Élő Víz, 1949

1949-szeptember / 19. szám

SÖTÉTSÉGBŐL VILÁGOSSÁGRA Sok-sok évvel ezelőtt Svájcban utazgattam. Ak­koriban rö^icl idő alatt kétszer egymásután fordult elő, hogy a Szent Gotthárd-alagútban valamilyen géphiba folytán megállásra kényszerült a gyorsvonat s csak hosszú várakozás után tudta útját folytatni. Mindkét esetben az utasok közül többen füstmérge­zést kaptak, sőt —( a hírek szerint — még haláleset is történt. És egyik utam alkalmával nekem is olyan vo- ,-alra kelleti szállnom, amelyik átmegy ezen a 15 kilométer hosszú afagúlon. Szereltem volna az alagút megkerülésével elérni célomat, de oda, ahova én igyekeztem, csak az alagúton vezetett az út. A fülkében többen ültünk s csakhamar beszédbe elegyedünk egymással. A táj fölé sötét, mélyen járó felhők borultak., majd zuhogni kezdett az eső, a sö­tétzöld fenyők kísértetiesen hajlongtak a szélben. Mindnyájunk kedélyét megölte a zord idő. Szóba kerültek az utóbbi balesetek is és mindnyájan ag­godalommal gondoltunk arra a lehetőségre, hogy esetleg ezen az úton is történhetik valami. A vonat pedig csak vágtatott az alagút felé. A hegyek ösz- szébb szűkültek, végüt már a sziklafalak majdnem a vonat oldalát súrolták. Feszült izgalmunkat csak fokozta, hogy beszólt a kalauz és lehúzalta velünk az ablakokat, hogy a füst az alagútban be ne tódul­jon a fülkébe. Zsebkendőket szedtünk elő, kikészí­tettük a zseblámpáinkat és sok más óvintézkedésen törtük a fejünket, ha netán mégis előadná magát valami. Pedig ezek az óvintézkedések vajmi keveset használtak volna, ha a 80 kilométeres sebességgel száguldó vonattal történik valami. Végre befutottunk az alagútba. A vonat kerekei egyszerre élesebben kezdtek csattogni, a ránkboruló sziklafalak hatalmas erővel verték vissza a hangot. Hirtelen kialudtak a lámpák s piosl már korom- sötétségben vágtattunk tova. Zseblámpák villantak, többen az órát nézték. Pedig még ali,g haladtunk 2—3 kilómétert. A percek csigalassúsággal teltek, a vonat pedig fékezni kezdett. Megállunk? Akkor itt a haj. De nem! Lassabban ugyan, de mégis mozgunk. Ez jó jel. Már nyolc perce vagyunk az alagútban. A felén túljutottunk. Hirtelen nagyot zökkent a 'olyan részegeseket, akik ?ö—80 éves korukban hal­tak meg. ‘Nem lehet a:t állítani, hogy a- alkoholista is­tentelen. Hol eleinte, hol később vannak lelkiisme- retfurdalásai, tehát Isten Lelke él és dolgozik ben- nülc. Sőt sokszor igen erősen. Ez a Lélek sokszor más természetű bűnös hajlamokat is megítél bennük. így vetni vágyaikat, gyűlölet és támadó ösztöneiket s la Léleknek a: ítélete solzszor nagyon kínos, gyötrő és marcangoló és ezért azután megy valami után, hogy ebből a kínos állapotból kikerüljön. Ez következik be az ital elfogyasztásával. Az .italozásnak az a leg­borzalmasabb hatása, amidőn a lelkiismeret szavát hallgattatja cl. Isten szavát- nem hallja meg, sem mint ítéletet, sem mint erőt adó kegyelmet. Nem hallja az illető, hogy Jézus vérében van erő, még­pedig csodéilatos erő. .-f sátán minden erejével, arra törekszik, hogy ezt a hangot ne hallja meg az iszá­kos felebarátunk. Azért adta kezébe az alkoholt, hogy végleg eltompítsa Isten üzenetének megliallására, hogy lehetetlenné tegye számára, hogy élete Isten igaz világosságának a fényében állhasson előtte. Nem látja, hogy elesett és elveszett ember, s nem hallja a biztatást, ne félj, csak higyj, s a még bol­dogabb üzenetet, bízzál (iám, Jeányom, megbocsát­tattak néked a te bűneid. Isten Igéje az ür Jézus Krisztusban a "Szentlélek sötétséget oszlató munkája által le tudja rontani azf, amit a sátán felebarátaink megkötözésében felépített és valóságos szabadságra tudja elvinni őket. Dr. Szalag Károly kocsi, a kerekek ritmusa összezavarodott. Most már nem beszél senki, de haladunk tovább. Még hat perc. Hát csak nem akar vége szakadni ennek a sötét alagútnak! Üjabb nekilódulás, újabb fékezés, majd megint ugyanez; érezzük, hogy jobbfelé meg­dől a kocsi, persze kanyarban vagyunk! Az szinte lehetetlen, hogy valami baj ne történjék velünk. Miért is szálltunk erre a vonatra, hiszen már annyi baj történt ezen az úton. De most már mindegy, ki nem szálihatunk, jöjjön, aminek jönni kell. És ekkor — hirtelen alábbhagy a kerekek csat­togása, szemünk káprázik a napfénytől, a vonat pe­dig egyre nyugodtabb, simább futással visz bennün­ket előre. Amikor látni kezdünk, csodálkozva bámu­lunk a kék égboltra, az aranyszélü felhől'oszlányokra és a körülöttünk elterülő napsütötte t.ájra. És egy­szeriben elsimulnak a torz ráncok, szemünk ragyogni kezd, egyszerre beszél mindenki: örülünk, hiszen há­tunk megett van az alagút, a zord idő, a terhes sötét felhők és a súlyos fenyegetés: átjutottunk a hegyen. És egyszerre csak dicsérni kezdjük a.yonat vezetőjét: milyen biztos kézzel vezette a vonatot, milyen gon­dos és bölcs ember lehet s egyszerre világosan lát­juk, hogy a fékezések, a zökkenők mind a mi érde­künket szolgálták, de mi izgalmunkban mindenben csak rossz jelet láttunk és bizony nem is gondoltunk a mozdonyvezetőre, aki pedig á helvénvolt, hanem, egész botorul mi magunk akartuk irányítani .a sor­sunkat, ahelyett, hogy hittünk és bíztunk volna a mozdonyvezetőben, aki becsületes, erős kezében tar­totta a mi sorsunkat. Ha most sok-sok esztendő távlatából összeha­sonlítom ennek az utazásnak az eseménveit életem eseményeivel, megdöbbentő hasonlóságot fedezek fel köztük. Az én életem vonata is sokáig olyan vágá­nyon futott, amelyről pedig tudom, hogy ezer ve­szedelemmel terhes. Hogy erre a vonatra száltam, azt csak akkor kezdtem megbánni, amikor már lát­tam. hogv a veszedelmek egyre közelednek és nem tudom őket kikerülni. Tettem én is óvintézkedése­ket, a magam erejével próbáltam elérni valamit, de a vonat csak száguldott velem tovább. S ágy én is elérteni arra a pontra, hogy: jöjjön, aminek jönnie kell. S eleinte én sem gondoltam életem vonatának vezetőiére: Istenre és a Krisztusra. Csakhogy mielőtt kiértem volna az alagútból a világosságra, rájöttem, hogy én hiába akarok kijutni, rájöttem, hogv nem Indok kiiutni, rájöttem, hogv nem is tőlem függ a szabadulásom, hanem egyedül életem vonatának ve­zetőjétől: Krisztustól, akinek biztos kezére, szerete- tére és kegyelmére csak rá kell híznom magamat, veszteg kell maradnom, s fi majd harcol helyettem a sötétség hatalmaival s kivezeti é'etem vonatát a világosságra. — Krisztussal való ezt a találkozáso­mat akarom most elmondani. Lassan észrevétlenül életembe belopakodott hosszú évekkel ezelőtt egv szenvedély: az ital. Fiatal voltam és erős, eleinte úr tudtam felette maradni. Általában nem okozott zökkenőket az életemben: munkámat rendesen végeztem, senki nem is rótta fel, hiszen független voltam, meg aztán az a kör­nyezet. amelyben éltem, talán nem is tartott volna teljes értékű embernek, ha nem iszom velük. S szen­vedélyem mindvé'úg szerényen igyekezett viselkedni: megelégedett azzal, ha egv hónapban egyszer hódol­tam neki. De akkor 1—2 napig szolgája voltam Ez az időszakiság megint kitűnő alkalom volt arra. hogy ielentőségét még önmagam előtt is rsökkentsem. Ugyan — mondogattam — ez nem komoly do­log. hiszen ritkán fordul elő. az iszákosok pedig min­den nap isznak. Hol vagyok én tőlük? — Ez leg­feljebb csak mulatósság, ahhoz pedig mindenkinek joga van. hogv hosszú hetek munkája után egy kissé szórakozzék! — — Ez volt az első fázis. élő víz 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom