig külső jelenségek ébresztik fel: a tavaszi napsugár, az esti alkonyat, a tónak rezgő tükre, a vihar tombolása, az őszi haldoklás, egy kis gyermek gőgicsélése, a madarak éneke, az emberi nyomor és emberi jólét látása. Leggyakoribb motívum a szerelem, a mely fölébreszti az ember érzékenységét, hangszerré változtatja a belső világot. Kapcsolatot teremt a külső és belső világ között. Innen magyarázható meg a természet változatos képeinek szerepe a népdalokban, amelyek mind arra szolgálnak, hogy magyarázzák, kifejezésben világosabbá tegyék az érzelmet. A népdalok valóban olyan hatással vannak reánk, mint a kert és mező virágai, gyöngédek, természetesek, színekben változatosak, rövid ideig tartók, folyton megújulok; a virág látása jóleső érzést kelt bennünk a dal megnyugtat, megindít, felbuzdit, mosolygásra készt, fogékonnyá tesz a jó és szép iránt, könnyebbé teszi munkánkat, levezeti bánatunk fölöslegét, elmélázóvá, eltünődővé tesz vagy feledtet, felvillanyoz, gyakran erőnket és kitartásunkat fokozza. Szerkezetének törvényeit jóformán nem is kutatjuk. A hány ember van. akinek dalra természete van: annyiféle a dal. A mint a hangulat, a mely a dalt szüli, rövid ideig tartó, úgy a hangulat kifejezése is rövid, vagyis a népdalok nem lehetnek hosszúak, rendesen két-három versszakból állanak, a hosszabb népdalokban néha történet is van s ilyenkor azt mondjuk, hogy románccá szélesedik ki. A népdal tisztán az érzelem kifejezése, egyszerű és természetes, nincs benne okoskodás, elmélkedés. Az érzelmek szökellők nem fűződnek egymáshoz logikai összefüggésben, de egységes hangulatból fakadván, ehhez a hangulathoz természetesen simulnak. Gyakran ismétlődő sajátsága a népdaloknak az, hogy a bevezető sorok látszólag semmi összefüggésben nincsenek az érzelemmel, úgy tűnnek fel, mint a némely vidéken ma is divatos tánc-kiszólások. Például: “Három alma meg egy fél, Kérettelek nem jöttél.” vagy “Tizenkettő, tizenhárom,, tizennégy, Barna kis lány hova mégy...” Továbbá egy-egy képpel kezdődik, a melyet a költő a természetből vesz, pl. ‘‘Rózsabokor a domb oldalon, Borulj a vállamra angyalom...” stb. Ezek nyilván mind arról tanúskodnak, hogy az érzelmek röpke megnyilatkozásai teljesen önkénytelenek, nem előző megfontolás eredményei, gyakran rendszertelenek, miként a hangulatok maguk, amelyek villámszikra gyanánt váltódtak ki. Az ugynevezet müdalok inkább tudatos alkotások, egy-egy költő a benne támadó hangulatnak tudatosan ad kifejezést, de főbb vonásaiban ugyanazokat a belső törvényeket követi amely a népdalok szerkezetében nyilatkozik. Gondoljunk Petőfi dalaira, amelyek éppen természetességükkel és közvetlenségükkel hatnak; vájjon nem terjedtek-e el ezek éppen úgy, mint a népdalok? Nem teszik-e reánk ezek a dalok ugyanazt a hatást, mint a népdalok, csakhogy megfinomultan, megnemesedve jelenik meg a közös érzelem, de nem veszti el üdeségét, nem látunk rajtá mesterkélt csiszoltságot, nem erőltetett, mint a müdalköltők számos dala. A müdalok java része reánk a színes papirosból formált, csinált virágokat juttat ja eszünkbe, meg van .a szinök, meg van a formájuk, távolról nézve igazi virágnak látszik, de hiányzik a csinált virágok szirmáról a természetes himpor és nincsen semmi illatjuk. A Petőfi előtti magyar lira, nem számítva nagy költőink egyikét-másikát, mind ilyen csinált virágokat plántálnak a literatura kertjébe. Lehetetlen nem éreznünk, hogy ezek mesterséges hajtások. Ezek a dalok az íróasztal mellett, előre megállapított minta után készültek, az iró egyénisége nem válik külön a daltól, melyet hivatásszerüleg csinál, nem lehet öt magát megismerni. Ezek után bátran kimondhatjuk, hogy a dal legfőbb kritériuma a bensőség, természetesség, könnyedség; az érzelemnek csodálatos finomsággal hozzá kell simulnia a formához s ezért a népdal mindenekfelett dalolható legyen. Félig közmondássá vált, hogy csak az boldog, kinek szükségei nincsenek, s valóban helyesen is,, ha boldogságunk alatt csak azt értjük, hogy az élet gondjai s csapásaitól mentek legyünk. Mentői kevesebbre szorulunk, mentői kevesebbet érezünk, kivánunk, egy szóval mentői kevesebbet élünk, annál kevesebbet szenvedünk, s ily értelemben csakugyan az a boldogabb, ki nem született — vagy a nemlét állapotjához, mint a krótin, közel áll. Ha azonban a boldogság alatt nem negatív, hanem positiv fogalmat értünk, épen az ellenkező meggyőződésre jutunk. Mert, miután minden szükség kielégítése élvezetet nyújt, sőt miután nincs oly élvezet, melyet nem szellemi vagy anyagi szükség kielégítésének köszönünk; világos, hogy boldogságunk mértéke kielégíthető szükségeink számában keresendő.
