Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-20 / 31. szám
*11 Adatok a gyermekneveléshez A mesélésről. Irta: NÁDAI PÁL. (Folytatás. Fejlettebb fokon persze, ott, ahol a gyermeki értelem nemcsak befogadó, hanem reproduktiv munkára is képes, nem szabad megelégednünk a puszta elmondással és bemutatással, hanem egy lépéssel tovább menve, az értelmi és művészi tevékenységet aktiv munkára is kell szó ritanunk. Hiszen a gyermeki értelem olyan, mint a szivacs., mohón szív magába minden uj képzetet, de az azután kifelé is kívánkozik. A gyermek tehát maga is mondja el a hallott mesét, gyakorolván emlékezetét és gyarapítva a szókészletét. Igyekezzünk a nyelvét épugy engedelmes eszközévé tenni, a gondolatainak, mint ahogy a modern rajzoktatás a kezevonását a művészi gondolatkifejezés jelentős tényezőjévé teszi. És amint felújította a képzeteket a nyelvével, úgy újítsa fel rajzban is, amikoi már a rajzónnal bánni tud, sőt mintázza is meg a maga naiv gügyögése módján, ha például a szlöjdhöz ért. Egyszóval: a kis gyerek is meséljen, de csak olyant, amit már jól megértett s ami tiszta történet gyanánt lebeg előtte. Egyszerű, keresetlen, jellemző, könnyen folyó szavakban mondja el, amit hallott és' látott s eközben mind határozottabban jusson kifejezésre az ő egyénisége. A tanitó előtt igy, lassanként bár, de egyre világosabban fog kibontakozni ia művészi nevelés alá fogott gyermeki pszyche. Ha minden gyermeket megtanítunk elő szőr beszélni, azután művészileg beszélni, végül a maga sajátos egyénisége szerint beszélni, ezzel a legtermészetesebb kulcsot kapjuk a kezünkbe, mely a gyermek lelkét, gondolatvilágát, erkölcsi szemléletét számunkra megnyitja. A tanítónak, ha nyílt szeme és erős logikája van, a gyermektanulmányozásnak egy egész gyakorlati és egyébként sehol sem kinálkozó ága áll itt rendelkezésre: kísérletezhet a gyermeki fantáziával. Elkalandozhat a képzelet mezejére, ahol az emberek hősökké, a tárgyak megszemélyesített élő lényekké válnak és mikor efelett a tarka, sokszínű, virágos mező felett lebeg, közben szinte jelzőpóznákat állíthat fel, meddig bírta öt követni az egyik és a másik hallgatója. A megfigyeléseit aztán csakúgy lajstromozhatja, statisztikába foglalhatja és didaktikailag értékesítheti, mint a psihiofizikai mérések vagy az értelmi élet terén végzett kutatások anyagát, eredményeit. Ha értékes és érdekes tudnunk, hogy az oktatás bizonyos fokán hány gyereknek van helyes fogalma például a városi -dolgokról, hánynak falusiakról, hány ismeri pontosan a színeket, hány a fémeket és igy tovább, úgy nem kevésbé fontos annak a fürkészése, hogy a mesét hallgató gyereknek milyennek képzelik például a királyi palotát, az Óperenciás tengert, a gonosz mostohát és a mesék színjátszó társaságának többi tiszteletreméltó alakját. Azok a következtetések, amelyeket e vizsgálatokból aztán le fogunk szűrni, világosan fognak beszélni róla, hogy hány gyerek hajlik a reálisabb felfogásra, hány a fantasztikusra és igy, ha a mesével nagy tanulságokat nem nyújtunk is a gyereknek, amire a régi mesélők olyan mohón törekedték, mi magunk igenis becses tanulságokhoz juthatunk általa. # A gyerekeknek való mesélés dolgában hátra Van még az a legfontosabb kérdés, hogy tulajdonképen mit is meséljünk a gyereknek. Mert nem elég azt tudni, hogyan, milyen módon meséljünk, hanem azt is fontos tudni: mi hat leginkább a gyermek kedélyére úgy, hogy abban a művészi nevelés gyümölcsei érlelődjenek. Vájjon a kelet ezeregy színben ragyogó bűvös-bájos csodavilága-e, vagy az észak ködös elmosódó mesealakjai, vájjon a klasszikus regevilág a maga megszemélvesitett erőivel, vagy a modern mese mindennapos, csak kevéssé költői szereplőivel? Amikor e kérdésre a leghelyesebb feleletet keressük, nem hallgathatjuk el azt az újabban megindult reformtörekvést, amely épen napjainkban bukkant fel. E törekvés abban a gondolatban jut kifejezésre, hogy a mai gyermekmesében a fantasztikus és emberfölötti elem merőben idejét múlta, hogy tehát a gyermekmese is csupán csak a való, közönséges élet tükre legyen, mint akár a korunkbeli elbeszélés vagy regény. Ne legyenek benne se sárkányok, Se tünderék, de ne legyenek benne mérhetetlen gazdaságú királyok, véres háborúk se és képtelen vállalkozások se, mert a gyermek gondolatvilágát az ilyenek ferde irányba sodorják, kalandos hajlamúvá teszik és értelmi egyensúlyát megbillentik. A reform szüksége ebben 'a tekintetben is tagadhatatlanul megvan. Bizonyos ugyanis, hogy amiként a mai ember gazdasági és, szociális viszonyai nem azonosok 'többé a régi embereivel. azonképen a mai gyermek sem olyan körülmények közt nő fel többé, mint baidan. A táplálkozás, a lakás, a közlekedés, az erkölcs, a világnézet, minden megváltozott körülötte és amikor azt mondjuk, hogy nincsenek többé gyermekek, ezzel voltaképen csak azt akarjuk mondani, hogy a múlt századbeli értelemben nincsenek. A mai gyereknek tehát természetszerűleg mások a kulturális és irodalmi szükségletei is, mint a réginek. Az is bizonyos továbbá, hogy a fejlődés csakis egy irányban képzelhető; amnt tudniillik a gondolkozás általában is a pozitivizmus felé hajlik, úgy az irodalomban is a reálisabb felfogás emelkedik diadalra. De viszont helytelen dolog volna, ha a másik túlzásba esnénk és erre való hivatkozással azt kivánnók a gyermekmesétől, hogy most már végképen lökje ki magából mindazt, ami a rideg felvilágosultságnak ellentmond, A gyermek naiv hitével kell számolnunk s nem a magunk hitetlenségével, az ö szivárványkergető fantáziájára építenünk, nem a mi racionalizmusunkra. Világos tehát, hogy a fölvetett kérdésre úgy kapjuk meg a legcélszerűbb feleletet, ha a kétféle felfogást lehetőleg összeegyeztetjük. A modern gyermekmese nagy gyüjtökosarába tehát kettős rostán bocsássuk át az anyagot: a valószerüség és a költőiség kritikai rostáján. A kettő némikép egymással ellenkezőnek látszik, de mindjárt ki fog derülni, hogy ez az ellentmondás csak látszólagos. Mert mit értünk azalatt, hogy valószerü? Azt, aminek a megtörténése nem lehetetlen. Abszurd helyzetek, gazdáikkal beszélgető lovak, mérföldes, csizmákon járó emberek, önmaguktól megterülő asz talok tehát semmi esetre sem valók a mesébe, az ilyeneket csak engedjük át a spiritisztáknak. Hasonlókcpen csodaszörnyeket sem fog a jóizlésü és egészséges érzékű mesélő a maga történeteibe belekeverni. A sárkányok, a vasorru bábák, az üvegpalackba szorult szellem-királyok tehát, bármennyire vonzódik is hozzájuk a gyermek-képzelet, immár számüzhetők a gyermek-irodalomból. Azonfölül, hogy az ilyesmi képtelen és visszataszítóan rut, megvan még az a veszedelmes hatása, hogy kivált a gyengébb idegzetű és vérszegény agyú gyermeket erős izgalmaknak, sőt beteges képzelődésnek teszi ki. Emlékezzünk csak vissza a magunk gyermekkorára, azokra a lelki és kedélybeli hatásokra, amelyek például az Ezeregyéj vagy hozzá hasonló mesék nyomán támadtak. Azokra a nyugtalan éjszakákra, félelmetes alakokkal benépesült sötét szobákra és azokra nz idegizgató gondolatokra, amelyek hatása alatt minden nagy fekete kutyában egyegy elveszett lelket láttunk... Jókai mondta 'egyszer a maga gyerekkori fantáziája beteges voltának jellemzésére, hogy ő méor mint komáromi kis diák mindig remevő félelemben volt. ha nagvszaknllu zsidót F tóit. Elismerem hoev nem minden '■ = gyermek agya hajlik ilyen beteges extác'ókra, de’ ha ötven között csak egy van is ilyen, akkor is súlyos testi sértés vétségébe esik az ilyesmiket mesterségesen élesztő nevelő. (Folytatjuk.)
