Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-06 / 29. szám
AZ ANYA. — Mehetünk, — mondta a fiú. — No gyerünk hát! — biztatta önmagukat az anya is és még egyszer szétnézett a kis, rendetlen szobában, mert hogy nehezen indult útnak. A fiú sürgette, kívül kerültek a konyhaajtón is, az anya félénk gondossággal bezárta az ajtót, kétszer is fordította meg a kulcsot (mintha bizony félteni valója lett volna a szegény lakásban) — és elindultak. — A cédula nálad van? — kérdezte az anya. — Nálam, — felelte a fiú kissé ingerülten, miért már kellemetlennek tudta,hogy a saját rossz érzéseit egy másik aggodalom minduntalan fölszitja. Kopogós utcákon baktattak egymás mellett, hallgattak; a fiú nem szívesen váltott most szavakat az anyjávaj, mert hát csak aggódók, bajokat hánytorgatók lehettek azok. Az anya azonban nem birta sokáig magában tartani a gondolatokat; meg azért is beszélnie kellett, hogy a saját hangjával fékezze, elcsittitsa a fantáziáját, amely sötét és vészes árnyékokat teregetett eléje. Csöndes utcában jártak. Mikor egy szörnyűségesen, mint egy fenyegetően zörgő üres teherhordó szekér elrobogott mellettük és újra csönd lett, hirtelen megmozdulni, csúszni, cserélődni llátta maga előtt a járda kőkockáit, a négyszögek vonalai meghajoltak, futottak, kígyóztak, kavarogtak, aztán minden a föld szintjén sürü feketébe omlott össze, mintha friss, forró aszfalttal most simították volna le végig az egész utcát és amikor újra meg tudott a szeme fogni tárgyat, szint és vonlalat, oly végtelenül gyöngének érezte magát, hogy a fia vállára kellett tennie a kezét. Nyomban kitört belőle a zúgolódás: — Azok az átkozottak, hogy bentfogtak! Hát nem tudták látni, hogy beteg vagy? A fin hallgatott. — Hát nem tudtad nekik jól megmondani, hogy a tavasszal feküdtél, vért is köptél? Irta: NAGY LAJOS. — Ugyan hagyja már ezt! Mondtam nekik. Épp azért megyek most a kórházba. — De hát mégis mit mondtak? Mit akarnak egy betegtől? Nem való vagy te katonánk. — Semmi nyomát nem látják annak, hogy beteg voltam, azt mondták. De megvizsgálásra kórházba küldenek. Azért nem kellett eddig berukkolnom. Majd csak hazaengednek innen is. Némi fölujult reménnyel ballagtak tovább, immár népes részekre kerültek megint nem beszéltek, csak elszántan törték maguk élőt az utat a nyüzsgő, sokbaju tömegben. Budára tartottak, a nagy katonai kertes kórházba, ahol vizsgaszemü, kemény érzésű ,egyenruhás orvosok, ellenséges haraguak fogják intézni az ő sorsukat, két szegény emberét, a két mindenféle hatalomnak kiszolgáltatott, nehézküzdelmü rabszolgáét. Egymásra hagyottak ők ketten, a másik fiú családos már, a maga dolgaival is alig biró. Már a hidra jutottak, a viz fölött lengtek, törtető alakjuk daccal meredt bele a hideg szélbe. Ahogy a mélyen folydogáló, imbolygó tömegű vizre letekintettek, sejtelmes, szomorú gondolatok uj özöne tört föl az eszükben. Az anya a halálra gondolt, a fiú a mindenféle nehéz küzdelemre. Megszólalt: — Négy koronám van meg egynéhány fillérem. Egy-kettőre elfogy az itt. Ha bent tartanak, mit csinálok aztán? Amikor a kis lejtősen emelkedő utcába, amelyikre a kórház kapuja nyílt, befordultak, egyszerre keményen megcsapta mind a kettőjüket egy színes, hideg, megfélemlítő látvány: a nagy, pirostetejü és sárgafalu épületek rácsöve előtt a bosnyák egyenruiháju, fegyveveres gyalogos katpna. Merev alakjával, fáradt és hideg komolyságával mintegy előr,evetett hirnöke volt mindennek, ami a kapun és a belépés pillanatán túl a katonára várakozik. Az anyának elszomorodott a szive, megpillantván a búcsú helyét és érezvén a válás percének közeledtét. Fájdalmas érzéssel nézte végig a fiát, kissé elhúzódván .mellőle, hogy a tekintetével az egész alakját végigsimogathassa. A fiú nehézkes, komoly lépésekkel haladt, figyelmét az őrtálló katona kötötte le, akinek egész alakját mintegy megnyultnaK és megkeményedettnek látta s mivel igy kívülről közeledett mindenfelé, amit a katona és az épület neki jelentett, a katonát rettenetes kérlelhetetlen ellenségnek érezte. Egyszerű volt a búcsújuk. Néhány meleg, jóakaró szóval az anya még megcsókolta a fiát, utána nézett, amig az épületben el nem tűnt, egy kissé még félénken rápillantott az őrre és elindult. De aztán minduntalan szeretett volna visszanézni, mert úgy tűnt föl most már neki, mintha az őrtálló katona rejtelmes kegyetlenséggel bámult volna rá, az arcának vonásai valami irtózatos vigyorgásba torzultak volna, a szemei vörösek lettek volna, — mintha a fegyver, amely a vállára nehezedett, elviselhetetlen, görnyesztő, fogyasztó, óriási súlyú lett volna s a katona minden emberi indulatát iszonytató vaddá torzította volna. Egy magyar országos vásár. A közeli falvak felhajtják jószágaikat a vásárra, ahol a vidék legtöbb községének lakossága asszonyostul, néha családostól megjelenik. A háború alatt azonban ezek a vásárok is megszűntek: nincs eladni való s nincs aki vásárra menjen. A férfiakat most a véres vásárra hajtják: meghalni; az asszonyok pedig — igavonó állatjaik helyét saját testükkel töltik be, mert a marha most otthon drágább, mint az ember. — 12 —
