Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-25 / 8. szám
élet ez? Mit csinál az ilyen öreg ember... meghal, mint egy kutya.,.-.; Sámson dühös lett, a hirtelen szózápor verte az eszét, de nem tudott védekezni; mély szánalommal a szivében, de azért mérgelődve nézett a vergődő asszonyra és szégyenkezve mondta: — Nem jött hozzám senki... Sámson tovább motyogott slemil dolgairól, a hiú udvarlásokról, folytonos állástalanságról, de azért már környékezte a harag, a rejtelmes hangulat, mely megborzolta áhitatos érzéseit. Itt volt már az öreg este is, kifeketedett minden és Sámson halkan morogta: — Nem jön meg a ifia... messze van... Meggyujtotta a petróleumlámpát és visszaült a beteg asszonyhoz. Az öregaszszony nyöszörgött, fáradt testét meg-megmozditotta,, eltorzult arca rövid időközökben kivörösödött, megfakult, a szemei nagyra kigömbölyödtek és makacsul az öreg Sámsont nézték. A vén hessegette az eszéről a különös sejtelmeket, birkózott az érzéseivel, de mind hevesebben betört a koponyájába a sziikölö, megrémült gondolat. Mosolygós lett az arca, az öreg aszszony fölé hajolt és babrált a feje körül: — Más vánkost teszek a feje alá... hátha csirketoll van benne... talán azért megy olyan nehezen... Az öreg asszony és az öreg ember belesöppedtek az éjszakába, két kiégett lélek zsarátnoka titokzatos tüzekben kigyuladt és jámbor Sámson szép szivét megkörnyékezték az istentelen, pogány érzések. Az öreg^ asszony eszelős tekintete fogta Sámsont, sorvadt testét ismeretlen erők megerősítették és a kezeit is tudta vonszolni a takarón, amikor hirtelen felnyögött, vonagló ajakkal rimánkodott: — El akarnak lopni mindent... még egy szék sem marad itt, ha meghalok... jóvolna ugy-e a pelcburidám, a kalapjaim... a fülbevalót is kivennék a füleimből... a sorsjegyről tudnak, arra fáj a foguk nekik ...a vánkosokat szeretnék? még az ágyakat is szétszednék?... de nem halok meg... a Lajos hazajön... Sámson sóhajtgatott, váltogatta a lábait, nyomogatta kicsi fejét és dadogva szólt: — De... de... meg fog halni... Az imára kész ember ingerülten nyomta meg a szavakat: — De... de... megijedt és fájdalmak között elszégyenkezett, arcát az ablak felé fordította, ahol már ólálkodott sápadt arcával a derengés és sóhajosan — amiben hirtelen el nem gondolható emberi indulatok remegtek — dajkáló, szent meséket pergetett a halódó asszony bomlott fantáziájára. Hüs, nagy szárnyak megnyíltak, a lila hajnal leszállt a halódó ágya mellé. Sámson a mellét verte, derék, meggyötört szivét vad fájdalmak tiporták és könnyesen, megindultan sokat imádkozott. Jutott belőle mindkettőjük számára. Végre nyílott az ajtó, amelynek küszöbén megállt egy fiatal ember. Sámson fölugrott a helyéről és maga sem tudta mit csinál. Betegen, meghatottam terhes boldogsággal ráborult a legényre. — A Lajos... aztán reszkető kezekkel nyöszörögve, duruzsolva nekidőlt a fiatal embernek és tologatta az anyja elé: — A Lajos... A halódó asszony arcára rászállt a csendes mosoly, nagy szemei behúzódtak szemüregeibe és vértelen kezét megpihentette a fia kezében. Sámson végignyargalta a házat és felverte a tiz jámbor embert, akik imádkozni fognak. Betuszkolta őket a halódó szobájába, aki végigjártatta megtört tekintetét a hajlongó zsidókon és belesugta a fia fülébe: — Lajos... vigyázz a holmikra... A jó cim. — Két drámaíró a kávéházban. — Az egyik: Szervusz! A másik: Szervusz. Mit csinálsz ilyenkor, amikor nem irsz drámát? Az egyik: Tervezek. Azonban ettől eltekintve, nincs igazad. Most is írtam egy drámát. A másik: Ne beszélj! Komolyan? Az egyik: A lehető legkomolyabban. A másik. És egészen készen van? Az egyik: No tudo-d... egészen készen! Egy dráma soha sincsen egészen készen addig, amig színre kerül. Az enyémnek megvan már a vázlata, végig, ki is van már dolgozva, persze a három utolsó felvonás még hiányzik. A másik. Tehát öt felvonás? Az egyik: Nem. A másik: Négy? Az egyik: Három. A másik: Szóval egy betű sincs még belőle? Az egyik: Mondom, hogy megvan a vázlata és tudod, hogy ha a vázlat megvan a kidolgozás igazán semmi. Megirom egy hónap alatt. Három hét alatt. Két nap alatt. Ez nem is aggaszt. Más nyugtalanít. De nagyon. A másik: Micsoda? A egyik: A cim. Nincs cimem. Pedig ez a legfontosabb, — egy jó cim. Mindenemet egy jó címért. A másik: Persze, persze. Az egyik: Töröm a fejemet, hetek óta Az egyik: Töröm a fejemet, hetek óta töröm a fejemet, de hiába... Már megkér— 14 — deztem egy csomó embert, de senki sem tud egy jó cimet mondani. A másik: Olyan nehéz? Az egyik: Még nehezebb. Te vagy az utolsó reménységem... Te nem fogsz cserbenhagyni, te fogod nekem a jó cimet mondani. A másik: Szívesen megteszem, ami tőlem telik. Az egyik: Bizonyos voltam benne. Előre is köszönöm. Nem tudod milyen jót tesz velem. Egyszerűen az életemet mented meg. A másik: No, no, öregem, nem kell túlozni.. . Az egyik: Ez nem túlzás. A holnapi ebédem függ ettől a jó cimtől. Hát ki vele! A másik. Ki vele? Csak úgy vaktában? Anélkül, hogy tudnám miről van szó? Az egyik: Mit érdekel, hogy miről van szó? Én jó cimet kérek tőled, ha tudsz, hát mondj egyet. A másik: Szívesen... De miféle jó cimet? Az egyik: Ahol kétszáz dollárt lehetne kölfsön kapni. Heltai Jenő.
