Élő Víz, 1950
1950-július / 14. szám
AZ EVANGÉLIKUS EVANGÉLIZÁCIÓ LAPJA Döntő órák I. Mózes 22:10. Ábrahám engedelmeskedett Istennek az érthetetlen úton: elindult, feltette a fiát az oltárra, felemelte a kést. Akkor kiáltott neki az Úr angyala: „Most már tudom, hogy istenfélő vagy és nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek énérettem." (12. v.) Kiállíthatta róla Istene a bizonyítványt: Nem tartott vissza semmit! Vannak döntő órák az életünkben, amikor nyilvánvalóvá kell lennie: Tudunk-e hitben cselekedni? Bízunk-e Istenben? Vagy magunk segítünk magunkon? Saul Isten ellenére cselekedett I. Sám. 13:5-ben. Maga akart magán segíteni, maga áldozott, nem várt az Istentől rendelt pillanatra. Nem ismerte Isten óráját. Isten meghatározta a pillanatot, egy másodpercet sem késik és attól nem tér el. Tudja, meddig kell Ábrahámnak elmennie, amikor kiálthat neki: Ábrahám, Ábrahám! Saul visszafelé haladt és sorsa meg volt pecsételve; nem ez a perc döntötte el, hanem legbenső lénye. Isten csodálatos tettei után, amiket Saullal cselekedett, ez a pillanat döntötte el, hogy hitben áil-e Saul, vagy nem. Nem emberi jogokról vagy jogtalanságról van itt szó, hanem arról, hogy a hit útján járunk-e, vagy nem. Dávid életében is volt egy kritikus pillanat (32. zsolt.). Felismerte a bűnét, hogy vétkezett Isten ellen. Nagy nyomorúságban van, álmatlan éjt- szakákat kell átharcolnia. Nyugtalanság támadja meg, ürességet, sivárságot érez magában és akkor elhatározza: Bevallom hamisságomat az Úrnak. Hosszú harc az,«míg az ember megalázkodik és Ösz- szetörík, a legnagyobb harc legnagyobb ellenségünkkel: önmagunkkal. De végül valóban őszinte lesz és megalázza magát. Kritikus pillanat volt ez Dávid számára. Kiszakíthatta volna magát ebből a nyugtalanágból, belevethette volna magát a kormányzás ügyeibe, de ő átküzdötte magát rajta: megvallja a bűnét, még pedig nemcsak úgy, hogy ezt vagy azt tette, hanem hogy az Úrtól elfordult. Döntő pillanat volt a tékozló fiú számára is, amikor „felkelt és elment atyjához". Válságos percek ezek. Ki lehet tolni az időt, de a döntésnek előbb vagy utóbb meg kell történnie. Ha pedig visszautasítjuk, mi magunk is visszaesünk. Ez nemcsak eiső döntésünknél van így, hanem későbbi útunkon is. Ha Isten teljes békességébe akarunk bejutni, az út csak harcon át vezet oda, hogy egészen Jézushoz kapcsolódjunk, elszenvedjük a halálos döfést. Sokszor mondtad már: „Átadom magam Istennek", — de aztán láttad, hogy mégsem tetted meg és Isten harcol veled. Élet-halál harc ez! Ki győzzön? Ö e vagy*a te puhányságod, tested és véred, az emberek, a körülmények, vagy a közvélemény? Bárhova menekülsz, a döntésnek meg kell történnie. Ha Isten megmutatta szívedben és életedben a bűnt, a szemedben a gerendát, amelyet eddig észre sem vettél, a láncot, ami fogva tart, akkor ott áll előtted a nagy kérdés: Akarod? Vagy nem? Míndannyiunk életében vannak ilyen percek. A tíedében is. Döntés előtt állsz, és meg kell tenned azt a lépést az áldozati oltáron át a szentélybe, hogy mindent odaadsz, és aztán örökre áldozatként kötözteted magad az oltárra, mint az Ö szolgája! Megteszed? De ne szolgai engedelmességben, kényszerből, hanem a hit bátorságával és a hit szemével látva, hogy ide csak Isten nagy sze- retete és kegyelme vezetett el téged. Nem féltesz és nem tartasz-e vissza valamit az Úrtól? A Bibliának mindazok az alakjai, akiknek az útja lefelé indult a lejtőn, a döntés órájában visszatartottak valamit Istentől! Saulnak mindent el kellett volna pusztítania, vagyis mindent az Úrnak kellett volna szentelnie az Amálek elleni harcban, de ő megkímélte és magának tartotta meg a legjobbat! Elítéltetett! Kánaán elfoglalásakor Ákán tartott meg valamit magának. Kicsiség volt az egészhez képest, élő víz i VI. ÉVFOLYAM 14. SZ. 1950 JÚLIUS Z. 4
