Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-11-26 / 45. szám
— Épp oly nyilt leszek, mint ön. Okom volt kérdezni. Mindjárt meg is jelölöm az okot: a múlt hónapban véletlenül megismerkedtem az ön húgával. Olgával, ki szülővárosomban tanitónő. Az én apám ugyanabban az iskolában igazgató... Szó esett önről. — És a húgom megmondta az igazat i Azt, hogy én semmivel sem segélyeztem? — Erről nem volt szó. Az ön húga nem is ismeri vallomásának erre vonatkozó részét. Hiszen tudja, hogy családtagjai közül senkit sem idézett meg a törvényszék. Az ön húga csak sírni tud az ön balsorsán. A rab a szive tájára szorította öklét, mintha onnan valami nehéz terhet akart volna leguritani. Neki támaszkodott a falnak és egyre élénkülő vággyal beszélni kezdett: —Igen... tudom... ö is, anyám is... és sírni fognak sokáig, sokáig, úgy lehet örökké... Többet fognak sirni és fájóbbak lesznek a könyek, mintha meghaltam volna. Szegény, jó, áldott lelkek, ők bűnhődnek, holott én vétkeztem. Ezen a ponton van a törvénynek valami fojtó kegyetlensége, mely rémesebb minden büntetésnél. És milyen semmiért követtem el a bűnt! Igazán semmiért! Egy kis léha uraskodásért, mely után oly mohón epedtem régóta. Igen, ügyész ur, ön igaz vallomást akar hallani, tessék idehallgatni, most hallhat egyet... Tudom, hogy ez ritkaság... Ah, olyan jól esik beszélni alávalóságomról, hitványságomról, elvetemedettségemről, arról a buta erkölcsi közömbösségről, mely ur lett felettem! Igen, a flagellánsok fájdalmas gyönyörét élveztem, mikor undokságomat pőrén állitom ön elé. — Ne izgassa magát — csillapította a főügyész-helyettes a fojtott hangon, lihegve beszélő rabot. — Bocsánat, hiram, — erről a dologról én nem tudok objektive beszélni — ez az én emberi mivoltom szétmállásának története, a sárba fulladó ember lihegése, vergődése. Hagyjon beszélni, hiszen ön kívánta a vallomást... Oh, hányszor megismételtem magamban mindezt cellám borzalmas magányában, a rabágyon, hol a durva pokrócnak minden szúrása figyelmeztet, hogy az emberek irgalmára ne számítson az, aki pénzükhöz nyúl... De nem reflexiót, hanem vallomást ígértem... Legyen! Megvallom, hogy én azért sikkasztottam hat hónapon keresztül egy bennem vakon bizó becsületes ember pénzét, mert ellenállhatatlanul ingerelt, vonzott, csábított az a gondolat, hogy ideig-óráig, ameddig lehet, előkelő úri életet éljek. Ért engem, ügyész ur? — Értem, nagyon értem. — Már diákkoromban irigyeltem a gazdag fiukat, kiknek nem kell megkoplalni, ha egy uj ruhát vesznek fel. Hogy szerettem volna szépen öltözködni, tetszeni a nőknek! Huszonhárom éves koromig soha nem volt száz forintom... És ekkor rám bízták egy nagy, fényes iroda vezetését... főnököm súlyos beteg lett és én tehettem, amit akartam. Jóformán nem is haboztam, úgy nyúltam az első száz idegen forint után, mint egy kliens hozott... Pompásan mulattam ezen az első száz forinton! A második, a harmadik, negyedik száz forint még mindig jól esett, mert még előttem állott a lehetőség, hogy helyrepótolhatom. ... Hiszen minden sikkasztó erre gondol... A többi sikkasztott pénz már csömörrel töltött el, lázas csömörrel... Milyen buta, kínos élete van a sikkasztónak!... Az iszonyú kockázattal szerzett pénzért kapott ellenértéknek nincs ize, nincs illata, nincs kelletne... Emlékezem, hogy ékszert vásároltam egy színésznőnek... Szat forintért vettem egy karperecét... Az ékszerész gyanakodva kérdezte, hogy kinek veszem és oly különösen nézett reám.. Lehet, hogy én ezt csak képzeltem, de az mindegy... A primadonna színpadias fitymálással dobta ajándékomat az értéktelen zsuzsuk közé... Nem hitte el, hogy igazi... Ügyész ur bizonyosan emlékszik arra az ékszerre... ott volt a bűnjelek között... Mert visszaküldte, mikor értesült sikkasztásomról... És milyen bénult gondolkozással jártam-keltem a sikkasztások idején az emberek között. A pazarlás vágya égette lelkemet és nem mertem pazarolni, nehogy észrevegyék és gyanút fogjanak... Emlékszem, hogy egyszer egy vidéki vendéglőben a pincéreknek tulnagy borravalót adtam... Egy-egy forintot. A főpincér régi ismerősöm volt és tiszta jóakarattal igy szólt: — Tessék elhinni, hogy nem jó az a nagy borravaló, a pincérek csak kinevetik az olyan embert. Mi azt tapasztaljuk életünkben,' hogy igazi ur azt sohse teszi, csak az olyan, aki mutatni, fitogtatni akarja, hogy ur... — Bizonyos voltam, hogy ez a főpincér leolvasta arcomról aljasságomat!... Általában mindenkiről azt hittem... Oh, főügyész ur, ha valamikor megint találkozik húgommal, mondja meg annak a szerencsétlen, szomorú teremtésnek, hogy megbünhődöm azért a gonoszért, mit ellene vétettem... Nem, ne mondjon semmit neki, hisz az is csak uj fájdalmat okozna... És ki tudja, látja-e valaha! — Látni fogom. — Bizonyos? — Egész bizonyos — mondotta a főügyész karját keresztbefonva. — Azon a napon, mikor ön innen, szabadul, feleségül veszem a húgát. A rab megtántorodott s a fejéhez kapott. — Miért azon a napon? — kérdezte a félelemtől tágra nyilt szemmel. — Mert azt akarjuk, hogy ön jelen legyen családi boldogságunk ünnepén. A rab szivéhez kapott és ájultan rogyott össze. ŐSZ. Fekete varjak Feketén szállnak, Szemfödélül Őszi határnak. Kátyus a dűlő, Tört kerék benne, Mintha a tűnt nyár Keresztje lenne. Kései pipacs Bíbora lebben, Piros pillangó Sem repül szebben. Száll a rőt köpeny Ezere, száza... Piros virágnak Piros a gyásza. FALU TAMAS. HAJNÁL. Fojtó, piszkos-oceánban Talál a hajnal. Borgőz úszik. Rekedt sikoltás. Gyűrött arcú, sápadt leányok Tompán nevetnek. Az utcán csöndes, halk homály van. Itt benn a lámpa sápadt fénye Imbolyog busán. S az én özvegy, szomorú mátkám Jön koszorúsán... 2-Künn már ólálkodik a reggel És én még mindig itt lenn ülök S egy gyilkos, álmos kábulatban Fáradtan, lomhán elterülök, öldökölve csapott reám most Ez a lompos, hajnali este Szemem lehunyom fázva, félve S csak ülök-ülök összeesve. * 3-A gyász tompán, szürkén omol rám, Fölráz egy hosszú, mély didergés. A nap pirosán bevilágit És minden szürke árnyék elvész. A tegnapot seperni kezdik, Elül a lányok nevetése, A ma, győzve, frissen vonul be, A tegnapnak már vége-vége. Én bágyadtan aludni térek, Mig lendülve indul az uj harc S nyoszolyás, szegfüs országomban Mosolyog rám sok száz leányarc. GÖNDÖR FERENC. — 13 —
