Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-18 / 11. szám
m Zsuzsi. Irta: SZEDERKÉNYI ANNAOlyan Zsuzsis volt ez a Zsuzsi. Nem komoly Zsuzsanna, nem is szeleverdi Zsuska, nem is apróléptü, pötyögös Zsuzsika, hanem afféle alacsony termetű, széles derekú, nagylábu, nagykezü Zsuzsi. A haja barna volt Zsuzsinak, a szeme kék és két szemében ott világitott az ő nagy városon szörnyen elámult tizenhat esztendős ártatlansága. Ez az ő földszagu tizenhat esztendeje takargatta rózsás takarókkal a bútorozott szoba kimustrált bútorainak fakóságát. Az ő fekete, kerek képe volt az egész ház ragyogó napja. Egy darab romlatlanság, a hegyek közül kicsapó, könnyet fakasztó, friss levegő áradozott belőle. Tett-vett, jött-ment, nyitva hagyta maga után az ajtókat, elfelejtett tüzet rakni, elfelejtette a ruhákat kitakarítani, elfelejtette a kilincseket kifényesíteni és elfelejtett sírni, mikor ezekért a főbenjáró vétségekért hátbavágták. A kommención kívül Zsuzsi kommencióra volt, esztendöszám szerződtetve — kijárt Zsuzsinak este, reggel egy hátbaütés. Ez nem volt ugyan benne a kommencióban, de ezt szolgáltatták ki neki legsűrűbben és legszívesebben. Zsuzsi föl se vette. Széles volt a háta, erős a válla, birta. Csak a szeme lett csudálatosán álmodozó, szomorú, mikor megütötték. Azt hihette volna az ember, hogy olyankor mindig az anyja jutott az eszébe. Annak más, könnyebb lehetett a kezcjárása. Pont hét órakor robogott be Zsuzsi a szabaurakhoz és szobahölgyekhez a cipőkkel. A keze nyomán dörögtek az ajtók, hogy a hetedik mennyországból is föl kellett rá ébredni. — Nem tetszik valamit hozatni? Később lemegyek. — Nem, Zsuzsi, nem hozatok semmit. De édes fiam, Zsuzsi. Én már megmondtam, hogy engem nem kell reggel hét órakor felkölteni. Most hagyjon békében. — Igenis. Zsuzsi kidobogott és az ajtó úgy repült utána, hogy megreszketett bele mind a négy emelet. Hja, a Zsuzsi apjának a hetvenhetedik őse is kasza-kapa koptató ember volt és az ő ökle sem chevreaux-cipő fényesitésre teremtődött. Friss sarjut gázolni. zsenge füvet sarlózni, kévét kötni, krumplit kapálni, kendert tilólni, ez illett a Zsuzsi kezébe... Pont fél nyolckor kivágódott újra az ajtó, hogy a másvilágról is eszméletre kellett arra szédülni. — Itt az újság. — Zsuzsi fiam, mit mondtam én magának? — Igenis. — Azt mondtam, fiam, hogy hagyjon engem békében. — Igenis. — Tudja azt maga, hogy én fáradt vagyok és nekem aludni kell. Zsuzsi szelíden várja a rája elkövetkezendőket, olyan jámbor megadás terjeng az arcán, amitől legjobban vadulnak meg a haragos emberek. — Most’ elmehet, érti? — Igenis. Zsuzsi nem mozdul. Ott áll az ágy előtt. Nézi az újságot, nagyon nézi, azután kimered az ablakon. Megint az újságot nézi, megint kibámul az ablakon. Zsuzsi beszélgetni akar. Alacsony homloka mögött óriási munka zsong. Mivel kellene elkezdeni? Egyszerre csak ragyogó napfény süt ki egész mivoltán, keskeny, piros ajka mosolyra szélesedik. Kimutat az ablakon. — Tessék csak nézni, mennyi paradicsomot vett ott két katona egy kocsiról. Egy, kettő, három, hat kosárral. Tessék csak nézni. — Bánom is én. — Tessék csak nézni, még egy kosárral vesznek. Ni, megveszik az egész kocsiravalót. Milyen szép, piros paradicsom. No, nem nézi meg? Zsuzsi nagy lelkesedésében egyszerre vedlik át előttem a városi, agyonhajszolt cselédből, a maguk kis földjéből kisarjadzott, maguk kunyhójában kivirágzott maga ura-gazdáju parasztlánnyá! Most már éppenséggel nem kerülgeti a dolgot. Közelebb jön az ágyhoz. — Aztán azt az újságot csak úgy írják? Jézus Mária, hova el tud jutni ez a Zsu-< zsi a paradicsomon keresztül! — Hogy csak úgy? — Hát csak úgy? Zsuzsi olyan rendületlen nyugalommal hiszi, hogy őt meg kell érteni és ki kell találni a gondolatát, hogy az kétségbeejtő. — Úgy Írják, mint ahogy maga írja a levelet az édes anyjának. — Én nem Írok levelet az édes anyámnak. — Nem ir? — Nem. Üzenek. — Kivel? — Husvétkor a Tabajdi Rozikával üzentem, az akkor hazament. Most Szent-Ist— 12 — vánkor meg a Pál József Andrásékkal üzentem. Édes anyám is üzent. — És ez elég magának? — Elég? Ahogyan ezt kérdezte, ahogy a szeme megvillant és tágra nyílt, abból megértettem, hogy szegény Zsuzsi lelke ráeszmélt egy elátkozott szóra: eleg... Holnap már tudni fogja, hogy az embernek nem mindig elég, amije van és nem minden van úgy jól, ahogyan van. — Elég, — ismételte Zsuzsi. Elnyújtotta a szót, a hangja reszketet. — Maga nem tud Írni? Az Íráson keresztül a Zsuzsi lelke ismét belekapaszkodott abba, ami őt érdekelte. — Csak úgy írják? — Igen fiam, Írják, mint minden mást, azután kinyomtatják. — Kinyomtatják. Egy kis csönd. Zsuzsi súrolja lábával a a padlót, azután elmereng a folton, ami ott marad a lába nyomán, eszébe jut, hogy azt majd neki kell kifényesíteni. Sőt talán ma megint föl kell kefélni a nagy szobát, ebédlőt, kis szobát, előszobát, ezt az egész kaszárnyát, aminek a Zsuzsi kis arányokhoz szokott szeme a szűk városi lakást nézte. Az előszobában csöngetnek. Zsuzsi kirohan, utána egyszerre üres marad a szoba. Egy kis idő múlva ismét bevonul. Lerakja a ruhákat a szék karjára. — Ez szép, ez a babos szoknya. — Szép? — Igazán szép. — Magának adom. Zsuzsi elsáppad, azután elpirul. Nincs úgy elkényeztetve az élettől, 'hogy eltalálják és teljesítsék a vágyát. — Igazán? — Igazán. Varrja fel magának. így hoszszu lenne. Zsuzsi kitámolyog a szoknyájával, elfelejti megköszönni. Zsuzsi egész délután csak úgy pattogott. A szeme égett, mint a karbunkulus, a keze nyomán nyütt a munka... Hanem este nagyon elcsendesedett. Még tizenegy órakor is ott könyökölt a konyhaasztalan. — Mi baj Zsuzsi? — Semmi. Ezt szjvszaggató szomorúsággal mondta. — De én látom, hogy bántja valami. Csend. — Talán csak nem a szive fáj? — De az. — Zsuzsi... — Tessék? — Jöjjön be, fiam. Zsuzsi szokatlanul csendesen jött be.
