Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-09-03 / 33. szám

i^miiiiiiiiiiiiuuiuuiiu

IIIISII

Adatok a gyermekneveléshez

l!!!!l!llllllll!lllllllllllllllll!!l!!!llllll!lllllll!ll!

iiiiiiiiiiiiiiiiiiiil

A gyermek játékai.

JÁTÉKSZEREK.

T

ÖBB már száz eszitendejénél, hogy egyszer volt, hol nem volt, Parisban volt egy mechanikus, bizonyos Maelzel nevű és annak volt egy piszkos lakatos-műhelye. Volt abban a lakatos-műhelyben mindenféle feszitő-, csipő-, fúró- és vésőszerszám korom, salak, forrasztó-kemence és egy ablakmélyedésben egy csomó pufók, meztelen babakisasszony és katonaifiur is. A baba urak és hölgyek kissé bután néztek bele a világba, a szemük olyan édes révedezéssel nézte a plafont, mint a kocsonyahalé és unatkoztak szörnyű módon. Az egész társaság tudniillik siketnéma ivóit. De egy szép reggelen — úgy karácsony táján Maelzel bácsi a homlokára ütött és igy szólt hibátlan franciasággal: Megvan! Azzal felfesztitette egy kóchaju Juliettnek a kipárnázott gyomrát, belé dugott a veséje tájékára egy kis bádogsipot és egypár drótot, aztán elkezdte csavargatni szegénynek a bal kezét tőben. A baba egy darabig tűrte a dolgot, de egyszerre csak elsírta magát vékony, pólyás hangon, hogy: “papa”. Majd egy sovány és didergő gavallér is megigazította a monokliját és igy szólt elhaló hangon: “mama”. Minek folytassam a történetet, hisz úgy is tudják; csakhamar az egész társaság élénk eszmecserét folytatott egymással. Ki a papáját, ki a mamáját emlegette, aszerint, amint jobb . vagy bal karját ficamitgatták és volt olyan is, aki szépen, tisztán megvallotta, ha a gyomrát nyomkodták, hogy ő egy “piou-piou”ról ábrándozik. A francia babák, a szép, lenhaju, kékszemü kisasszonyok akkor kezdtek el beszélni és huszonöt év sem telt- bele, már megtanultak ülni és járni is. Sőt azt is megtanulták, — amit bárcsak minden gyermek megtanulna tőlük — hogy amikor vizszint fektetik, szépen be kell hunyni a szemet.

A francia babák ezután elkezdtek gyarapodni, nőni, hízni, koszorúba fonták a gyönyörű igazi hajukat, mindenféle színésznőkhöz és princesszekhez hasonló pofácskát kezdtek ölteni és olyan tüllruhákba, mantillokba és capuchonokba bújtak bele,, hogy a szegény gyermekek máig sem győzik bámulni őket, hóban-fagyban dideregve ,a boltkirakat előtt. Olykor-olykor aztán jön egy igazi kevély, gazdag bácsi ivagy néni és beemeli azt a babacsodát a hintójába vagy az automobiljába, vagy jön egy szerény hivatalnok bácsi és elkezd rá alkudozni a boltossal és karácsony előtt két nappal cserencsésen meg is egyeznek tiz pengő forintban. A babáknak pedig kéthárom napig örül egynéhány százezer gyerek, de azután a sarokba vagy a szekrénybe

kerülnek és ott alusznak vagy harminc esztendeig.

Amig egy kis unoka fel nem kelti őket.

Játszani azonban a gyerek nem igen játszik velük, mert egy ruhakefével, amelyet szalvétába pakol és úgy altatgat, édesebben el lehet játszani. Hasonlóképen egy Blériot-féle repülőgéppel is jobb mulatni, ha az ember maga vágja ki pappendekliből és gyujtóskatulyából, mintha gummira és rugókra jár. Ezen csak a .felnőtt csodálkozik, de a gyerek nem, mert az tudja, hogy a játéknak primitíveknek kell lennie. Minél egyszerűbb, miinél-darabosabb, minél bambább ipofáju — annál kedvesebb. Mert a tökéletes, kikent, fényes és ezer fortélylyat, kapoccsal, rugóval, éleithüséggel felszerelt játékok unalmasak a gyermeki elmének, amely nem lehet hozzájuk a saját képzelőtehetségből semmit. Katonák, akiket a katonaszabók ruháznak fel előirás szerint, gőzgépek, amelyek fütyülnek, járnak, akár az igazi gőzgép, füszeresboltok, amelyekben még a kisasszony is ott ül a kasszánál — semmivel sem érdekesebbek és semmivel sem adnak több munkát a igyermekfamtáziának, mint az igazi katona, az igazi gőzgép és az igazi füszeresbolt.

Az volt tehát a valódi gyermeköröm, mikor Németországban — lelöször talán Drezdában, majd Münchenben elkezdték gyártani az igazán gyermeknek való játékokat. Kutyát, lovat, amely egy darab fából van faragva, de olyan erős, hogy baltával sem igen lehet agyonütni. Kocsit, amely olyan masszív és olyan piszkos, minit egy parasztszekér, bárányokat, amelyeket ködmönös nagybotu juhász legeltet, tyukkosarat, amely fűzfából van fonva és a tyúkja, csirkéje nemcsak kis asztalon áll meg, hanem a kertben is. Ezek a drezdai játékok, amelyek világszerte elterjedtek már egy darab igazi életet visznek a gyermek szeme elé. Ma még talán nem, de egy pár év múlva bizonyosan ki fogják szoriitani azt a sok édes, ragyogó és kényes hazugságot, amelyet a gyermekszobába szokás csempészni, a princesszeket, a dandyket, a bádog-malmokat és óraszerkezetü gőzivasutakat. A felnőtt, mikor a boltban vagy a kiállításon eléje kerülnek ezek az újfajta játékok, első pillanatra bizarrnak és szokatlannak látja az otromba figurákat. Semmi sincs bennük az eddigi nippekből, semmi sincs a természet hazug, .félig plasztikus utánzásából. Lovak ezek, amelyeknek esetleg egyeneset a törzsükből nő ki a birkasajthoz hasonló fejük és olyan juhászok ezek, hogy esetleg elnöki csengőnek is lehetne őket nézni. A felnőtt elneveti magát és “szecessziónak” találja az ilyen ötletet. De aki ismeri a naiv gyermeklélek sejtéseit, ismeri rajzaikat, ügyetlen ákom-bákomjaikat, félig mesébe mosódó. félig az élet vonalait egyszerűsítő látásukat — egyszerre megérti, hogy akik e játékokat kigondolták, a gyermek szemével, sejtéseivel, tapogatózásával és kedves bambaságával nézték a világot. Minden olyan nagyvonalú, olyan merész és amellett csöppet sem félelmetes, mint maga a meseképzelet szelíd országutja, amelyen sallangok nélkül, pusztán jellemző vonalaikkal élnek és hemzsegnek.

Régi, kezdetleges nürnbergi parasztjátékok bábjai, állatai, mézeskalács-figurái adták e művészetnek a formákat. És aki maga is gyermekes kedéllyel odaül e játékok közé, lassanként, mintha ívidéki vásárok, rég elszállt falusi emlékek zsongása elevenedne meg előtte. A mi érettségünk, befejezettségünk, értelmi életünk mellett jóleső érzés fog el ebben a világban, melyben még ösztöneikkel éreznek és még illúzióikkal gondolkoznak a gyermekek. Ezek a fák, ezek a különös állatok egészen az ö kedélyvilágukból sarjadzanak. Heine írja valahol a gyermekekről, hogy ő.k még emlékszenek rá, mikor maguk is madarak és fácskák voltak, tehát meg is értik azokat; mi öregek azonban elszoktunk a beszédüktől. “A mi fejünk tele van gondokkal, jogtudománnyal és rossz versekkel.”

Maelzel mester tehát, aki egy pár esztendő erőlködései árán jutott ahhoz az örömhöz, hogy a kevély porcellánba'bákat megszólalásra birja, csak hideg és múló gyönyöröket adott a gyermekeknek. Az igazi gyermeklélek mindiig a kezdetleges, a kevésvonalu, a szerény technikájú játék felé hajolt. A British-muzeumban tucatszámra vannak a régi müveit népek és •»iái exotikus népfajok gyermekjátékai s mind ezekhez a drezdai játékokhoz hasonló kezdetleges nyelven szólnak. Van egy ó-egyiptomi őrlő asszony, amint a kő fölött szétmorzsolja a rozsot s a hajlása, a tagjai mozgathatósága, az egésznek egy drabból szabott idoma olyan pompás és modern játék', hogy szinte érdemes volna sokszorosítani. Mert bizonyos, hogy a gyermek minden korban és mindenféle éghajlat alatt egyformán látta azt a világot, amely őt körülveszi, amelyet megjelenit és életrekelt játékaiban s amelybe egy darabot belevisz az ő naiv lelki világából is.

Vallomások ezek a játékok, vagy ha úgy tetszik, a nagyvilág képei, de gyermekszemmel nézve. S épen az a becses, az az izgató, az |a művészileg gyönyörködtető bennük, amivel a valóságnál tökéletlenebbek s amivel a gyermek kénytelen megtoldani a maga képzeletéből. A valóság elfut a gyermekszoba előtt s ami megmarad belőle, az testet ölt a játékban. A gyermekek is látják az életet, ;az ő számukra is csinálják a repülőgépeket, ö is egy világot akar magának teremteni, de a maga hasonlatosságára.

fi —