Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-01-30 / 2. szám

1916. január 30.ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS HETI FOLYÓIRAT 13. oldal kis könyvet a De profundist és nem aludtam egész éjszaka. Talán az ördög adta a kezembe, hogy megalázzon. Vagy talán az Isten... Végigvergődtem azon a mélységes li­­ráju költeményen és harcoltam vele, Wilde-al, magammal, a fogház emberei­vel, hogy minek voltak olyan nyájasak hozzám, a kiszolgáló rabommal, hogy miért nem veszi észre magán a darócot és hogy miért örül a fényes koronának és hogy miért örül annak, hogy a fog­házfelügyelő jó ember, mert megengedi, hogy a nagyságos államfogoly ur aján­dékán szalonnát ‘fírathasson” magának a szegény 31-es, aki habár csak szegény rab, de a szalonnát szereti és a fogház vállalkozója gyönge kosztot ád. De hát ok ez az örömre? Hát nem mindegy nekem, hogy hozzák-e ma a va­csorámat innen a korcsmából, vagy se? Ha nem hozzák, nem hozzák! Még ha hozzák is, csak piszkálni fogok benne. És nem mindegy az, hogy jó lesz-e, vagy rossz? Ha rossz lesz ott hagyom, és eszem holnap reggel, ha szabadulok azt amit akarok és ott, ahol akarok ... ? Minden csak képzelődés, minden csak előítélet. És türelmetlen fölénnyel har­colta azzal a könyvvel. Ráfogtam arra a sokat szenvedett emberre, hogy azért kínozta vérig a lelkét, mert rábmunkát kellett végeznie, padlót felmosni, udvart söpörgetni... Hogy nem a cselekedeté­ben érezte a becstelenséget, hanem a bünhődésben... És megéheztem a küz­­kodésben és forró testtel, fájó belekkel hánykódtam a kemény szalmaágyon, és lázongtam, hogy hat órakor még nem jött a menázs... mikor pedig jött, mo­hón, .mint egy állat, mint egy kiéhezett rab nekiestem... Nem tudom, milyen volt, de laktatott... ŐSZI HANGULAT. Duhaj nótát (latolgatok • • • Irta: S. KORÁN sötétedő őszi alkonyat van. Kicsi szobáin ablakánál ülve, nézetni hosszan a szürkülő eget. Szeret­nék nem gondolni semmire. Jó volna le­csukott szemmel, mozdulatlanul' ülni so­káig, nem érezni, hogy élek, beleol­vadni a körülöttem szétterülő szürkeség­be. Valahol a szom szódban zongora szól. Valaki játszik, tán inkább sóhajt egy megálmodott vagy el­felejtett régi meló­diát. Mündig csön­desebben halkulón, mig végre a hangok szétáradnak a letv,e­­göben, mint egy fi­nom, könnyű parfüm. Sötétebb lesz a szobá­ban ; az árnyékok megnyúlnak lés puha szárnyával mindent letakar a 'Csönd... És egyszerre, váratlanul és élesen vág be a lelkembe 'egy fájó érzés. Úgy szeret­ném, ha itt lehetnél mellettem és a feje­met a válladra hajtva mesélnél nekem, mint egyszer — régen ... Szeretném, ha most Te is rámgondolmál és megéreznéd az én gondolatomat. Kinyitom a szemem és az arcomon las-Künn az alkonyat már feketére válik. Csönd van és az elszáradt falevelek úgy keringenek a szélben, mintha haldokló pillangók vagy Ibieteljosületlen. vágyak volnának ... Duhaj nótát dalolgatok A sápadt holdvilágnál... Körülöttem hull a levél, Haldoklik a virágszál. Panaszra fordul az én Duhaj nótám, nagy kedvem ■ •. Mintha, mintha künn járnék a sirkertben. Siró nótát dalolgatok A sápadt holdvilágnál... Eszembe jut az a sok szép Korán letört virágszál. Haragosra fordul az én Siró nótám, bus kedvem... Mintha, mintha künn járnék a sirkertben. BODROGI ZSIGMOND, Átaludt órák. Ti nyomtalan’ elröppent madarak; Sok öntudatlan perce életemnek, — E fáradt szív, amikor megpihenhet —; Én megsiratlak, bárha áldalak. Üdítő vizéből a feledésnek Adtok bár mámort: 6 kegyes ajándék! De jaj! megcsufol engem ez a játék: san gördül alá két forró könnycsepp. Tábori konyha: A bakák várják az ebédet. Tovaszáll közben a sasszárnyu élet! Jobb semmit sem tenni, mint semmisége­ket csinálni. A legnagyobb mindentudók rendesen a leg­nagyobb semmittudók. ■ • Semmi sincs oly közel egymáshoz a vilá­gon, mint a tudatlanság és szájhősködés. A szépség lélek nélkül az arany porhoz .ha­sonló, mely a lepkeszárnyain csillog s leso­dorva, kelletlen hamuvá lesz. * Életünk egyik felét bolondságok elköveté­sével töltjük el, másik felét annak helyreho­zásával. Ó, mert kimérve minden pillanat, Sietni kell, szürcsölni kell a Szépet! És mennyi tovatün egy éj alatt, Ami örökre oda van, oda, Amit csak mások éreztek mesésnek, S amit én meg nem láthattam soha! ELEK ALFRÉD.

Next

/
Oldalképek
Tartalom