Élő Víz, 1949
1949-május /11. szám
— Én azt gondoltam: el kéne mennünk. Nagy János letette u kaszát. Kiegyenesedett. — Én, fiam, nem megyek. Nem vagyok már fiatal. Az ötvenedik évemet laposom. Nehéz lenne már nekem újat kezdeni, elszakadni ettől a falutól, ahol születtem, ahol apám, nagyapám, dédapám is élt... Hanem ha jónak látod, próbáld meg te. Péter bátyádnak hiába szólsz, ő sem megy. Ide házasodott, itt is marad. Te még legény vagy: könnyebben mozogsz .. . Három hét múlva már Somoson volt Nagy Pista. Kapott földet, házat, meg két tehenet azzal a megszorítással, hogy félév alatt meg kell nősülnie, mert legény- embernek nem jár település. Örült Nagy Pista, örült. Hogyne örült volna. A magáéban dolgozhatott végre. Alig került le a gabona a földekről, már beleakasztotta az ekét a tarlóba. Szántott reggeltől estig Templomból kijövet ismerkedett meg egy idegen falubeli leánnyal, aki nagyon megtetszett neki. Telepes rokonainál volt látogatóban. Pista járni kezdett hozzájuk. A leány, de a rokonok is igen szívesen vették a közeledését. A rokonok bizalmasan tudtára adták a legénynek: megcsinálja a szerencséjét az, aki Annust elveszi. Egyes leány. Szülei elég tehetősek: jó segítséget tudnának vejüknek nyújtani. Pár hét múlva Annus hazautazott. Pista nem lelte helyét nélküle. Egyideig csak lógatta a fejét, aztán kapta magát:, vonatra ült és elutazott Annusékhoz. A szülök házánál nagy örömmel fogadták. Pista jól körülnézett a portán. Látta: jóravaló, rendes emberek lehetnek. Előállt hát szándékával: feleségül venné az Annust, ha hozzáadnák. Adnák, hogyne adnák. — A részletekről kezdtek beszélgetni: az esküvő idejéről, helyéről. „Én, fiam, nem megyek. Nem vagyok már fiatal.“ (Pataj Mihály fametszete.) A munkában jól teltek napjai. Békességben volt a falubeli emberekkel is. Nagyobbrészt magafajtájú szegényemberek voltak. A napjai hát zökkenő nélkül foly- dogáltak: a hétköznapok, — de a t'asárnapokkal baj volt. Vasárnaponkint — az ünnep kedvéért — amikor dolgát az állatok körül elvégezte, mindig a jó ruháját vet- te föl, de azontúl csak lézengett. Hamarosan észrevette, hogy miért is érzi olyan üresnek a vasárnapokat. Nem volt a faluban evangélikus templom, sem istentisztelet. Sokszor elnézte fájó szívvel a templomba tóduló embereket és csüggedten gon dőlt arra: ő nem mehet templomba. Vasárnap mindig visszakívánkozott a szülőfalujába ... Új ismerősei hívogatták: — Gyere hozzánk, ha nem vagy is mifétink. Templom, templom. Egy Istenünk van ... Eleintén nem ment. Később aztán, hogy neki is legyen vasárnapja, be-betért a templomba ... — Hogy egészen egyek lehessetek, legjobb volna, ha áttérnél a mi vallásunkra — mondta az öreg Gereben, Annus apja. Pista meghökkent. — Áttérni?! ... Erre nem is gondoltam. Az ... az bajos lesz ... ?fem. Át nem térek — rázta meg a fejét. — Úgyis jó — nyugodott bele Gereben. Akkor csak a gyerekeid lesznek majd mifélinkek — valamennyien. — Ott Somoson, amint hallom, úgy sincs evangélikus. Talán egyedül vagy az egész faluban. Mit különködnél és csinálnál felemás állapotot a családodban!... Főtt a legény feje a hosszú úton végig, míg Somosra ért. Pár napi tépelödés után döntött: jó, legyen meg Gerebenék kívánsága. Végeredményben igazuk van. Mit különködjék!... Meg aztán Annust másképpen meg nem kaphatná, már pedig lemondani róla nem tud. Ha az őszi munkák befejeződnek, elutazik újra Annusékhoz és annak rendje-módja szerint megkéri a kezét. Egy vasárnap délután odahaza üldögélt és az énePÜNKÖSDI EVANGÉLIUM 6
