Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-11-26 / 45. szám
mondta: most azonnal takarodjál haza. egy-kettő, mars. És köszönt Vilmának, mikor elmentünk, ezért becsülöm öt. A MÁSIK: Rémes. AZ EGYIK: Nagyon rémes. Persze, másnap megint találkoztunk Vilmával. Hát kérlek, jön ez a lány és nevet. A MÁSIK: Nevet? AZ EGYIK: Nevet. Azt mondja: alig tudtam tegnap visszatartani a nevetést, mikor atyád a pofont adta. Mondom neki: hiszen én csináltam az egészet, itt a levél másolata, föláldoztam magamat, hogy neked ne kelljen többé szégyenkezned, ezen nincs mit nevetni, mert én ezt hősiességből tettem. De ö csak nevet és nevet és azt mondja: nem tudlak tisztelni többé, amióta láttam, hogy atyád kupán ütött. A MÁSIK: Ezt mondta? AZ EGYIK: Ezt mondta. És én éreztem-, hogy a vér az arcomba megy és kétségbeestem, mert erre nem számítottam. Azt mondja: egy férfi milyen nevetséges tud lenni. De én akkor már úgy elszomorodtam, hogy egy szóval se tudtam magyaráz ni többé a dolgot. Aztán mondom neki: Kiábrándultál talán felőlem? Azt mondja, ki bizony. Mondom: nem szeretsz? -Azt mondja: hiába próbállak szeretni, mert nem tudlak többé tisztelni, vége, azt hiszem tényleg kiábrándultam belőled! Erre hidegen kezet fogtunk és elmentünk, de ő még akkor is nevetett. A MÁSIK: És most vége? AZ EGYIK: Vége. A MÁSIK: -Rémes. AZ .EGYIK: Nagyon rémes. Ilyen csalfák a nők. Ezért érdemes szenvedni. Ezért le. gyen lovagias az ember. Most itt állok a poffal, amit nem is kelletett volna kapni és a lány is elhagyott. Mert mind csalfák. A MÁSIK: Borzasztó. AZ'EGYIK: Nagyon borzasztó. A MÁSIK: Rémes. AZ EGYIK: Nagyon rémes. És tudod, mi a legrémesebb? A legrémesebb az, hogy én nem értem őt. Mert én, azután hogy a vad anyától a pofot- kapta, még jobban szerettem őt és még jobban becsültem őt. Nem értem. A MÁSIK: Én se. (Fejcsóválva ballagnak tovább és sóhajtva búcsúznak a sarkon.) Vallomás. Irta: ZÖLDI MÁRTON. A főügyész helyettes egy vádirat szerkesztésével vesződik Íróasztala fölé hajolva. Közönséges, kis gonosztevőnek apró bűneit kell bokrétába kötnie. A feladat egyszerű, unalmas és épp azért fárasztó. A nagy bűnök felháborodást ébresztenek és szuggesztive lebilincselik a figyelmet, de azok a kis, mindennapi csalások s egyéb vagyonellenes büntettek csak kelletlenséget, csömört támasztanak. És az esetek oly egyformák, mintha azok a szegény nyomorultak valami ősi minta szerint dolgoznának. A főügyész-helyettes megkönnyebbülve firkantja alá a nevét az elkészült vádiratnak. Éppen leitatja a tentát, mikor sovány, magas, határozottan kellemes arcú fiatalember lép a szobába. Vitorlavászonból készült rabruha van rajta, .melyet bővebb termetre szabtak. Az arcon elömlő bágyadt mosoly, a szemek élénk, fürkésző tekintete, a mozdulatok finom lágysága intelligens embert sejtet a fiatal rabban. Úgyis van. Egy rossz útra tévedt ügyvédjelölt bűnhődik a vitorlavászon rabruha alatt. Vidéki szokás szerint kegyelemképpen megengedik neki, hogy az ügyészségen irodai munkát végezzen. Most is nagy aktacsomagot helyez el egy kisebb zöldposztós asztalra. — Mit hozott? — kérdi tőle a főügyész helyettes. — A rabélelmezési számadásokat. — Jól van. A főügyészhelyettes felemelkedik a székből és szinte félelmetesen mélyen ülő szemét rámereszti a rabra. Csak egy pillanatra, de mégsem anélkül, hogy a rab észre ne vette volna a tekintet súlyát. Aztán közömbös hangon kérdezi a főügyészhelyettes: — Ügy-e, már ötödik hónapja, hogy itt van. — Tizennegyedikén lesz öt hónap. — Tehát — folytatja a főügyészhelyettes — a büntetésnek -több, mint felét elszenvedte? — Igen, kérem. — Enyhe büntetés volt, nem igaz? Ezt ön, mint Jogász beösmerni tartozik. — Beismerem, főügyészhelyettes ur és mindig hálával fogok arra gondolni, hogy főügyész ur, *ha nem is indítványozta, db nem is ellenezte az enyhítő szakasz alkalmazását. A főügyész-helyettes nem válaszol erre, megvárja, mig a rab elrakosgatja az iratokat, felkel és igy szól: — Valamit kérdezni szeretnék öntől. — Parancsoljon. — A kérdést nem mint ügyész teszem fel s ön sémiképp sem tartozik rá válaszolni. — Szívesen fogok rá válaszolni — mondotta a rab fejének önkéntelen meghajtásával. — A kérdés — kezdette a főügyészhelyettes székéből felkelve — arra a vallomásra vonatkozik,' melyet ön bűnügyében tett a vizsgálóbíró előtt s amelyet precíze megismételt a főtárgyaláson. Azt hiszem, ön most ötödfél hónap után szóról-szóra eltudna mondani azt a vallomását. — Én is azt hiszem. A főügyész-helyetes mintha kereste volna a szavakat, a kifejezéseket, vontatottan folytatta: — Távol áll tőlem, hogy kíméletlen vagy durva legyek, ezt ön nem is tételezheti fel rólam. — Semmi esetre. — És mégis... úgy fog hangzani... azt akarom tudniillik kérdezni, hogy őszinte volt-e az a vallomás vagy nem? A rab megütődve nézett az ügyészre. — Dé kérem — mondotta erőitett mosollyal — hisz én bevallottam a bűncselekményt, töredelmesen és minden részletében, az eszmei és anyagi halmazatot. A főügyész-helyettes igent bólintott. — Nem a cselekményről van szó, hanem a cselekmény motiválásáról. A rab hallgatott s igyekezett közömbös arcot vágni, az ügyész valamivel élesebb kezdett lenni. — Az ön vallomása szerint nagyrészt nemes motívumok késztették arra, hogy a más pénzéhez nyúljon. Nemde? Édes anyjának csekély kegyelemdija, testvérhugának nevelési költségei, testvéröcscsének súlyos betegsége, gyógyítási költségek és a többi. Kérem, vegye úgy a dolgot, mintha most két jogász beszélne jogi kazualisztikáról.. . Ön a vallomásában úgy tüntette fel a dolgot, mintha az első lépésre a legtiszteletreméltóbb okok csábították volna és később hiányzott a lelkiereje, visszatérni a rossz útról. Ugyebár igy vallott? — így— És megfelel ez a vallomás a valóságnak? A rab kiegyenesedett és nyugodt hangon válaszolt: — Nem felel meg. Valami nyugtalanság mutatkozott arcán, ebben a pillanatban elfelejtette, hogy rab és nyíltan, szinte dacosan nézett az ügyész arcába. Nyugalmat erőltetett. — És van a főügyész ur kérdésének valami tárgyi alapja, vagy csak lélektani szórakozás céljából volt szives ezzel a kérdéssel megtisztelni? 12 —
