Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-18 / 11. szám
Az irás. Az ősember kőre, csontra karcolgatni kezdett. Egy-két vonással embert, állatot próbált utánozni. Mire kellett neki ez az irka-firka, amelyet a fölismerhetőségig csak évszázadok, talán évezredek fáradságos munkája fejlesztett ki? Az ősember bizonyára nem azért kapargálta a szarvasaggancsot, hogy mi most bámulhassuk a párisi Louvreiban a mammuthnak egykorú képét. Praktikus céljai voltak a dologgal: időben és térben távollevőkkel akart gondolatokat közölni s esetleg díszíteni akarta a holmiját. írás és festés volt egyszerre az a sok millió karcolás, amelyek közül néhányat most is őriznek a múzeumok. Évezredek alatt a földnek sok helyén egész képsorozatokat kezdtek egymás mellé rakni s igy irtak le (vagy festettek?) egyes történeteket. Az északamerikai indiánok még területük elrablása idején is használták ezt a képírást,, amely, ezredévek alatt tanult furfangok révén egész kifejezővé lett. A képírás első fokától, amelyen csak azt tudták leirni, ami lerajzolható, jmegfogható, de elvont fogalmakat nem voltak képesek visszaadni, messze 'elfejlődött már ez az indián irás. Megtaláltunk benne olyan jeleket, amelyeket bizonyos alkalmakkor még nyomtatásban is használnak Európában is: a nyíl az irányt jelzi Európában is, némely földrajzi könyvben Európában is egy fölfelé fordított sugaras félkorong jelzi keletet és egy lefelé fordított nyugatot. Az indián képírást egy kis fejtörés után nyugodtan elolvashatták az angol katonák: nem kell nyelvismeret hozzá. A szimbólumok mindenki számára könnyen érthetők (egy szuronyos ember = angol katona; egy kardos ember = angol tiszt = csapat; egy baltás ember = indián harcos; egy toll fejdiszes indián = törzsfönök = egy törzs, síb.), mert csak a fogalmakhoz van, a gondolatokhoz, a nyelvükhöz nincs közük. Ha a korcsmát mindenütt gyaluforgács jelezné, mint a magyar alföldön: egy forgács-köteg lerajzolásával nemzetközi jegyét kaphatnám meg a vendéglőnek. Ezt a jegyet azután minden nép a maga nyelvén olvashatná le, mint például az “és” szótag jelét (&). A népek letelepedésével azonban nem volt elég a gondolatközlésre az a néhány száz jel, amelyet ezen az utón: tárgyak lerajzolása s a belőlük elvont szimbólumok használata által nyertek. A hasonhangzásu és rokonértelmü szavak alkalmat adtak a képirás továbbfejlesztésére s ezzel az olvasást a nyelvtudáshoz kötötték. A legyet le tudták még rajzolni s bármely nyelven el is olvashatták az értelmét. De a “légy” szó (hogy egy éppen nem helyén való magyar példát említsek) nemcsak azt a repülő kis bogarat (Fliege, musca) jelenti, hanem annyit is, hogy legyél, sei, es. Ha ebben az értelemben Írták volna le a magyarok a legyet, akkor már csak magyarul lehetett volna elolvasni. A nap korongja csak olyan nyelven beszélők szemében jelentheti a nappal fogalmát is, amely nyelv ezzel az egy szóval fejezi ki a világositó égitestet és az első időegységet. A képirás idővel nagyon nehézkessé tette a gondolatok kifejezését, mert a műveltség terjedésével mindig több és több képre és jelre volt szükség. Ezért már az egyiptomiak áttértek a képírásról az úgynevezett szótagírásra és később betűírásra, amilyen a mai Írásunk is, tudniillik a szó minden egyes betűjét külön jelölték meg. A képek ezentúl nem azt jelentették, amit ábrázoltak, hanem azt a szótagot, a — 11 — mellyel a szó kezdődött, később pedig azt a betűt, a mellyel a kép neve kezdődött. Például a sas neve egyiptomi nyelven ahom volt. Régente a sas képe magát a sast jelentette, később az ah szótagot, végül pedig az A betűt jelölték vele. De nem minden A-val kezdődő képet használtak A betűnek, hanem csak a sas képét és a többi betűvel is igy csináltak, úgy hogy annyi kép volt csak, ahány betű. Ezeket a régi egyiptomi képeket aztán a többi népek is átvették, de nem rajzolták le pontosan, hanem folyton többet és többet elhagytak belőle és igy lassankint megszülettek a betűk. Az első egyszerű betűket az Ázsiában lakó feniciaiak használták, akiknek mindössze huszonkét betűjük volt. A feniciaiak betűi terjedtek el a hébereknél és araboknál is és az araboktól átvették a mohamedán vallásu népek, a perzsák és törökök. Ezeknek a népeknek az Írását nem balról jobbra olvassák, hanem megfordítva, jobbról balra. A görögök is a feniciaiaktól kölcsönözték a betűiket, a görögöktől pedig a rómaiak vették át. A betűk formája azonban az egyes népeknél nem maradt olyan, mint ahogyan átvették, hanem nagyon is megváltozott. A rómaiak betűit latin betűknek nevezik. Latin betűkkel ir Európában a legtöbb nép: a magyar, francia, angol, olasz, stb. Kivételt tesznek a németek, akik a szögletes gót betűket használják és az oroszok, szerbek, bolgárok, akiknek a görög Írásból fejlődött külön betűik vannak. Az ősmagyarok között régente a rovásírás volt elterjedve. Pálcákra jobbról balra késsel rótták bele a betűket, a rovásokat. Csak Szent István idejében hagytak fel a rovásírással, mert akkor a keresztény papok megtanították a magyarokat a latin betűkre. A rovásírás nemcsak a magyaroknál volt használatos, hanem más népeknél is. Ázsiában, a Tigris- és Eufrát-folyók vidékén Krisztus születése előtt élő káldeu- sok vagy babiloniak között a képírásból az ékirás fejlődött ki. Az egyes betűket ékalaku és a nyitott körzőhöz, cirkálómhoz hasonló jelek különféle csoportosításával jelölték. Sziklákon, falakon találtak ilyen ékirást azok a tudósok, akik az ősrégi Babilon és Ninive városok romjait a föld alól kiásták. Régi assyr irás; betűk, amelyek jelképekkel vannak rajzolva, felülről-lefelé olvasandók. Ez a kép egy agyagpala lapon levő táblázatot mutat, amely több hasábból áll; sikerült az írást megfejteni Dr. OTTO SCHROEDER- nek, aki a Berlini Muzeum egyiptomi osztályának vezetője.
