Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-02-06 / 3. szám
io. oldal ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS HETI FOLYÓIRAT 1916. február 6. TÉL (Költemény prózában.) Irta: MORRIS ROSENFELD. Hópelyhek, fehér hópelyhek. Fehér álom szakad az égből és betakarja a mezőt. Fehér köd kavarog a levegőben. A feldúlt föld arcát fehér fátyol takarja. Ismerlek titeket, sápadt virágok! Ti nem azok vagytok, akik szűz tavaszon a cseresznyefa ágait átölelitek, ti nem vagytok a virágzás. Mint az árnyék, törtök a magasból és elvesztek a semmibe... Terméketlenek vagytok, mint a legendás hívők, akik a Megváltó-napot jósolták. Haszontalanok vagytok, mint a rizspor az aszott, egykor szép arcon, amelyről az Idő már letörölte az Élet utolsó csókját és könnyekkel mosta le a szerelmi láz elhamvadt pirját. Hópelyhek, /fehér hópelyhek. Mintha a természet könyvének fehér lapjait felaprózták volna, úgy hulltok le a fellegek magasságából a vándor lábaihoz; mint halott, fehér madárkák zuhantok •csoportosan a tekervényes utakra... Halotti fehérségteken botorkálok és egyszinüségtek veri, kergeti fáradt tekintetemet. Hópelyhek, fehér hópelyhek. Nem magatok rohantok, ti, a kétségbeesés gyermekei, nyomotokban szüköl az északi szél s rebbenve, megfélemlítve nyikorog meg testetek, ha az Élet lábaival rátok tapos... És mégis, kedvesebb nekem a Tél, mint az ősz, mert télen már nincs mit sajnálnom, irigyelnem, nem siratok semmit és mi sem töri össze érzékeny szivemet. A Tél már nem talál semmit. Le van seperve, be van takarítva, éltévé és letörölve van már minden... Az ősz, mint a gonosztevő, tört be a kertekbe, mezőkre, erdő- és ligetekbe, hegyeken és völgyeken át pusztítva rohant, a virágok, fák felett — nyitott sírokon át — csörditette véres ostorát... És most mindennek vége... nincs semmi... semmi. Még a sírokat is betemette, a sírköveket is elrejtette a föld meghalasztója: a Tél; a múlandóság emlékoszlopait, a halál obeliszkjeit halotti lepellel takarta be. Hópelyhek töltik ki a sírkövekbe metszett betűk térközeit, nem tudom elolvasni, mi van a márványlapokra Írva. A Tél kegyeletesebb, mint az ősz, mert mindent elhantol; még a domború sírokat is ujratemeti... És e tökéletes halál, a teljes megsemmisülés, a nihilig fokozott kiirtottság — meglehet — egy uj teremtést hozó káoszt jelent. .. Nem szeretem a félmunkát még a pusztulásban sem. Ha múlandó valami, múljon el; ha halandó, haljon tökéletesen! Inkább járok az enyészet avarán: a temetőben, mint a gyógyíthatatlanok lazarétumában, ahol örökös a dulakodás az éhes Halállal. Félem és nem óhajtom az Ígért “túlvilágot”, mert az öröklét borzalommal tölt el. Feledni akarom nemcsak a bűneimet, hanem a jócselekedeteimet is. Nem akarok fizetést kapni azért, amiért valaha jót cselekedtem, mert amit helyesen tettem, nem azért volt, hogy jutalmat várjak érte, hanem mert a szivem úgy parancsolta. Nem akarom, hogy az a kéz simogasson, amelynek párja gyilkot szorít. Igen, a “másvilág”-nak két keze van: egy simogató és egy sújtó. A Tél nem a Halál, hanem csak a Sirásó, aki a csatatéren a Természet halottjait hántolja el. ő az Idő elesettjeit, mártírjait temeti, hogy azok ne heverjenek szana-szét a halott földön, hogy a pajkos szél ne dobálódzék a hervadt lombbal, s a mosolygó napsugát ne incselkedjék a halott virágokkal. Egészen uj világot látok: fösvényt, szívtelent, kicsinyt. Amerre csak nézek lezáródik az Ég. Alig van hova szállni a szemnek. Minden olyan összezsugorodott, megbújt, folyvást egyszínű — fehér. Nem incselkednek a színek; a tarka virágok eltűntek; semmi sem vonz, nem hevít fel; nem integet, nem csábit, nem hívogat semmi. Távoli horizontok nem csalják a szemem... minden dermesztőén igaz... minden tökéletesen halott... De engem ez sem bánt. Mert már elfelejtettem, hogy mi volt azelőtt. Ami elmúlt — elmúlt. Eltűnt, nyoma veszett mindennek. Láthatatlan a szemnek, érzéketlen a szívnek. Mi az? Ti a pálmákat, a narancsfákat mutatjátok nekem? Hogy azok rügyeznek, virágoznak, termelnek: — a zöld pázsitot, a nyíló délszaki virágokat lássam az üvegházakban?. .. Óh, ne irigyeljétek ezt a mesterséges tavaszt! Az üveg alatt sinylődő virágok nem szívják az áldott napfényt... Jobb szabadon meghalni, mint börtönben élni! A hűtlen, terhelt ősz gyilkol és mégis igazságos akar lenni; gonosztevő, aki azzal vigasztalja áldozatait, hogy a keze könnyű és nem fog nagyon fájni, amikor megöli őket. A bandita! Megtépi a rózsaszirmot és vigasztalásul egy elkésett napsugár-mosolyt bocsát rá. A képmutató! Arcának egyik fele mogorva, másik fele mosolygós... Gyűlölöm... Amikor megkoppasztja a fát — integet feléje; a szelíd liliomot megtépdesi, aztán csókolgatja. Nem egyszerre, hanem lassan, egyenként öli meg az életet: mig az egyik virág még mosolyog, addig a más'k már halódva lekonyul... az elkésett bimbókat megfagyasztja anyjuk kebelén... A pogromista! Perverz, elferdült hajlamú az Ősz, mint azok, akik először megölik az asszonyt, hogy aztán a meleg testen kielégíthessék csókszomjuságukat, bestiális gerjedelmüket. Gyilkos haragját a vonagló áldozat lecsillapítja s amikor már nem él: becézve simogatja, csókolgatja,.. A Télnek nincsen két Énje. Az, ami: szigorú, kemény és komoly. Néha a komor éjszakát telehinti ragyogó csillagokkal, de a Tél csillagai nem csalnak. Cslak fénylenek, ragyognak, de nem kacérkodnak a halott világgal. Nem mosolyognak hizelkedőn és hamisan; villannak, mert kénytelenek vele, de messze vannak, hidegek és idegenek, fényük nem tör be a nyitott szivekbe... De vájjon a Tél csakugyan már a befejezése, a fináléja a Természet csodálatos overturájának? Vájjon a fehér hangjegyeknek nincs-e valami rejtett melódiája, amely ébreszti, költögeti a megújhodásra érett földet és egy ismeretlen, még nem hallott, uj overturát vezet be? A Tél egészséges, erős, rendes és tartalmas s minden tekintetben alkalmas az uj élet teremtésére. Dolgozik, alkot, hat a Tél is; ropogós hidegében élettüz lobog... és ahol tűz van, ott élet is fakad. A Tél is szeret. Vastag, fehér takarója alá fogja az alvó avart, a csöndes földet átöleli, hogy felmelegitse benne a pezsdülő erőt a közeledő tavaszra. A Tél! .Sok örömem, de még több szenvedésem temetője. Nem látom ugyan a zöld pázsitot, de a horpadó sirt sem. A temető cserjéi is fehér halmokká nőttek, a halottas házikó is — és egyiket sem látom. .. Temetőben vagyok s még sem tudom, hogy hol állok. Úgy képzelem, mintha fiatal szőlőkertben járnék s a havas sírkövek úgy festenek, mintha egymás mellé rendezett szőlőtőkék volnának... Körülöttem mindenütt, minden fehér halom alatt pedig neszei az örök titok: az Élet. Eredetiből fordította; ÉBER LÁSZLÓ.
