Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-01-30 / 2. szám
12. oldal ÉLŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS HETI FOLYÓIRAT 1916. január 30. emelkedett — mindennek van lelke. Mindennek, én mondom neked. Nemcsak az embernek, meg az állatnak, hanem egyazonképen a növényeknek, a köveknek és a felhőknek is. Lélek nélkül semmi sincs, mert semmi sem élettelen, csak az átlagember lelke gyöge ahhoz, hogy meglássa azt, hogy minden él. Egy életet töltöttem magányomban és akaratom erejével megismertem az ismeretlent, a növények, a fák, a gyümölcsök, a hegyek és madarak lelkét. Oh, fiam, milyen más világ az, mint az emberek világa, mennyivel nagyszerűbb, tisztább és igazabb! Azt akarom tehát, hogy te bird a titkomat és kövesd az utat, melyen én haladtam. Elérni azt, hogy megismered az ismeretlent, csak egy utón lehet és ennek neve az akarat. Egyesítsd minden lelkierődet e cél felé és akkor világosság támad előtted az ismeretlen, élettelennek hitt birodalomban. Újra mondom neked, min'den él s vedd emlékül tőlem hitvallásomat, mely fennen hirdeti azt, higy mindennek van lelke. Ezért fiam, különítsd el magad a földi életttől .és hatolj he abba az ismeretlen világba, melybe én éltem, ama rejtett kulcs segélyével, melyet kezedbe adtam, az akarat segélyével. Én bízok benned, meg fogod találni mindennek a lelkét és bűbájos, sohasem hitt gyönyöröket fogsz élvezni, melyek magasan fölötte vannak és bő kárpótlást adnak a földi gyönyörökért. Hitem és végrendeletem az, hogy csak egy hivatása lehet a földön élő embernek és ez az, hogy az ember minden tárgynak, minden dolognak, amit elébe hoz az élet,—keresse a lelkét. Most pedig fiam, te menjél, mert én eltávozom ebből a világból. De jól vigyázz lelkedre, tartsd azt távol minden silányságtól, emelkedj felül mindenen és csak a czélt lásd magad előtt, melyet magad elé kitűztél. Most én elmúlok, de ne hidd, hogy megsemmisülök, mert az akarat nem vész el, csak átalakul és én hiszem, tudom, hogy az én elhaló testem akarata uj életre kél tebenned. Ráintettem: — Úgy lesz, uram! Megyek, elindulok a szent útra és egész életemen át fogom keresni a mindent uraló, minden tárgyban lakó, csodatevő lelket! Az üvegkopcrsó becsukódott és én mélyen megindulva elhagytam a barlangot. Mikor kiléptem a szűk bejáraton, zuhanást hallottam, mintha a sziklák összeomlottak volna. Visszanéztem és barlangnyilásc nem láttam többé. Késő este volt, mikor hazaértem a városba. Sok ideig tépelődtem, nem-e álom volt-e, amit átéltem, de aztán rájöttem, hogy álom nem lehetett, mert bensőmben egy uj erő támadt, egy uj akarat, mely másminemü,, mint amilyet eddig ismertem, erősebb, igazabb, tisztább. Ujjáteremtette telkemet és felsziotta benne az akaratot, hogy keressem,; (megismerjem, csodáljam és imádjam a minden tárgyban élő — varázslatos lelket. MINDEN dolog olyan, amilyennek képzeli az ember. A nagy öröm csak azért öröm, mert annak képzeli az ember, s a legnagyobb tragédia is csak azért az, mert az ember annak képzeli. ...A gyalázat is csak azért gyalázat, mert azt hiszszük, hogy az... Ha volna ember, akinek a képzeletét, a gondolkodását és a belőle kialakuló képzeteket nem elfogultságuk és nem atavisztikusan átvett előítéletek formálnak, hanem egy mindent lebiró, mindentől fiigget len tökéletességű individualizmus szülné, — ha egyáltalán volna ilyen abszolút függetlenségü lélek — azt hiszem, az nem írná meg a De profundist, mint ahogyan Wilde Oszkár megírta, mert két évre bebörtönözték. Nem írná meg akkor sem, ha meg tudná írni. .. Egyszer bezárult mö göttem is a börtönajtó ss én közömbösen az ágyam tetején ülve. gyújtottam cigarettára Eszembe se jutott arra gondolni, hogy me, én most egy, vagy hány napra dközösitettje vagyok a társadaomnak. Igen ám, de nem azért, mintha írisztusi magasságból néztem volna a dolgokat, hanem azért, mert meg volt bennem az az előítélet, hogy az a cseleíedet, amiért a társadalom engem megosztott a szabadságomtól, nem megbecstelenítő a büntetés sem, ami érte jár. Nem én találtam ki ezt a szamárságot, hanem a társadalom, de mert, tudom is én, mióta hiszik, hittem én is és fölemelt fővel léptem át a küszöböt, amelyen túl engem, mint rabot vártak, és nem éreztem a lealázó voltát, amikor az ajtómra számot akasztottak, amikor a törzskönyvbe Ibeigtattak, amikor éjszakára rámzárták a vassal pántolt, nehéz tölgyfaajtót és nem éreztem a lealázó voltát, amikor a folyosó végére elhelyezkedett a fegyveres börtönőr... hogy engemet vigyázzon. Nem éreztem mindezek miatt semmi megalázottságot. Sőt a szolgálatomra rendelt szegény darócruhás rabbal — rabtársammal igen fölényes, elnéző jóindulattal bántam, a feddhetetlen, becsületes ember fölényével a szegény megbélyegzett iránt... Megkérdeztem Irta: GARVAY ANDOR. tőle azt is, hogy miért került be, és alázatos válaszát, amellyel közönséges bűntettét megvallotta, megbocsátó arccal vettem tudomásul: még meg is vigasztaltam. Azt hiszem azonban, nagy megütközéssel fogadtam volna, hogy ha szives érdeklődésemet hasonló bajtársi résztvéttel viszonozza. Pedig ugy-e, milyen kézenfekvő lett volna? Mert miről beszélhet egymással két rab, ha nem arról, ami közös sorsra juttatta őket? Igen ám, ha az előítélet nem tenne különbségeket ! Akkor azonban, ott a zárt ajtók mögött nem igen bántottak ezek a gondolatok. Sőt, igen helyesnek, jónak, igazságosnak, főleg pedig magamra nézve igen kényelmesnek is találtam ezt a megkülönböztetést és igen megnyugodva, sőt önérzetesen vettem tudomásul a falon függő házirendből, hogy mi minden joga és szabadsága van az államfogolynak. Hogy például egész nap nyitva van a cella ajtaja, szabadon járhat a folyosókon, dohányozhat, irhát, olvashat, vendégeket fogadhat, a maga párnáján hálhat, a zárkáját akár be is rendezheti angol fotelekkel és napjában ahányahányszor, a legeleső hőiéiből kaphat úri kosztot. Csak éjszakára zárják be a szobájába és csak az elbocsátó levelét kapja úgy meg, mint a darócba bujtatott szerencsétlen flótás. Csakhogy erre nem gondol akkor az ember... Aztán a kezembe vettem egy vékony RABSÁG. A 20-ik honvédezred katonái a lőárkok ban.
