Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-02-06 / 3. szám
igi6. február 6. ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS HETI FOLYÓIRAT ii. oldal A halál árnyékában __ Kép a kilómból, j J K vasztól az ezred. A kommandáns egy vén rothadt pádon ül, egy vén, rothadt galíciai ház előtt. Ott ül sárosán és gyűrötten, kezében a karte és parancsot ád. A parancsot egy zászlós veszi. Egy egészen fiatal zászlós, egészen vézna és cvikkert visel az orrán. — Kote 686 — mondja az ezredes, — jawohl — mondja a zászlós és megindul elől, mint spitze. Megy a Kote 686-ra, ami túl van a vizen és túl van a hegyeken. Amig az ezredes a Kartét böködi, a zászlós csak bólongat és oda se néz. Elvégre az ilyesmi mégse illik. Egy cvikkeres zászlós, aki civilben praktikáns a Hoffmannál Pesten, még se állhat bele a szájába egy igazi ezredesnek. — Kote 686 és jawohl, — igy van ez rendén. Jó darabon együtt kocogok a zászlósai, aztán lemaradok utolsónak, majd északnak fordulok, a topolyafák felé. A zászlós utánam kiabál, hi, biztat, hogy maradjak még vele egy kicsit. Nemet integetek sapkámmal a fák mögül és már csak töredezetten hallom a kiáltozását. Kedvesen, németesen, gerlésen. dudol felém a hangja: es wird herrlich... Komme mit... Aztán már csak fátyolosán, szinte alig: unerhört... bestimmt. .. also... — Also nein — kiáltom bele a messziségbe és sietve ereszkedem alá a völgybe. Ott népfelkelők feküsznek az árokban. Öreg csontok, különcös 'bajusz« magyarok, az én vidékemről valók. Leparolázunk egymással a topolyafák szélén, amiknek kérgét összeharapdálta, marta a háború és egy szőkefejü, hosszú szál, halinacsizmás kapitánnyal belémásztunk a fedezékbe. — Dominopartie antreten — adja ki a szigorú parancsot a kapitány és lassankint benépesedik a vakondtúrás. Jön egy hadnagy, aki keskeny és barna és jön egy kadét, aki széles, szőke és szuszog. Aztán rakjuk és keverjük a keshedt csontlapcT kát és szívjuk az eráris cigarettát. Mindezek tetejébe hadiviccekkel nyomorgatjuk egymást. Még mindig reggel van, de azért már az ebéden töprengünk. És egyszer csak valahonnan megdördül egy elrejtett orosz üteg. Sirva, sziszegve húz el fölöttünk a magja és mögöttünk pukkan. Egymásra dőlünk, mint a kártyalapok, a földbe turjuk a fejünk. A második lövés már az orrunk előtt csap le. Ezerfelé spriccel a föld és a dominófigurák a levegőben repdesnek. A kövér kadét nagyot ordit és nekitámaszkodik a vakondtúrásnak. A hosszú hadnagy feláll. Egészen nyugodtan áll fel, az oldalát babrálja és hideg, jelentő hangon mondja: — Kapitány ur, én már megkaptam a magamét. — És összeszoritja vékonyán a blúzát. — Kutyabaj — mondja a kapitány és nehezen forog a nyelve. — Menj csak hátra és ne félj, mert nem lesz veszélyes a seb. Kutyabaj. — Jawohl —• mondja a hadnagy és kezet szőrit a kapitánnyal. A kadétnak is nyújtja a kezét. Az rábámul. Furcsán és értelmetlenül bámul. A kezét nézi. Nem mozognak az ujjai és nem mozog a karja. — Unglaublich — hebegi és abban a pillanatban végigcsordul a vér a kezefején. — Also -ich bin auch reisefertig — mondja és ö is feláll. Az arca sápadt és vértelen. Fakó. Nekidől a vakondtúrásnak és az egyik kezével meglóbálja a másikat. .. — Also schnell, schnell — kiabálja a kapitány és ő is kilódul a fedezéskből és sietve csúszik előre. Most újra dördül, a kapitány előre kapar, belebukdácsol a rajvonalba. Mi hárman hátrafelé megyünk. — Lehasalni — kiáltom. — Lehasalni, mert megkezdődött a puskatüz és egyik se hallgat rám. Egyik se néz hátra, egyik se törődik velem és nem törődik a tüzeléssel. Révedező lábbal, egyenes derékkal sietnek tova, mintha már semmi közük se lenne a háborúhoz, a halálhoz. Aztán így megyünk. Ok sietve elül, én a fejemet lehúzva, ugrálva, sárba henteregve, négykézláb utánuk. Túl a toplyafákon hirtelen megáll a hadnagy. Egyik kezével a derekát szorítja, a másikkal egy lelógó ágba kapaszkodik. Visszanézek; mögöttem fehér füstök gomolyognak, kattog, pattog és dübörög minden. És a dübörgésből, zajból rekedten hörög ki a kiáltás: —• Szanitéc-patrull! Keresztülvergődöm az árkon, ott vagyok a sebesült hadnagy mellett. Nehezen lélegzik, mindakét szeme csukott és ritkás, habos vér szivárog a száján. A messziben emberek mozognak. Teli torokkal kiáltok: — Hej, szanitéc-patrull, Offiziere! Háromszor, négyszer kiáltok, de már az első kiáltásra megmozdulnak a messzi emberek és bukdácsolva rohannak előre. A sebesült hadnagy karjukba zuhan. És ott a fa alatt egy-kettőre feltépik a zubbonyát. Egy kis alvadt vér buggyanik elő a derékkötésből és egy apró kis lyuk piroslik a baloldali legalsó borda alatt. A kadétnak, tulnan a gödör szélén drótozgatják össze a vállát. Az időzítő csavar csapott a kulcscsontjába. Mire beérjük, már rajta a hevenyészett kötés. Ócska, sáros köpenye féloldalt a vállán. — Cigarettát, — mondja a kadét. — Messzi még a Hilfsplatz? — kérdi reketten a hadnagy. — Háromszáz lépésnyire a amélyedésben, — feleli az őrvezető. Aztán újra megyünk. A kadét elöl és cigarettázik, jóval mögötte a hadnagy és ketten is támogatják. — Nagy fájdalmaid vannak? — kérdezem. — Nincsenek, — mondja. És kis várakozás után hozzám fordul: — Vájjon küldött-e husvétra pakkot az édesanyám? — Bizonyosan küldött, — mondom. —Persze, hogy küldött, — mondja és mosolyogni próbál. Az arca egészen hamuszürke és köhint. Köhint és köp. Ritkás habos vért köp és meredten néz a szemembe: — Te, ugy-e, Pesten már mindenki tavaszi ruhában jár — Igenis, — felelem. — Pestre szeretnék kerülni. Gondolod, hogy oda visznek? — Hogyne, hogyne — mondom és hirtelen megtámasztom a hátát, hogy hátra ne essen. Hosszú percekig botorkálunk igy szótalan. A nap már jó magasan jár. Tőlünk balra egy gyümölcsösben szarka billeg az ágon és ránk rikácsol. A kadét cigarettájának füstje apró csomókban kavarog és az orrunkba verődik. A hadnagy újra köhög. Egészen sápadt. Csukott, akaratos és hallgatag a szája. Az orrából világos vérerecske szivárog lefelé. A szeme göi esősen, irigyen tapad az előttünk cigarettázó zászlósra. — Te — mondja és az egész teste reszket. — Te, egy nagy kérésem van hozzád. — Parancsolj velem. — Légy szives, gyújts rá egy cigarettára és ha közel leszünk a kotözőhelyhez, légy szives és dugd bele a számba... Ugy-e, megteszed? — Hogyne. Szívesen — mondom és reszkető kézzel kezdem keresgélni a gyufát. PILISI LAJOS. Katonai barak.
