Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-01-23 / 1. szám

3. oldal ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS FOLYÓIRAT 1916. január 23. A tudomány. Minden tudomány an­nál inkább tudomány, minél nagyobb a szo­ciális jelentősége, A tudomány az az általános segítő esz­köz, mellyel az ember a maga erejét ily roppantul kiterjesztette. A tudomány az a mindent' lebiró szerszám, amely egy­aránt hozzáférkőzik a legnagyobb, mint a legparányibb jelenséghez, amely előtt épp úgy fel kell hogy tárják titkaikat a csillagzatoknak, mint az állati és növényi élet csiráinak. A modem kulturfejlődés alacsonyabb fokain is nagyon világosan szemlélhetjük a szerszámnak önálló lénynyé való fejlő­dését. Akinek alkalma volt egy modern óriási gőzhajót apróra megfigyelni, a gé­pezetét és kormányzó-készülékeit megis­merni, az nem zárkózhatik el az elől a benyomás elöl, hogy nem valami puszta géppel áll szemben, hanem egy roppant, autonom élő szervezettel, amely 'ugyan mint valami jámbor, tanulékony elefánt engedelmeskedik ,a vezetőjének, de hi­bás vagy avatatlan vezetést érezve, ma­kacs lesz, kivonja magát vezetője aka­rata alól. *Ilyenkor aztán a benne felhal­mozott óriási energiákat nem hogy az ember hasznára, de kárára, sőt megsem­misítésére fordítja. Még sokkal inkább ilyetti benyomást nyer az, aki a tudomány valamely ágá­val foglalkozik. A tudomány a maga külön életét élő szervezet, mely vagy függetlenül megáll, tekintet nélkül arra, hogy ez vagy az az ember, ma vagy teg­nap melyik részét tudja vagy tudta. A tudománynak ezt a sajátosságát legvilá­gosabban a tudomány történetéből ismer­hetjük meg. Mint oktató gyakran tapasz­taltam, hogy egy bonyolult és nehéz fe­jezetet úgy tudtam kezdő tanítványaim­mal legvilágosabban megértetni, ha en­nek a fejezetnek történetét követtem és a gondolatokat körülbelül abban a .sor­rendben adtam elő tanítványaimnak, a melyet az emberiség azoknak a problé­máknak a megivillá'gitása véigett magá­nak teremtett. Ily közel esik egymáshoz 1 tudomány történeti és logikai, fogalmi fejlődése, ennyire következetes a tudo­­nány élete. Mindenütt azt a benyomást lyerjük, hogy a tudomány is, mint a szervezet általában, helyes sorrendben unelkedett fel az egyszerűtől az összetett !elé, mintha valamely saját életet élő, ma­rat szabályozó és asszimiláló képességék­ed biró lény volna. A tudománynak még egyéb, az. élethez hasonló jeleségeit figyelhetjük meg kü­lönösen napjainkban, midőn mindenki aki a roppant birodalom egy kis darab­ját műveli, teljes világossággal átlátja, hogy mily csekély az a terület, amelyet emberi erejének végső megfeszítésével megmunkálhat, vagy csak megismerhet. Belátjuk, hogy a tudomány Üssz-szerve­­zetében az egyes kutató csupán a sejt szerepét játssza. A tudomány tovább ék épen ügy, mint az össz-szervezet, ha egyik vagy másik sejt el is tűnik. Van­nak fontosabb és jelentéktelenebb sej­tek, de a tudomány egész területén egyik sem annyira fontos, hogy elpusztulásá­val az egész tudomány megsemmisülne. Csupán kisebb-nagyobb kár énheti, ha a tudás az emberi koponyákból természe­tes vagy rendkívüli utón eltűnnék. A tu­domány legnagyobb része ugyanis immár nem az emberi koponyákban, hanem az egyéntől független könyvek hagyomá­nyában van felhalmozva. A könyveken kívül van egyéb is, ami a tudományok leltárához tartozik. így a kutatás hagyo­mányos módszerei, amint azok a tudo­mány központjaiban kialakultak és ame­lyek csak részben vannak könyvekbe le­téve. De a tudomány legnagyobb és leg­lényegesebb része a könyvek maradandó formájában él. Ezáltal lehetővé vált, hogy az egyes kutató minden személyes hagyomány nélkül ott kezdhet a mun­kájába, ahol a másik — aki egész másutt és más időben élt — abban hagyta. A tudománynak, az emberi szellem eme legnagyobb kincsének, a maga ön­álló élete olyannyira ellenálhatatlanul megerősödött, hogy nem tudjuk máskép elképzelni teljes elpusztulását, mint ha a földkerekség összes felsőbb rendű em­­emberisége elpusztulna. Ezért is nines más emberi tevékenység, mely oly igazán nagy és állandó közkin­cse volna az emberiségnek, mint a tudo­mány. Legközelebb áll hozzá a művészet és a vallás, de általános emberi vonatko­zásaikban ezek is messze elmaradnak a tudomány mögött. A vallások az emberi­ség fejlődése folyamán mindig számo­sabb és többféle részre szakadtak és ez­által szükségkép meggyöngültek, viszont a tudomány mindinkább zártabb, egész­ségesebb és ezáltal erősebb lett. Gyakor­latilag semmi kilátás sincs arra nézve, hogy valamelyik vallás a többieknek vif'zaszoritásával az egész emberiséget meghódíthatná, ^J.ert az emberi szellem Irta: OSTWALD VILMOS fejlődésének mostanáig átélt története ahhoz a kétségtelen következtetésihez .ve­zet, hogy a vallások visszafejlődésben vannak, ellenben a tudomány különösen az utóbbi évtizedekben duzzadó életerőt, hatalmas asszimiláló Ips gyarapodó ké­pességet mutat. A tudomány létezését (nem ritkán a kíváncsiság általános pszikologiai tulaj­donságára szokták visszavezetni, arra a szükségletre, hogy kívánjuk megismerni azt, ami előttünk van, amivel naponta érintkezünk. Ámde mégis külömbséget teszünk tudomány és kíváncsiság között. Mig a dolgozószobájában vagy a labora­tóriumban kutató professzorra bizonyos — tán nem mindig megokolt — tisztelet­tel tekintünk, addig bizony egészen más-( fajta érzéssel viseltetünk az ember ama' csoportja iránt, mely szapora beszéddel' tárgyalja a napi újdonságokat. Másmi­lyen tevékenységnek kell tehát lennie a kutató tudomány szomjának és az átla­gos ember kíváncsiságának. A főkülömb­­séget nyilván megtaláljuk a következők­ben. Az átlagos ember kíváncsisága ki­csiny, múló eseményekre vonatkozik, a melyek csak kevés embert illetnek és a", melyeknél keveset számit, hogy igy vagy amúgy dőlnek el. És minél fontosabbak . és messzebbre kihatók ezek a kérdések annál nagyobb tisztelettel tekintünk a köszöntjük azokat az eredményeket, me­lyeket munkája szül. A kérdéseknek szociális vonatkozása, általános emberi jelentősége külömbözteti meg a kutatás munkáját, a tudományt bizonyos tények puszta tudásától. Bátran kimondhatjuk, hogy minden tudás annál inkább tudomány, minél nagyobb a szo­ciális jelentősége. Ezt a körülményt már a tudomány ke­letkezésének történetéből is felismerjük. Köztudomású, hogy minden tudomány a technikából, a természeti jelenségek ön­kényes kezelésénél szerzett tapasztalatok­ból származott. Az egyező és megismétel­hető fogások tették azt a tapasztalatot, a tudásnak azt a summáját, amelyet a technikus utódjával hagyománykép kö­zölt. Ezen alapult az egyesnek a fölénye versenytársai fölött. Ezekből az alkal­mazott tudományokból vagy technikák­ból fejlődtek aztán- fokonként a tiszta vagy szabad tudományok és pedig oly erősen és függetlenül, hogy néha szinte ellentét támadt a tiszta és az alkalmazott tudomány, a szabad tudomány és a tech­nika közt. Ez az ellentét nyilván helyte-

Next

/
Oldalképek
Tartalom