Élő Víz, 1949
1949-április / 8. szám
Életet életért Reménységgel, tervekkel volt tele a szíve, mint duzzadó rügyekkel borított tavaszi gyümölcsfa. Amikor elindult a férfikonferenciára, nem várt attól semmit. Papja fölkereste odahaza s kérte: ha szerét ejtheti, menjen el arra a pár napos együttlétre. Nem akarta kérését visszautasítani. Szerette a papot. Gondolta: hadd legyen meg a kedve. Különben is az őszi munkák már befejeződtek, ami munka meg a ház körül akad, elvégzi a család nélküle is. Elment. Lelke csendes volt. Nem sokáig maradt az. Már a konferencia második napján felkavarodott, mint a tó' vize, amikor hatalmas erejű vihar korbácsolja. Megértette, hogy bűnös, nemcsak úgy a többi emberekkel együtt, hanem külön, önmagában is, személyesen. Bűnös és felelős is bűneiért. A konferencia vége felé megtörtént az, amit soha nem gondolt volna: lelki beszélgetés céljából felkereste az egyik vezetőt és — meggyónt. Terhét lerakta, megkapta a feloldozást: felszabadult. A lelkében nagy zsongás támadt, mint amikor télvégén, a halálba dermedt fák belsejében titokzatos módon megindul az éltető nedvek lüktetése. Hazafelé robogott vele a vonat. Ült a harmadosztályú fülke kemény fápadján, szívében csendes öröm fészkelődött. Hazaérkezésére gondolt. — Csodálkozik majd az asszony — mosolygott a ba- júsza alatt — a kislányom meg örül, ha meglátja, hogy én is előveszem nap mint nap a bibliát... Hát a papunk ugyan mit szól?!... {Lehet, hogy ő úgyis ilyesmire számít. Mélyebben elgondolkodott. — Persze — vakarta meg a fejét — nem lesz azért olyan könnyű a dolog. Hiszen ha csak annyiból állna, hogy mindennap elolvasok pár verset a bibliából meg mi, az még nem lenne olyan nehéz... De más is szükséges ám. Életemnek a megváltoztatása vagy amint egyik előadó mondotta: elvesztése — Jézusért. Felhősödni kezdett a homloka. — Életet elveszteni... Az annyi, mint meghalni. Méghozzá minden nap!... Ez nehéz, igen nehéz ... Nem tudom, fog-e menni. Valami vigasztaló jutott eszébe. A felhők eltakarodtak homlokáról. — Jézusért lesz. Öérette érdemes. Igazán könnyű szívvel odaadhatom az én semmitérő, bűnös életemet az 6 tiszta, szent éleiéért. Azért, hogy munkálkodhassék bennem és másokban. Hátradőlt az ülésen, tekintetét a mennyezetre függesztette. Körülötte dohányfüst kéklő hullámain úszott, lengett a fülkét megtöltő emberek beszédének halk morajlása. A kerekek csattogása fölébe emelkedett az emberi szávak zsongásának. Szabó István hallani vélte a kerekek hangos beszédét. — É-le-tet é-le-tért... É-le-tet é-le-tért... * A kukoricát kapálták. Már harmadszor. Suhanva szállt az éles kapa a porhanyó földbe. Nyomán tűnt a gyom, sötétszínűvé változott a talaj és takaros földhal- mocskák parancsolódtak a kukoricatövekre. Két gyerekével emelgette a kapát Szabó István. Meglehetősen fáradták voltak, de azért hajtották a munkát. Csak akkor tekintettek föl, amikor Szabóné megállt mellettük:- — Gábor azon nyomban letette a kapát. — Ideje már édesanyám. ■ Szabóné tányérokba mérte az ételt. Leültek, jóízűen elfogyasztották. Utána Szabó rövid fohászt mondott, majd tarisznyájából elővette újtestamentumát és felolvasott néhány ' verset. Senki seih lepődött meg rajta, mert ezt az ebédutáni családi bibliaolvasást jó félesztendeje csinálták már, amióta Szabó arról a bizonyos konferenciáról hazatért. Meglepődés hát nem volt, de az asszony amúgyis kedvetlen arca, mintha még sötétebbre vált volna. A „gyerekek“ félrehúzódtak nyugodni, Szabó kettesben maradt a feleségével. Kapája után nyúlt, ujjait végigfuttatta az élén. — Jobb is lehetne. Reszelőt húzott ki a zsebéből és nekiesett a kapának. A vas nyikorgó, visító hangon tiltakozott a sanyargatás ellen. Szabóné szótlanul ült urával szemben, de mintha csak a füléisértő hang izgatta volna, egyre ingerültebb- nekylátszott. Pár perc múlva Szabó befejezte a reszelést — Újság nincs odahaza? — Mi volna? — lökte oda az asszony. Ura rápillantott. — Ért valami? ' Az asszony mérgesen rándított egyet a vállán. Hallgatott. — Szólj, no. Mi bajod van? — Az a bajom, hogy ... hogy ... — No... Ostorcsapás módjára csattant Szabóné hangja. — Mikor hagyja már abba ezt a... ezt a komédiát! — Micsoda komédiát? — Hát azt, amit a bibliával 'csinál. Az ura elképedt. — Mit csinálok vele? , — Nekünk minden nap nagy ájtatosan felolvasásokat tart belőle, de maga meg lerázza magáról a szentigét, mint a kutya a vizet.. Cirkusz így az egész, nem más. Az ember nem hagyta magát kihozni a sodrából, - csak nagyon elkomolyodott. — Láthatnád, hogy próbálok az ige szerint élni, de nem olyan egyszerű az. Szaporán nyelvelt vissza az asszony. — Láthatnám?! Mindjárt elmondom, mit látok. — Ha reggel kimegy az istállóba és észreveszi, hogy a választott borjú az éjjel elszabadulva kiszopta anyja tejét — káromkodik. Takarmányt vet a jószágnak s valamelyik tehén kicsit meglegyinti arcát a farkával — káromkodik. Ha olyasmit dobol a kisbíró, ami nincs ínyére, „fölháborodik a belsőrésze“, de úgy, hogy ezt kívül is megláthatja magán mindenki. Sokszor napokig úgy járkál, mint a néma s kiderül: azért, mert valami fizetési felszólítást kapott. Egyszer-másszor jó mélyen a pohár fenekére tekint és mindjárt védekezik is: any- nyi baja van az embernek, hogy közbe-közbe muszáj egy kicsit felejteni... Mondjam-e még, mert ha akarja, sorolhatom ám egy napig is, mit látok... S ez mind hagyján lenne, de ezek mellett bibliát olvas!... Már hírbe hozták a faluban. Példabeszédbe foglalják. Arról, aki különbnek akar látszani, mint amilyen valójában, kézlegyintve mondják: „Derék ember, akár a bibliás Szabó István...“ Csúfságot hoz reánk is, a családjára... Miért mutatja a szentet, ha egyszer nem tud az lenni! — Mutatja a... mindjárt megmondom, kicsoda — háborodott föl az ember. — Mutatja bizony. Bibliázik mindennap s hurcolja magával a bibliáját összejövetelekre, templomba azért, hogy tnindenki lássa: milyen szent ember lett Szabó Istvánból. — Átkozottul éles a nyelved, asszony ...' — No ugye. Már meg káromkodik... Ezt is a bibliából tanulta?! ÉLŐ VÍZ
