Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-06 / 29. szám
Milyen más az ő fia, — akinek szelíd képe és komótos, kisé lomha járása most megjelent előtte, — milyen más, talán nem is való semmiképpen katonának, nem is lehet belőle soha olyan, mint ez az őr, (puskával és azzal a szörnyű félelmetességgel. Bizonyos, hogy haza is küldik majd az ő fiát, látván, hogy beteges és szelíd, hiszen ime, az arca egészen szabályos és lágy, szinte — ha nem is szép — mégis nőies. És látta maga előtt az arcot, vagy ahhoz egy egészen hasonlót, másét, egy nőét, mert egy nő állott most előtte, rejtelmesen került elébe, gondterhes arccal, mint mikor a szomszéd fiatal asszony panaszos és fenyegető eseményt újságol el. És a nő beszélni kezdett, igen halkan, senki más nem is hallhatta volna a hangját: — Nem, szegény asszony, nem fogják hazakiildeni a fiát. Nem is látja többé a fiát. A fia már nem beteg, már egészséges és szürkeruhás, puskás, kemény katona lesz belőle. Megtartják, elviszik, messze, délre, erdős és sziklás szerb hegyek közé, háborúba, vissza már soha nem kerülhet. Hogy miért? Hogy hogyan történhet ez?... Megmutatom. És a jobbkezével széles ivet irt le a női alak. Ez Ívben ivad, sáros, bozótos hegyoldal terült el, katonák, mind olyan, mint a bosnyák őrtálló katona, rohantak, rémes zaj hallatszott és hulltak a katonák sorra és előtte közvetlenül közel, hanyattbukva, csöndesen feküdt az ő fia, lehunyt szemekkel __ Az anya egy ház hideg falához támaszkodott, a hűvösség átfutot a testén, azután lassan végignézett a lejtős utcán. E'gy mély lélekzetet vett, egyszerre kiesett minden a tudatából, amit látott és halott, csak egy halálosan bizonyos érzés öntötte el egész lelkét, hogy az ö jó fiát most látta utoljára, soha, soha többé nem hallhatja még a szavát sem. Szavak. Irta: KEMÉNY SIMON. KÉT hete elmúlt már, hogy láttam azt a nőt. Közben egyszer sem gondoltam reá. És egy estén, mikor a Duna túlsó feléről a nedves, ideges szellőkkel túlságosan erős hársillat jött át... egyszerre megint eszembe jutott. S ekkor itt volt már velem egészen, mellettem ült, éreztem ingerlő, hófehér ruhájának különös illatát, — tavaszi fehér felhőnek lehet ilyen szaga, — kezemen éreztem vajszínű kezének tapintását és mintha sejtelmes barna haja az arcomba csapódott volna. Két héttel előbb egy pillanatig láttam csupán: — és most megdöbbentem, hogy mily tökéletes képe áll előttem. Miért keresett fel az emléke? A gondolataim milyen bizarr utón jutottak el hozzá éppen most, holott eddig soha eszembe sem jutott? Ezeknek a kérdéseknek a rejtelmessége izgatott és sietve menekültem a folyótól, be a lélektelen utcák közé, ahol sokan járkálnak. De mindenütt egyedül éreztem magam. És ekkor láttam egy villamos kocsit, amely egészen tele volt; erre felugrottam. Egy üres hely volt még a padokon, arra leültem... Velem szemben a sarokban ült a nő, aki nekem ma oly titokzatosan jelent meg s aki elől én érthetetlen félelemmel menekültem. Reánéztem, összeszoritott ajkam megvonaglott és szúrós, mogorva tekintetem reátapadt az arcára. Az arca halvány volt, az ajka is. De mikor nyelve hegyével megnedvesitette — egyszerre hamvasan kitüzesedett a szájaszéle. Barna szemének tekintete rajtam maradt és e tekintet lágy volt, miezitelen és valami olyan hitvesi fesztelenség ült a mélyén, mintha már számtalan éjét töltöttünk volna együtt. A szemünkkel mindent megbeszéltünk. Közben én gyönyörű dolgokat eszeltem ki, amelyeket majd csodálatos ragyogásu szavakkal mondok el neki. El akartam kábítani, el akartam temetni, el akartam borítani édes és csodálatos szavakkal, mintha tavaszon ezer almafa hullatná reá a virágot ... Egy helyen az asszony tekintete átszólt: — Itt leszállunk. Az enyém felelt: — Jól van... ö leszállt és én nem mertem utána menni. Néztem, merre tart és láttam, hogy egy nagy kapunyilás elnyeli. Ettől fogva nem tudtam szabadulni tőle. Képzeletem előtt folyton ott volt alakja, szemérmetlen tekintete, hófehér ruhája. Már szerelmes voltam belé, — hiába tagadtam. Nappal nem hagyott dolgozni, este aludni nem tudtam tőle és kora hajnalban már felébresztett. Most már kerestem mindenütt, de nem találtam. És ez oly fájdalmas volt, mintha kincset veszítettem volna el... Eltűnt a szemem elől és én elhitettem magammal, hogy elszalasztottam oldalam mellől a boldogságot. Elment a nő, aki engem megértett volna, akinek elmondhattam volna mindazt a szépet és nemeset, mi bennem titokként szunynyadott. Akinek minden kincesmet odaadtam volna, hogy e pazarlás után még gazdagabb legyek. Óh, szerelem, aki pirosabb vagy, mint a mákok minden buja virága, kékebb, mint júniusi szürkületben az ég, és sárgább, mint a halottak ajaka, óh, szerelem, aki tarkább vagy, mint a tuniszi alkonyatok... szerelem, te nagyon megkinoztál engem! Mikor már nem bírtam magammal, egy este megálltam a kapu előtt, amely mögött eltűnni láttam és vártam rá. Valami konok bizonyossággal vártam, mintha okvetlen el kellene jönnie. Valami ellentmondott bennem. Miért ne jönne moat? És miért jönne ide? Hátha nem is itt lakik? Vagy ha itt lakik is, most otthon ül és vacsorázik, vagy olvas, vagy szerelmeskedik az urával. Ezer eshetőség közül kilencszázkilencven ellene mondott annak az egynek, hogy jön. De én vártam — és jött. Rohantam eléje, nem lát/tam, nem hallottam, — valakit erősen meg is löktem. Megfogtam a kezét és mentem vele. Nem tudtam, hova, merre. Egyszerre egy szobában voltunk. Ott eléje rogytam és sírtam. Úgy éreztem, hogy ez a helyzet tele van tartalommal, nemességgel és kiválósággal. És sietve, mint aki nem tudja tartogatni a drága ajándékokat, melyeket szerelmesének hozott, mohón beszélni kezdtem. — Édes élet, amely elhozott nekem, telve vagyok a dicsőségeddel. Szólj, ismered-e az életet? Avagy beszéljek neked róla? Beszéljek-e a parányok szerelméről? A szeretkező virágokról (beszéljek-e, vagy a lepkék és méhek mohó szerelméről? Beszéljek-e az állatokról, vagy az emberekről? Az egészségről, vagy a nyavalyákról? Beszéljek tán a vizekről, vagy a földről, — a porról, mely cipődre tapad? Beszéljek az aranyról, amelyet lógó nyelvvel táncolunk körül? Avagy drága ékkövekről beszéljek? A vörösekről, amelyek nemesebbek, mint a királynők vére és félelmetesebbek, mint a gyilkosok elvetemültsége. A zöldekről, a melyek túlhaladják a kikelet báját és bánatosabbak, mint a szép álmok, melyeket felébredve elfeledtünk. A sárgákról beszéljek talán, amelyek fájdalmasak, mint az elhallgatott vallomások? Beszéljek az állatokról, a könyvekről... avagy a képekről? És ha akarod, beszélek a legszebb szobrokról és épületekről. Legvégül pedig a zenéről... Az élet hangjairól! Beszélek üde, erős, fiatal hangokról. Olyanokról, amelyek sohasem halnak meg, mert színné, vonallá, formává változnak bennünk. Beszélhetek olyan hangokról, amelyek meggörnyednek a szenvedéstől és olyanokról, melyeket az életösztön és egészség csókolt pirosra. Mondd, miről beszéljek?... Mert te vagy az első nő, akinek minden titkomat el akarom mondani... te vagy az egyetlen, aki sejti — vagy tán már tudja is, — hogy mi minden ragyog a lelkemben... Szeretsz-e s ugy-e ezért szeretsz? Te nem vagy olyan, mint a többi, s ah, én is különb vagyok mindenkinél!. .. Elhallgattam s a sötét szobából kinéztem a mélyen kék égre. Távol fekete felhők látszottak, mit komor hegyek és fürge villámok gyermekek módjára kergették rajtok egymást. Felröhantak a felhő csúcsára, majd ismét a völgybe siklottak. Az éjszaka beáradó rejtelmes hangjaiba belezakatolt a szivem. Az asszony pedig forrón megcsókolta a számat, aztán halkan mondta: — Mikor elébem jöttél, meglökött egy huszárhadnagy és bocsánatot kért tőled. Akkor úgy, de úgy imponáltál nekem...-------o------* A világon rendszerint a gonoszság az ur és az ostobaság a szóvivő. Schopenhauer. • A rabszolgák átalakulnak szabad emberekké: ez ma az élet. Gorkij. — 13 —
