Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-01-30 / 2. szám
1916. január 30. ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS HETI FOLYÓIRAT 11. oldal átlépnie a másik lakó területére. És amikor kitűnt, hogy az ajtó az ellenség táborában van, a hadnagy egy teljes hónapig az ablakon mászott ki és be, amely szerencsére a maga rekeszében volt. A hó leteltével minden ingóságát felrakta egy csuzos targoncára, levetette a cipőjét, hogy kímélje s vastag, szürke harisnyában, maga után vonszolta a targoncát, szó nélkül elinalt. Azután állást vállalt néhány bányamunkásnál, mint szakács. De amikor ezek első ízben hazaérkeztek ebédre, Schaldemose, szájában cigarettával, ott ült egy fazék mellett, melyben őrülten forrt valami, ami égésszagot terjesztett. — Te persze szereted az égett ételt? — kérdezték dühösen. — Igenis — volt a hadnagy válasza. — Miért az ördögbe nem kavarsz a fazékban? De hisz mi szakácsnak fogadtunk fel! — Igen, de nem azért, hogy fazékban kavarjak! — válaszolt ő. — ,És különben is csak a műveltség hiányára mutat, ha valaki nem eszi meg az égett ételt. És hatalmas falatokban kezdte lenyelni a fazék tartalmát. De ekkor a többi puhára verte és kikergette az ajtón. Áltálában csökönyös volt, mint egy öszvér s rengeteg sokat adott becsületére. Egy ízben néhány “gentleman”-nel szóváltásba keveredett egy “saloon”-ban s amazok felszólították, hogy tűnjék el, ha nem akarja, hogy “kisegítsék”. — Nem megyek, mig azt nem mondjátok: please! Ekkor nekiestek és véresre verték. — Mégy-e most már? — Igen, ha azt mondjátok: please! Megint csépelni kezdték, de ő nem mozdult. Végre hozzálépett a korcsmáros: — Önnek mennie kell, sir! — Azt mondta ön: please? — kérdezte a hadnagy, miközben könny és vér összegyűlve lefolyt az arcán. —- Please, sir! — szólt a korcsmáros és udvariasan meghajtotta magát. És ekkor Bernhard Schaldemose kiegyenesítette elpáholt derekát s büszkén kiment az ajtón. Mindazonáltal szent esküt tett, hogy sohasem tér vissza Dániába. Ez 1899-ben volt. # De mikor én. 1906 nyarán véletlenül jelen voltam a nakskovi lövészünnepélyen, viszontláttam ifjúságom feledhetetlen barátját és játszótársát. Ott állt mint kikiáltó Andreassen “Repülő circus mundi”-ja kapujában. Vén volt és sovány, de nyílegyenes és marciális a hosszú világoskék kaftánban, rikítóan vörös fezben, kezében az aranygombu marsallbottal s orra alatt hatalmas, vénsége ellenére szénfekete bajuszszal.-—- Uraim és hölgyeim — kiáltotta — itt van az egyedüli és valódi Circus Sokszor bolyongok magányosan a hegyet között. A magány jó barát, érleli az embert. Gondolatait segíti rendezni, tisztázni, csoportosítani. Ezért mindig örömmel kelek útra, hogy gyalogszerrel bejárjam a hegyvidéket. Kóborló utaimat néha keresztezték mások utjai, ügyet sem vetettem a járó-kelőkre, nem érdekeltek en gém. Csak egy volt közöttük, aki többször elém került, egy vándorféle ember, aki botra támaszkodva barangolt az erdőben, gyógyfüveket és virágokat szedett ott. Mindig egy nagy bernáthegyi kutya kisérte és ketten járták az erdő titokzatos mélyét. Az öreg vándor sokszor látott magános utaimon, soha sem szólított meg, de gyakran elnézte, mint tűnök el a vadon iái között. Volt valami titkos barátság néma találkozásainkban, mindenik tisztelte a másik magányát és tisztelte azt a külön világot, amelyet a másik lelkében a maga számára megalkotott. Egyszer, mikor megint kint jártam a kedves fák sűrűjében és egy sziklás völgyszakadékhoz értem, melyet gondosan takart a cserjesor, nagy meglepetésemre az én vándorom kutyája szaladt elém és csaholva ugrált körülöttem. Tovább akartam menni, de a kutya egyre forgott, pörgött és ha megindultam, elém állt és “állított.’, mint ahogy a tacskó megállítja a szarvast, hogy el ne szökjék. Figyelni kezdtem a kutyát, majd magamhoz hívtam, hozzám jött. És imie a nyakövébe egy levél volt tűzve, folyondárral ráerősitve. A levélke pár szót tartalmazott. “Vándor társam, jer hozzám sietve, pár órám van már csak élni. Siess! A kutya elvezet!” Semmi több. Elindultam a kutya után. Az ügyesen tört utat a cserjék között és nagy gyorsasággal vezetett egy kis ösvényen a sziklafal felé, ahonnét lejutottunk a hegy nyiladékába. Majd egy süríi fenyves-csoport mögött eltűnt. Oda mentem. Egy barlangnyilás volt előttem. Meghajolva beléptem az üregbe és óvatosan előre mentem. Pár lépés után a bar lang kiszélesült és a belsejében fény derengett, Elcsodálkoztam, micsoda fény lehet az, alig tudtam hinni szemeimnek: egy kis villamoslámpa volt. Körülnéztem, egy kis patak futott le mellettem és zuhant le a mélységbe, ennek az esése volt felhasználva és egy dinamó-géppel vilá-Mundi, vagyis: világcirkusz. Az élet sírás és kacagás, én pedig fia vagyok egy rektornak s tisztje a dán hadseregnek! Tessék besétálni, hölgyeim és uraim! Please! Tiz őre a fenőtteknek, öt őre a gyermekeknek. Tessék szó nélkül! S én bementem színházába. És láttam a legkülönösebb dolgokat. gító-erővel átalakítva. A barlang belseje átalakult, a sziklafalak nagy gonddal ki voltak tisztogatva és mohával és kuszónövénynyel gazdagon feldiszitve; az egész olyan volt, mint egy különös üvegház, amelynek falait sziklatömbök adják és az éltető napsugár helyett örök villamosfény árad bensőjében. A sziklaliáz több részre volt osztva; mikor a legbelsőbe értem, mesebeli látvány tárult elém. Egy délszaki növényekkel díszített helység volt az, melynek közepén sziklaemelvényen üvegkoporsó volt. S abban feküdt borostyánlevelek között az én vándor barátom. Bizarabb képet még nem láttam az életben soha. A hindu mesékre gondoltam és azoknak szindus gazdagsága elevenedett meg előttem. Odaléptem az üvegkoporsóhoz. Az én vándorom aludt, de nemsokára felnyitotta szemét és magához intett. Mellé léptem. Az üvegkoporsó tetejét egy rugókészülék felemelte és ekkor az öreg alig hallható hangon igy szólt hozzám: — Vártalak, tudtam, éreztem, hogy eljösz! Pár szávam van csak hozzád, neked akarom átadni végrendeletemet! Meghatóttan szólaltam meg: — De uram, méltónak találsz te erre engem? Az öreg bólintott.-— Régen figyellek és megismertem lelked világát. Sokban egy utón járunk, bár sohasem beszéltünk erről. De most beszélünk, mikor először és utoljára találkozunk ! Közbeszóltam: — Miért mondod ezt, uram? —- Azért fiam, .mert az én időm lejárt. Én nekem mennem kell, egy erősebb akarat szólít, egy oly erő, amelynek nem állhatok ellen. É11 tehát azért hívtalak, hogy mint mondtam, átadjam neked a végrendeletemet! De félre ne érts, ez nem a végtisztességemre vonatkozik, mert arról nem kell gondoskodni, mert a mint te kilépsz innen, én egy rugó segélyével leeresztem a kettős sziklarostélyt és azon túl sem én rám, sem üregemre nem talál rá senki, mert az egész sziklafal egysimaságuvá lesz. De figyelj ide! Fontos reád nézve nem ez, hanem az, amit most mondok, ami az én végrendeletem, amiben benne van az egész életem, tudásom, munkám és leszűrt gondolataim összessége. Fim — szólt az öreg és itt egy kissé felBBBBBBBBBBBBBB ■ ■■■■■■■■■■■■' bbbbbbbsbbbbsíbbbbbbbbbsbbbb Hangok az üvegkoporsóból. Irta: Ifi. HEGEDŰS SÁNDOR.
