Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-25 / 8. szám
, ,■HHHHHn ami kibődült a fonográfból és ijedt, sírásra torzult arccal emelgette szeme elé a gépet. A fonográf csufolódó kedvében volt, a gavotte tovább is zengett, de hangjaiba valaki belekapaszkodott és ahol emelkedni kellett a dalnak, ott csúfos jajgatással alászállt az ének, a halk, meghatott fordulatoknál, valaki durván belekrákogott a nótába, a gyerekek összeszaladtak, tágranyitott szemekkel rábámultak a megrémült Sámsonra és a bomló fonográfra, azután csöndesen, egymásután és hangosan egyszerre felkacagtak. Mit tudják az idegenek, mennyi bánat tud roskadtan ráborulni egy rossz fonográfra? Sámson elnyűtt teste megint érezte maga fölött a korbács suhogását, mely hosszú életében egy rövid időre elpihent. Az elhasznált, élettől megvert emberek — érthetetlenül — szívesen maradtak itt e rut világon és Sámson számára a hitsorsok közül nem halt meg senki. A beteg fonográf továbbra is házról-házra járt Sámsonnal és bajokat csinált az öregnek. Néha nehéz jelenete volt Sámsonnak, egy goromba házban például megpróbálta muzsikáltatni az eltörött lelkű fonográfot és a beteg gép dörmögött, kiállhatatlan hangokat lökött ki magából, a házmester seprűvel kergette ki Sámsont. Az öreg emberke csüggedt tehetetlenséggel spekulált, a néhány forintot, amennyibe a reparálás kerül, csak nem tudta megszerezni és közben már víziói támadtak a közeli jövendőről. A fonográf dolgában nagyon elgondolkozott Sámson és ekkor megtörtént, hogy Jehova a legnehezebb lelki tusák végigküzdésére küldte ki az ő gyönge, jámbor fiát. A szentegylet üzent, hogy halódik egy öreg asszony, estére valószínűleg meghal, éjszaka tehát Sámson virrasztani fog. Sámson csitrtitgatta magát és csöndesen befelé lehazudta a gondolatait, az érzéseit. Vette a kalapját és elment imádkozni az öreg halódó asszonyhoz. Meleg délután volt, de a szobában csukva voltak az ablakok, a dohos levegőben nehezen, hörögve lélegzett egy fakóarcu, csontvázig le^ványodott öreg asszony. A cseléd nagy legyezővel hüsiitgette az arcát. Sámson odasomforddált az ágyhoz, a beteg fölé hajolt, de hőkölt a dühös tekintettől, ahogyan az öreg asszony ránézett. Sámson mormolt valamit a vallásról, a megtisztulásról, az Isten jóságáról, a legszentebb percekről, de meglapult és engedelmeskedett, amikor a halódó rászögezte csillogó szemeit és hallban, erőlködve, de idegesen rászólt. — Üljön le, ide az ágyhoz... A cseléd kiment, Sámson leült a székre csendesen összevonta a lábait és két kezét imádságosan összekulcsolva ölbe tette. Ijedten nézte a beteg asszonyt, de inkább csak a szemeit, amelyek szigorúan rámeredtek, de néha megvillantak és ekkor az öreg asszony jobbra-balra forditgatta az arcát. Sámson meg se mukkant, zavarodottan lesütötte a tekintetét, igy gunynyasztott egy darabig az asszony mellett, a mig a beteg megszólalt: — Megjön a fiam... addig nem halok meg... Sámson felsóhajtött, megint az Isten kegyességéről emlékezett és iparkodott megnyugtatni az öreg asszonyt. — Egyszer meg kell halni, a szentirás is azt mondja, hogy csak jövevények vagyunk és megtérünk valamennyien oda, ahol őseink pihennek. Mikor jön meg a fia?... — Estére... — Estére... .estére... motyogta Sámson. Nyílott a szobaajtó, bejöttek a szomszédok megnézni, hogy mi van a beteggel. Odamentek az öreg asszony ágyához. A halódót roham kapta el, hörgött és szoporán, elfúlva mondogatta: — Estére megjön a fiam... a Lajos... megjön, addig nem halok meg... és elboíult, dühös tekintettel vizsgálgatta a körülötte álldogáló embereket. A férfiak békét integettek a kezükkel, az asszonyok megigazították a beteg fejvánkosát. Sámson az öregebb emberekkel beszélgetett és megegj eztek, -hogy estére együtt lesznek, ha a lélekelszállás pillanatában imádkozni kell. Még lépegettek, csoszogtak az emberek egy keveset a halódó ágya körül, de azután elmentek. Amint becsukódott az ajtó mögöttük, az öreg asszony vékony keze megmozdult a takarón, csontos mutató ujját kimeresztette és közelebbre intette magához Sámsont. Lázas indulat lobbant a szemében és rekedten, remegő hangon mondta: — Lopni akarnak... azért jöttek be... már azt hitték, hogy meghaltam... elakarják vinni a vánkosokat, a dunyhákat... a rongyosok... az ingeimre spekulálnak... az abroszok jók lennének... a finom pelcbundámat elvinnék... a smukjaimat ellopnák... gyorsan, amit lehet... a fenét... Az öreg asszony elfúlt, a kevés vér, ami még ébren tartotta a .testét, befutott az arcába és rozsdavörös ábrázattal, kidülledt szemekkel rárikácsolt Sámsonra: — Mi?... hát nem arra várnak... de estére hazajön a fiam, a Lajos?... Sámson furcsállotta a dühös energiát, ami kitört a halódóból, abba is hagyta az imádságos szándékát és nyájasan kérdezősködött Lajosról, aki estére megjön. Amikor megtudta, hogy Erdélyben nevelősködik, elgondolkodva mondta: — Messze van... nagyon messze... Jött az este, komor árnyékokkal, fekete redöi között settenkedő titokkal. A halódó feje ide-oda surolódott a vánkoson, nyugtalankodott, zihált, hörögve köhögött és a tekintetét nem vette le Sámsonról. A vén ember maga elé merengett, tar fejében bukdácsoltak a ravasz, nehéz gondolatok és ujra-ujra megzavarodott, amikor a beteg asszonyra nézett; de végül is nekibátorodott, beletekintett a halódó szemeibe és ájtatosan imádkozni kezdett. Jön az este... Az öreg asszony megszólalt: — Magának is van fia?__ Sámson kizökkent a hangulatából és akadozva mondta: — Nincsen... én nem voltam soha házasember... én agglegény vagyok... A beteg asszony kiköhögte a szót: — Pfuj!... aztán erőlködve, vontatottan, szavakat összetörve rátámadt Sámsonra: — Élet a magáé?... Ki takarít magára? Ki főz magának, ki törődik magával... CHARLES BECK szobrász-művész egyik csoportalkotása. — 13 —
