Élő Víz, 1949
1949-május /11. szám
Jkeskönyvében lapozgatott. Az ismerős énekeket dúdolhatta. Véletlenül a háromszázhetedikre fordított. Ismerős dallam: „Elég immár1'... Gépiesen rákezdte: — Emlékezzél! ... Megdöbbent. — Ezt énekelte konfirmációnk alkalmával a gyülekezet. Emlékszem... Tovább énekelt halkan: ... Emlékezzél! Ösvényeden ha rád Mosolyg ezer virág, S az élvezet Kábító poharát Kínálja a világ; S az Űr nyáját, ha fogyni látod, Jusson eszedbe fogadásod — Emlékezzél! ... Homloka elborult. Becsukta a könyvet és 'eltolta magátrd. Fölemelkedett és járkálni kezdett. Viaskodott ■önmagával. — Emlékezzél, emlékezzél!... Az emlékezésből nem lehet megélni és nekem élnem kell — éppen ebben a faluban ... Édesanyámnak megígértem, hogy soha nem felejtem el azt a délelőttöt. Istennek, egyháznak is fogadalmat tei tem ... De az Annus, az Annus!... Szeretem, ő is szeret... Azon vette magát észre, hogy a nap már lenyűgözött és meg nem adott enni a jószágnak. — Hátrasietett ■az istállóba. Rákövetkező éjjel szemhunyásnyit nem aludt. Reggel első dolga az volt, hogy a boltban levélpapírt és két borítékot vett. Aztán hazament és nekiült az írásnak. Az egyik levelet Géreben Annusnak címezte, a másikat Péter-bátyjának, a szülőfalujába. Bátyjának azt irta: az őszi munkák végeztén jöjjön el Somosra, tartsa rendben kis gazdaságát, mert ő hazamegy néhány hétre. Hátha otthon, a vele egy hitet vallók között megtalálja azt, akit Isten párjául rendelt. Sápadtan, de a nehéz tusát győzedelmesen megharcolt ember feloldódottságával dobta bele a leveleket a postai levélszekrénybe. * Gyermekük halottaságyánál magukbaroskadtan ültek Nagy István és a felesége. Előttük feküdt a kicsi leány, mintha aludnék. Szelíd arcát nem torzította el <» halál kínja. Fehér ruha volt rajta, selymes, puha haján fehér párta, lábain szalagos, fehér cipöcske. Az asszony ura keze után nyúlt. — Nézze, olyan, mint egy angyal! Nem csoda, ha az Isten magához szólította. Nagy István sötét tekintetét feleségére vetette. — Ne beszélj nekem az Istenről, most, éppen most, mert... Elharapta a szót, foga megcsikordult. Eszter asszony könnyes szemmel nézte ura kínlódását. Aztán újra megszólalt. — A maga bánata sem nagyobb, mint az enyém: az édesanyáé. Nem is tudnám elviselni, ha nem kapaszkodnék bele az Istenbe. — Ő adta, ő vette el. — Ha el akarta venni, akkor miért adta! Csak azért, hogy meggyötörjön bennünket? — István, Isten tudja, hogy miért tette... — Én nem tudom. Nem is lehet emberi ésszel megérteni az ilyesmit. Miért kellett ennek az ártatlan kis jószágnak meghalnia! Miért?! — Nyugodjék meg az Isten akaratában. — Könnyű mondani, de mikor arra gondolok, hogy ez a csöppség még pár nappal ezelőtt is körülöttem tanulgatta a járást apró lábacskáin, hajamba túrt puha kezecskéjével, szólítgatott csengetyűhangocskáján, most pedig itt látom kiterítve, hát akkor... akkar ökölbe szorul a kezem és ... és ... Sírásba fulladt az ember hangja. Felesége vele együtt könnyezett, aztán magában csendesen imádkozni kezdettÚjra az urához fordult: — István, keressük a meg enyhülést: fogjuk meg az Isten erős kezét! Az ember némán ránézett. — Mit akarsz? — Énekeljünk. — Énekeljünk?! Most?! Ki nem jönne énekhang a torkomon. Az asszony fölkelt, elővette az énekeskönyvet és visszaült az ura mellé. — Melyik a legkedvesebb éneke? — Nem halottas ének, gondolhatod — próbálta erőtlenül elhárítani felesége próbálkozását, — Gondolom. De nem baj, ha nem halottas is. Csak szívből tudja énekelni. Kis szünet után halkan megszólalt az ember: — Két év óta legkedvesebb énekem a háromszáz- hetedik. Annak köszönhetem, hogy hű maradtam az egyházamhoz, annak köszönhetlek téged... Az asszony lapozott és sírással küzdő, reszkető, meg- megcsukló hangon kezdte az éneket■ Hangja egyre szilárdabbá vált, egyre erősödött. Rátette kezét ura kezére. — Segítsen, István! A férfi hangja egybefonódott párja énekével. — Emlékezzél! Ha eged beborul, Ha kebled dúlja kín, Ha szemedből A bánat könnye hull Remény id romjain: Tekints az égre s megtalálod Mindenható, örök barátod, — Emlékezzél! ... Az ének szárnyán besuhant a szobába a megbékélés angyala és kiterjesztette szárnyait a két meggyötört emberi szív fölött. S á g h y Jenő Megtörténhetik, hogy egyszer-másszor hozzánkcsatlakozik Krisztus az élet emmausi útján, s amíg velünk tart, gerjedezik a szívünk és felismerjük Őt kenyérszegéskor. Ámde egy-kettőre eltűnik. Gyönyörű emléket hagy az életünkben, de ez csak fájdalmat jelent, hogy Ö olyan röpke, tovatűnő, olyan átlagnélküli, — olyan elérhetetlen. Ez jellemez minden pünkösd előtti állapotot. Nekünk nem elég az emmausi út Krisztusa sem, mert bár így már diadalmas, de még mindig csak történelmi alak. A minden utak mindenütt való Krisztusává kell lennie, elsősorban pedig a személyes élettapasztalat belső útjainak a Krisztusává. Stanley Jones 7 PÜNKÖSDI EVANGÉLIUM
