Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-18 / 11. szám
i A drágaság és a jótanácsok. Amióta a nagy drágaság kiváltotta a szegény proletártömegből az ellentállást a kiuzsorázó spekulánsok és élelmiszeruzsorások ellen, azóta a sajtóban, de különösen a polgári segélybizottságok agitációja folytán a tanácsok tömegével traktálják a szegény asszonyokat, hogy hogyan küzdjenek a magas élelmiszerárak elein. Több gazdag kapitalista, akiket eddig majd felvert a jólét, a drágasággal kapcsolatosan kitört felzúdulásban egyszerre felcsaptak “jótékonykodó” apostoloknak. így pl. New Yorkban Mr. Georg Perkins, a többszörös milliomos, azt az arany tanácsot adta az East Side éhező asszonyainak, hogy a bojkottált búr gonya helyett táplálkozzanak a családok rizszsel. A rizs olcsó, tápláló és jó eledel — mondja Mr. Perkins. Ez a tanács az ő árszabályozó eszköze. Most aztán egy másik főkorifeus, az állam földmivelésügyi államtitkárja azt a “’bölcs” tanácsot adja, hogy a háziasszonyok gazdálkodjanak lelkiismeretesebben a konyhákban az eledellel; ne dobáljanak ki még jó és használható élelmiszereket. Ezt mondja a földmivelésügy minisztere, aki hivatalánál fogva is köteles volna segiteni az éhségbe kergető bérek leszállításában. De ehelyett tanácsot ad, bölcs, kitűnő tanácsot: hogy a szegény éhező asszonyok ne dobálják el a még használható ételmaradékot ! Azt mondja ez az ur, hogy a gazdaasszonyok felületessége folytán évente mintegy 700 millió dollár értékű élelmiszer megy tönkre! Amikor az ember ezt a nagy számot leírja, az motoszkál a fejében, hogy az államtitkár ur esze nem lehet normális, ez nem egyszerű emberi ész, hanem lágész, mert olyat mer komolyan állítani, amiért más emberre kényszerzübbonyt adnának. A felhalmozott baromfiakat felülvizsgálják, hogy nem-e megromlottak már? Minthogy a boykott alatt nem vesznek baromfit az East Side-i gazdaasszonyok, a raktáron levő leölt baromfi romlásnak indult. Mert a dolog úgy áll, hogy ha tényleg vannak olyanok, akik jó, élvezhető élelmiszereket haszontalanul eldobálnak a szemetes bödönökbe, akkor ezek nem állanak az éhezők tüntető csoportjába, ezeknek semmilyen ár nem magas,, ezeknek nem létezik drágaság. Aki pocsékolja az élelmiszereket, az nem éhezik, annak fölösen van mindenből. Mit akar tehát a földmivelésügyi államtitkár ur az ő bölcseségével ? Tény az, hogy az élelmiszer uzsorások jelenleg inkább kidobják az élelmiszereket, csakhogy ne kellessen nekik az árakból engedni. A most múlt hetekben, amikor az East Side-i asszonyok New Yorkban bojkottálták a hagymát és burgonyát, valamint a baromfit is, az egyes raktárakban rothadásnak indultak a főzelékek ; tyúkok, csirkék pedig megdöglöttek a ketrecekben úgy, hogy a főmarketek közül szétdobálták a dögöket. De az árak csak nem akarnak leszállani, sőt inkább még feljebb szállnak. A szomorú a dologban az, hogy az ország hivatalos fórumai észszerű, lelkiismeretes akció helyett “tanácsokat” osztogatnak az éhező szegény családoknak. Régi igazság, amely most annyira / szembeötlően bebizonyult, hogy a tömeg érdekeivel, a szegény néposztály bajaival nem foglalkoznak soha azok, akik magas fizetéssel a tömeg nyakán ülnek. A munkásosztály baján csak erős összetartással, szervezkedéssel maga a tömeg segíthet. A mai drágaság is egy nagy lecke a szocializmusból azoknak, akik eddig behunyt szemmel és elzárt aggyal haladtak el a szocialistá mozgalom és tanítások mellett. Épen az nem hallja a döngést, mennykő lecsap. kire Eötvös. — 10 —
