Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-02-06 / 3. szám

igi6. február 6. ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS HETI FOLYÓIRAT ii. oldal A halál árnyékában __ Kép a kilómból, j J K v­asztól az ezred. A komman­dáns egy vén rothadt pádon ül, egy vén, rothadt galíciai ház előtt. Ott ül sárosán és gyű­rötten, kezében a karte és pa­rancsot ád. A parancsot egy zászlós veszi. Egy egészen fia­tal zászlós, egészen vézna és cvikkert visel az orrán. — Kote 686 — mondja az ezredes, — ja­wohl — mondja a zászlós és megindul elől, mint spitze. Megy a Kote 686-ra, ami túl van a vizen és túl van a hegyeken. Amig az ezredes a Kartét böködi, a zászlós csak bólongat és oda se néz. Elvégre az ilyes­mi mégse illik. Egy cvikkeres zászlós, aki civilben praktikáns a Hoffmannál Pesten, még se állhat bele a szájába egy igazi ezredesnek. — Kote 686 és jawohl, — igy van ez rendén. Jó darabon együtt koco­gok a zászlósai, aztán le­maradok utolsónak, majd északnak fordulok, a topo­lyafák felé. A zászlós utá­nam kiabál, hi, biztat, hogy maradjak még vele egy ki­csit. Nemet integetek sap­kámmal a fák mögül és már csak töredezetten hallom a kiáltozását. Kedvesen, né­­metesen, gerlésen. dudol fe­lém a hangja: es wird herr­lich... Komme mit... Az­tán már csak fátyolosán, szinte alig: unerhört... be­stimmt. .. also... — Also nein — kiáltom bele a messziségbe és sietve ereszkedem alá a völgybe. Ott népfelkelők feküsznek az árokban. Öreg csontok, különcös 'ba­jusz« magyarok, az én vidékemről valók. Leparolázunk egymással a topolyafák szélén, amiknek kérgét összeharapdálta, marta a háború és egy szőkefejü, hosszú szál, halinacsizmás kapitánnyal belémász­­tunk a fedezékbe. — Dominopartie antreten — adja ki a szigorú parancsot a kapitány és lassankint benépesedik a vakondtúrás. Jön egy had­nagy, aki keskeny és barna és jön egy ka­dét, aki széles, szőke és szuszog. Aztán rakjuk és keverjük a keshedt csontlapcT kát és szívjuk az eráris cigarettát. Mind­ezek tetejébe hadiviccekkel nyomorgatjuk egymást. Még mindig reggel van, de azért már az ebéden töprengünk. És egyszer csak valahonnan megdördül egy elrejtett orosz üteg. Sirva, sziszegve húz el fölöt­tünk a magja és mögöttünk pukkan. Egy­másra dőlünk, mint a kártyalapok, a föld­be turjuk a fejünk. A második lövés már az orrunk előtt csap le. Ezerfelé spriccel a föld és a dominófigurák a levegőben repdesnek. A kövér kadét nagyot ordit és nekitámaszkodik a vakondtúrásnak. A hosszú hadnagy feláll. Egészen nyugod­tan áll fel, az oldalát babrálja és hideg, je­lentő hangon mondja: — Kapitány ur, én már megkaptam a magamét. — És összeszoritja vékonyán a blúzát. — Kutyabaj — mondja a kapitány és ne­hezen forog a nyelve. — Menj csak hátra és ne félj, mert nem lesz veszélyes a seb. Kutyabaj. — Jawohl —• mondja a hadnagy és ke­zet szőrit a kapitánnyal. A kadétnak is nyújtja a kezét. Az rábámul. Furcsán és értelmetlenül bámul. A kezét nézi. Nem mozognak az ujjai és nem mozog a karja. — Unglaublich — hebegi és abban a pil­lanatban végigcsordul a vér a kezefején. — Also -ich bin auch reisefertig — mondja és ö is feláll. Az arca sápadt és vértelen. Fakó. Nekidől a vakondtúrásnak és az egyik kezével meglóbálja a mási­kat. .. — Also schnell, schnell — kiabálja a ka­pitány és ő is kilódul a fedezéskből és siet­ve csúszik előre. Most újra dördül, a kapitány előre ka­par, belebukdácsol a rajvonalba. Mi hár­man hátrafelé megyünk. — Lehasalni — kiáltom. — Lehasalni, mert megkezdődött a puskatüz és egyik se hallgat rám. Egyik se néz hátra, egyik se törődik velem és nem törődik a tüzeléssel. Révedező lábbal, egyenes derékkal sietnek tova, mintha már semmi közük se lenne a háborúhoz, a halálhoz. Aztán így megyünk. Ok sietve elül, én a fejemet lehúzva, ugrálva, sárba hente­regve, négykézláb utánuk. Túl a toplya­­fákon hirtelen megáll a hadnagy. Egyik ke­zével a derekát szorítja, a másikkal egy lelógó ágba kapaszkodik. Visszanézek; mögöttem fehér füstök gomolyognak, kat­tog, pattog és dübörög minden. És a dü­börgésből, zajból rekedten hörög ki a ki­áltás: —• Szanitéc-patrull! Keresztülvergődöm az árkon, ott va­gyok a sebesült hadnagy mellett. Nehezen lélegzik, mindakét szeme csukott és ritkás, habos vér szivárog a száján. A messziben emberek mozognak. Teli torokkal kiáltok: — Hej, szanitéc-patrull, Offiziere! Háromszor, négyszer kiáltok, de már az első kiáltásra megmozdulnak a messzi em­berek és bukdácsolva rohannak előre. A sebesült hadnagy karjukba zuhan. És ott a fa alatt egy-kettőre feltépik a zubbonyát. Egy kis alvadt vér buggyanik elő a derék­­kötésből és egy apró kis lyuk piroslik a baloldali legalsó borda alatt. A kadétnak, tulnan a gödör szélén drótozgatják össze a vállát. Az időzítő csavar csapott a kulcs­csontjába. Mire beérjük, már rajta a hevenyészett kötés. Ócska, sáros köpenye féloldalt a vállán. — Cigarettát, — mondja a kadét. — Messzi még a Hilfsplatz? — kérdi reketten a hadnagy. — Háromszáz lépésnyire a amélyedés­­ben, — feleli az őrvezető. Aztán újra megyünk. A kadét elöl és cigarettázik, jóval mögötte a hadnagy és ketten is támogatják. — Nagy fájdalmaid van­nak? — kérdezem. — Nincsenek, — mondja. És kis várakozás után hoz­zám fordul: — Vájjon küldött-e hus­­vétra pakkot az édesanyám? — Bizonyosan küldött, — mondom. —Persze, hogy küldött, — mondja és mosolyogni próbál. Az arca egészen ha­muszürke és köhint. Köhint és köp. Ritkás habos vért köp és meredten néz a sze­membe: — Te, ugy-e, Pesten már mindenki tavaszi ruhában jár — Igenis, — felelem. — Pestre szeretnék kerülni. Gondolod, hogy oda visznek? — Hogyne, hogyne — mondom és hir­telen megtámasztom a hátát, hogy hátra ne essen. Hosszú percekig botorkálunk igy szóta­­lan. A nap már jó magasan jár. Tőlünk balra egy gyümölcsösben szarka billeg az ágon és ránk rikácsol. A kadét cigarettájá­nak füstje apró csomókban kavarog és az orrunkba verődik. A hadnagy újra köhög. Egészen sápadt. Csukott, akaratos és hallgatag a szája. Az orrából világos vérerecske szivárog lefe­lé. A szeme göi esősen, irigyen tapad az előttünk cigarettázó zászlósra. — Te — mondja és az egész teste resz­ket. — Te, egy nagy kérésem van hozzád. — Parancsolj velem. — Légy szives, gyújts rá egy cigarettára és ha közel leszünk a kotözőhelyhez, légy szives és dugd bele a számba... Ugy-e, megteszed? — Hogyne. Szívesen — mondom és resz­kető kézzel kezdem keresgélni a gyufát. PILISI LAJOS. Katonai barak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom