Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-02-06 / 3. szám
2. oldal ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS HETI FOLYÓIRAT 1916. február 6. A KULTURTUDAT VÁLSÁGAI. A világháború okairól megoszolhatnak a vélemények — olyan tünemény ez, mint az ó-izlandi mondák világfája, gyökere ezerfelé ágazik s nyomon követni alig lehet. Inkább hatásai tűnnek a szembe iS kétségtelen, hogy ezeknek formáló ereje a társadalmi és természeti motívumok tájáról áthullámzik a lelki és a szellemi élet egész területére. Az utóbbin is harcok folynak, vérnélküliek talán, de vívódással teljesek. E szellemi küzdelmek — úgy sejtjük — még a csatatérieknél is szivósabbak lesznek és tartani fognak akkor is, midőn a harcolók már elpihentek — amint a catalaunumi csata után a lelkek még hosszan folytatták a viaskodást. Hogyan heveri ki sebeit a filológia, a történetírás s az erkölcsi és a társadalmi világszemlélet? Milyenné módosul a XIX. század szociális bizakodása? Az európai népek életérzése milyen filozófiai felfogásban fejeződik ki a háború után? Ma, mikor Európaszerte még ropognak a fegyverek, spekulativ értéküeknek tetszenek e kérdések, pedig valamennyi fel van már vetve, ha elméletben nem is — hiszen a megvitatok közül annyian időznek harctéren — de a tények által kijelölődtek s a nemzetek sorsának legközelebbi alakulása nem egyéb, mint e problémák eldöntése. A XIX. század utolsó negyedét és a XX. század első évtizedét a társadalmi fejlődéshez, az emberidét minden irányú tökéletesedéséhez való törhetetlen bizakodás jelemzi. A szociális gondolat a dolgozó tömegeket, tehát az emberiség többségét átjárja s minél szélesebb néprétegek jólétéről gondoskodni, az egyéni élet biztosságát fokozni — ezek az eszmék irányítják a politikai életet még ott is, ahol akár önzésből, akár tehetetlenségből csak igen csekély részben váltják őket valóra. A nagy nemzeti társadalmak az evolúció sodrában érzik magukat s a revolució a múltak emlékévé válik. Ha valamilyen demonstráció kapcsán ketten-hárman életüket vesztik, általános a gyász és meghökkenés. A nemzetközi érintkezés az általános (fegyverkezés árnyékában 'folyik ugyan, de a háború kiütését rossz és valószínűtlen álomnak tartják. A tudomány és a világgazdaság internacionáléja fokozza a csalódást s általánosan bíznak abban, hogy válság idején győzni fog a józan belátás, az ész, a számotvetés egy világtüzvész borzalmaival. A kulturvilág a modern technikával leigázza a külső természet erőit s le fogja igázni a belső természet romboló hatalmait: a nyers hóditó vágyat, a bódulatos hatalomakarást s az ölés lázát. Noha a dinamitot halmozzák s a lőport szárazon tartják, mindez csak önvédelemszámba megy s remélik, hogy robbanásra nem kerül a sor. Egy szikra azonban elegendő volt, hogy minden lángba boruljon. És a megindult mérkőzés mérlegéből az derül ki, hogy a XIX. század társadalmi érzéke a gyengék, ellátatlanok, kitagadottak segítésével évtizedeken át aligha enyhitett annyi sebet, mint amennyit a demokráciák háborúja egy év alatt tudott ütni. Azok, akik ezt később következetesen végiggondolják, az emberi dolgok sötét felfogásához is hajolhatnak. Mikor világnézetek lehető alakulásával vetünk számot, nem az elméleti filozófiára, ismerettani vagy logikai vizsgálódásokra gondolunk. Ezeket nyugodtan folytatták ágyuszónál a jénai csata alatt s aki teheti, ma is zavartalanul folytatja. Nem is egy elszigetelt agyban, sajátságos egyéni feltételek mellett kialakuló erkölcsi elkomorodásra gondolunk, hanem — Dilthey szavával — valami univerzális hangulatra, a mely majd jelentékeny személyiségek tolmácsolásában megszólalhat. Schopenhauernek is sokak által átélt forradalmi és háborús rémségek adtak ösztönzést s pesszimizmusának erősödését a napóleoni háborúkat követő szélcsönd, a társadalmi törődöttség segítette. A filozófia magaslatán álló pesszimista — kit nem szabad az otthon ülő rémlátókkal egy kalap alá vonni -— talán azt hiszi, hogy ez a mi korunk, melyhez — mutatis mutandis —. legjobban hasonlít a napóleoni harcokban vérző száz év előtti kulturvilág, mondom ez a mi időnk a háború után megszüli a maga Schopenhauerét, aki majd megvetésének korbácsával végigsujtja az arra érdemeseket. Aki az eljövendő, megnyugvás napjaiban magas hegyre viszi fel követőit s megmutatja nekik onnan fémről — nem csábítás okából, mint a Gonosz próbálta Krisztussal, hanem elrettentésül — a föld minden táját, hol dühöngött a vész, hol a vér bíboros párázata szörnyűséges pompába vonja erdők roncsait, lakóhelyek üszkét, jelzett és jeltelen sirök százezreit. A harcok tanulságait kétségtelenül öszszesüriti majd valaki egy erkölcsi rnanifesztumba, de aki megteszi, annak energiája vetekedjék a nagy német küzdelmek átélőivei, Fichtevel és Nietzsrhével. Ép oly delejes erővel tudjon hatni, amint Fichte gyújtott a napóleoni háború idején s magányából is ép úgy tolmácsolja a közfelfogást, ép úgy fenekére nézzen a nagy problémáknak, ép úgy neveljen és ragadjon ezreket magával, mint Nietzsche tette. Ha a történei pesszimizmus csakugyan feléledne, akkor talán még Hegel történeti felfogásából is tudna erőt és érveket meríteni önigazolására. Rendszerét, mely először próbálta meg egy aktusban s mégis tényszerűen felfogni a múltat, amely abban a meggyőződésben fogant, hogy az embervilág alakulása minden látszólagos önkénye mellett is egységes, fokozatos, sőt tökéletesedő, ezt a rendszert ellenfelei mesterkéltségén kívül azzal vádolták, hogy az élő nemzedéket kispolgári önelégültséggel tölti el. Tudományos szempontból igaz, amit Hegel alapvetően hirdetett, hogy a jelen létrejöttéhez mindannak meg kellett történnie, ami csakugyan megtörtént, hogy az élő nemzedék a história egyre épülő piramisának legmagasabb pontjára kerül. Ezen elméleti belátás azonban könnyen átcsap egy oly erkölcsi felfogásba, mely a jelent értékben is csúcspontra helyezi s a múltat minden küzdelmével és áldozatával nem csupán megelőzőjének, hanem maga alatt állónak képzeli. Amit a tapasztalat és a múlt elsősorban tanít — fejtegeti hűvös megfontolással s hatalmas történeti tudásából leszűrve — — csak az, hogy népek és kormányok soha semmit sem okultak múltjukon s nem értékesítették azokat a tanulságokat, miket a történelemből megszerezhettek volna. A történelmet szenvedélyek mozgatják s a magasabb, eszményinek mondott célok ösztönző hatalma elenyészően csekély a szükségletek és a részleges érdekek parancsához képest. Az utóbbiak döntő jelentősége abban mutatkozik, hogy elsöpörnek minden jogszabta s erkölcsiség-állitotta korlátot, hogy valóságos természeti tényezőknek számítanak és sokkal elszakithatatlanabbak az ember valójától, mint hosszasan és mesterségesen belenevelt hajlamai a jog, a rend, az erkölcs és a mérséklet iránt. Amint elnézzük a szenvedélyeknek e színjátékét, erőszakosságuk és vakságuk következményeit s látjuk a velük kapcsolatos sokféle bajt, szenvedést, virágzó birodalmak pusztulását, az emberi szellem legszebb müveinek romlását, akkor csak feneketlen gyászt érezhetünk e múlandóságon, sőt a gyász érzése mélységes erkölcsi szomorúságba, a bennünk lakozó jobb érzés lázongásába csap át, hiszen a rengeteg szenvedés mégsem a nyers természet müve csupán, hanem az emberi akaraté is. Hegel sötét képpé egyesíti az embervilág múltját, valóságos vágóhídnak véli, hova áldozatul viszik népek boldogságát, államszervezetek bölcseségét s a legjobbak kiválóságát. A tanácstalan és mély gyászt semmiféle vigasztaló tény nem ellensúlyozza s csak a következő elgondolásokkal tudjuk félig-meddig levetkezni: ami megtörtént, annak úgy kellett történnie; -ez ép a sors; nincs mit változtatni rajta; vagy a gyász reflexióitól élő jelenünk szükségleteihez és önzéséhez menekülünk s innen, mint biztos révpartról nézzük a világtörténeti kavarodás távoli látványát.-J— TANÁCS. Pajtás, ha nagy ember kívánsz lenni, Elébb mások nagyságát tagadjad. Döntsd a szobrot, mely másoknak épül, Hogy a szertehulló törmelékbül Talpkövet emelhess önmagadnak. Aki magának rossz, másnak se jó. # Hamarabb lekésel, ha sietsz. A boldogság hőmérője a gyomor. Ha valaki fél, hogy elfogy a mije van, akkor nem fogy, de aki nem fél, hogy elfogy, annak elfogy.
