Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-01-30 / 2. szám
io. oldal ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS HETI FOLYÓIRAT 1916. január 30. A hadnagy. Irta WIED GUSZTÁV. KATONA volt, mint hadnagy otthagyta a szolgálatot és büszke volt cimére. Magas volt, csinos és jótermetü. De ami legjobban érdekelt rajta, az volt, hogy hol hatalmas körszakállal járt-kelt, mely a melle közepéig ért, hol simára borotvált arccal és állal futkosott, hol meg hatalmas és marciális bajuszt viselt. Először akkor láttam Bernhard Schaldemoset, mikor meglátogatta szüléimét. Sörén Pousen szomszéd majorságát bérelte volt ki negyven tehénnel s egyúttal kötelezettséget vállalt a tanya embereinek élelmezésére, ő és felesége, egy hajdani majorosné, két héttel előbb költöztek uj lakóhelyükre s most eljött megkérdezni atyámat, hogy hiszi-e, hogy menni fog? Apa meg volt róla győződve, hogy nem fog menni. De mivel Schaldemoseék egyszer már elvállalták a kötelezettséget, azt mondta, hogy a dolog menni fog, de csak okszerű gazdálkodás alkalmazásával. Azután kávét és szivart hoztak le a kertbe, ahol mi gyermekek épen zsiványosdit játszottunk. Egyszerre csak a hadnagy letette a szivart s azt kérdezte, hogy szabad-e velünk játszania? Mivel pedig ez alkalommal épen nagy körszakállt viselt, felajánlottuk neki a rablókapitányi tisztséget. S ő megnyerte sziveinket s hatalmas sikert aratott. # Ám félév múlva Schaldemose asszony megszökött. Azt mondták azért, mert férje megveri. Ezt mi gyerekek egyáltalán nem hittük el, mert hisz Schaldemose velünk szemben a legszelídebb és legcönnyebben megközelíthető lény volt a lap alatt. És én csaknem vele sírtam, mikor egy este ott láttam ülni apám Lolájában egy széken. Sirt a felesége elvesztél!, mint egy iskolásfiu. — Egy rektor fia vagyok —■ szólt — s nint ilyen, jobb sorsra érdemes, semrogy életem párja szó nélkül otthagyom És kedvesen panaszkodott az emberek gonoszsága és a világ igazságtalansága niatt. De apa végre mégis észretéritette. ,És a látogatás avval végződött, hogy a hadnagy vacsora után szembekötösdit játszott velünk gyermekekkel az ebédlőben. De ez alkalommal már csak bajuszt viselt. Egy évvel később leégett a majorság. # Két hét múlva Bernhard Schaldemose ur megszökött a burgonya, majorság, üszkös romok és kötelezettségek elől. És éveken keresztül mitsem láttam belőle. Hol ispán volt itt, hol kertészmunkás amott. Sörházat bérelt Fünen szigeten és ruhamosót létesitett Helsingörben. De mindenütt baja akadt az emberekkel s mindenütt igazságtalan volt hozzá a sors. Kétségbeesésében és életuntságában leborotváltatta szakállát és otthagyta állásait, hogy nyolc nap múlva szakállát megint megnövessze s lelkesedéssel és életkedvvel eltelve rávesse magát valami uj foglalkozásra. Engem időközben konfirmáltak, aztán, mint könyvkereskedő - tanonc, Kopenhágába kerültem. Egy este a legjobb hangulatban együtt ültem főnökömmel és ennek családjával. Ekkor csengettek az ajtón. A leányok egyike kiment, hogy ajtót nyisson, de csakhamar rémülten visszatért. — Bernhard bátyánk van itt... csak igy szó nélkül, — szólt kacagva és sírva. — Csak igy szó nélkül?... — ismételtem önkéntelenül. És e pillanatban gyermekkorom barátja lépett a szobába. Simára borotvált arccal és állal. Otthagyta utolsó állását. Az emberekkel nem tud kijönni az ember! De némi magyarázat és siránkozás után Bernhard bátyánk leült és “kamarakiadósdi”-t játszott velünk, fiatalokkal. Megtudtam később, hogy a hadnagy fivére a háziasszonynak s a családot mindig fel szokta keresni, ha állásainak egyikétől megvált. Ilyenkor panaszos ömlengéseivel betöltötte a házat, szitkozódván az aljas bánásmód miatt, melyben embertársai részesitették, mígnem a sógor nagy erőfeszítéssel uj hatáskört nem biztositott számára. így ment ez éveken keresztül.------És igy történt ezúttal is. Schaldemose ur most könyvelő lett egy ringstedi bőrgyárban. De néhány hónappal később egy reggel férfiasán, erélyesen és kezdődő körszakállal belépett hozzánk a könyvkereskedésbe s kijelentette, hogy most már igazán torkig van hazájával és elutazik Amerikába, hogy soha többé vissza ne térjen. Valamennyien elkísértük a hajóállomásra és Bernhard Schaldemose elvitorlázott, kisérva a legjobb kivánságanktól. * Egy este, másfélévvel ezután, megint látogatóban voltam főnökömnél. A sengetyü megszólalt, a mitsem sejtő egyik leány kiment és ajtót nyitott: — Bernhard bátyánk! — kiáltotta az ajtóból. És ő belépett, kopottan, megviselten, simára borotvált állal és pompás világoszöld bajusszal. Tabló! — Az amerikaiak — magyarázta széles taglejtésekkel és vadul forgó szemekkel — még rosszabbak, mint az európaiak! Gazemberek, rablók! Valamennyi megért a fegyházra, szó nélkül! Az időközben lefolyt idő legnagyobb részét Pennsylvániában töltötte s már most, akár hisszük, akár nem, de lehetetlen volt más állásba jutnia, mint egy tejárusleányéba! Egész megtakarított pénzét felemésztette s az a bajuszfesték, melyet bizománybán magával hozott, oly silány rongynak bizonyult, hogy még a tengeri levegőt sem tudja elviselni ! Fűi Amerika!, a hazugságnak, a humbugnak és a gazságnak ez a tanyája! Ez volt mennydörgő filippikája. De azért mégis játszottunk egy whistjátszmát, mielőtt hazamentem! # Hat év múlva aztán megint átment Amerikába. Ezúttal az élet tartamára — mondta. Odatulról az alábbiakat tudtam meg felőle, részben a maga leveleiből, részben mások közléseiből. Hosszú hajóút után, mely alatt összes utitársai, támogatva a hajó legénységétől, minden lehetséges bántalommal illették, kikötött odafenn Kanadában. Itt egy barátom pártfgoásába vette s istálló fiú gyanánt alkalmazta. Ám ő sértve érezte magát katonatiszti becsületében, mert szobáját meg kellett osztania egy másik szolgával. S mivel ezen állapoton változtatni nem lehetett, Schaldemose fogott egy darab krétát s egy vastag vonással két egyenlő részre osztotta a szobát. Az egyik lakónak halálbüntetés terhe alatt sem volt szabad
