Élő Víz, 1948
1948-szeptember / 20. szám
Krisztus Keleten A világ: Megváltója szerte a világon ma is igen 6ok aratásra érett búzamezőt lát, amelyben millió és millió lélek vár az üdvösség evangéliumára. Lehet, hogy egy kicsit nehéz lösz megérteni néktek, magyar keresztyéneknek, ahol telve vannak a templomok, hogy a világ összességében kevés a keresztyén ember. Hagyar- , országnak 8 millió lakosa van, Japánnak 80 millió és csak fél százaléka keresztyén. Indonéziában, ahol 70 millió a népesség, több protestáns van, mint Ázsiában összevéve. Indiában 2 százaléka a lakosságnak keresztyén. Tehát még nagyon sok munka vár a keresztyénekre*, amíg mindenhova eljut Isten üzenete. Ne csodálkozzunk azon, hogy ezekben az újabb egyházakban, amelyek kisebbségben vannak, elevenebb az élet, mint a régiekben. Kína 20 évig volt háborúságban; részben Japánnal, részben belháborúban. Eltépzelhetjük, milyen sok rombolást jelentett ez az országban. Az ország sok szenvedésére az egyház kereste a feleletet. Jézus Krisztus üdvözítője Kínának is, mint a többi nemzeteknek. A kinaiak nem szeretnek idegen dolgokat. Sokan közülük azt mondják, hogy a keresztyén vallás idegen, külföldi. Csak a háború alatt történt meg, hogy a keresztyén istentiszteletek alkalmával megtudták a pogá- nyok is, hogy a keresztyén igazságban van remény és mentség a kínaiak számára is. Tudjuk, hogy sokszor a nehézségek napjai, a problémák napjai, a Krisztushoz vezető időt is jelentik. 1939-ben mind az egyházak, mind a keresztyén mozgalmak egyesültek. Az egyik mozgalom azt tűzte ki célul, hogy megkétszerezi az egyháztagok számát és elmélyíti azoknak az életét, akik már benne voltak az egyházban. Több időt töltöttem Kínában, Angliában és Üjzélandban, mint Magyarországon, de bizonyos vagyok abban, hogy itt is, akik a gyülekezethez tartoznak, nem mind hordozzák a Krisztus világosságát. Látom mindenfelé, hogy emberek, akik rendszeresen járnak templomba, nem mind tudják bizonyosan,, hogy Jézus az Üdvözítőjük. A kínai keresztyének is tudták ezt és azon voltak, hogy az egyháztagokat bűntudatra ébresszék. Először is az egyházon belüli emberekhez mentek. Tudták, hogy csak ezután tudnak azokhoz közeledni, akik hívők. Ahhoz, hogy megkétszerezzék az egyháztagok számát, nagy munkára van szükség. Lehetetlenség volt mindent ráhagyni a lelkészekre, a lelkészek feleségeire és a diakonisszákra. Azt sem lehetett hagyni, hogy mindent a vasárnapi iskolai vezetők és a presbiterek végezzenek. A gyülekezetben minden embert: öreget és fiatalt, tanultat és tanulatlant egyformán kényszerített a Lélek, hogy résztvegyen ebben a munkában. Még az első elemisták is hazavitték otthonukba Isten üzenetét azon keresztül, amit tanultak az iskolában. Gyakran voltam az elemi iskolában olyankor, amikor külön kis imaközösségük volt a gyermekeknek. Ezt nem a tanítójuk szervezte. Az egyik ilyen imaközösségre különösképpen is emlékszem a legmagasabb osztályban. Láttam egy boldogtalan arqú leányt, aki elhagyta az iskolát azon a héten. Visszakészült falujába, ahol nem volt keresztyén templom. A társai harcoltak vele, hogy ez a leány otthon tudja megval- lani hitét Üdvözítőjéről. Tudott mindent a bibliai történetekről és az evangéliumokról. Jó osztályzatot kapott a hittanból. De mindez a tudás őrajta kívül maradt. Társai hűségesein és hitből imádkoztak érte, de ez a leány túlságosan becsületes volt és szíve nem volt kész és nem tudta átadni magát. Nagyon szomorúan mondtunk búcsút a leánynak. Gyakran emlékeztünk ÉLŐ YlZ reá. Két-három év múlva visszajött a városba, ahol voltunk. Azt mondta, hogy soha nem ismert még olyan testvéri közösséget, mint amilyen ott volt. Azt mondta, úgy gondolja, hogy ha eljön ide és tanítónő lesz, akkor több alkalma lesz Jézussal találkozni. Falujának magánya és a kínai háború sok nyomorúsága visszavonta Jézushoz. A mag el volt vetve* de sok időbe ke-, rült, amíg gyümölcsöt termett. Mikor ezek az emberek kimentek az életbe, hazamentek otthonaikba, vagy emberekkel találkoztak, érezték, hogy olyan nehéz kérdései vannak az életnek, amelyekre nem tudnak felelni. Az egész Kínát betöltő nagy kérdés volt ez. Bibliai tanulmányozással is foglalkoztak, hogy az evangélium világosságát jobban tudják hirdetni. Az egyik testvérem mondotta, hogy a csendessége és a bibliatanulmányozás a reggelije. Ugyanügy igényli minden reggel, mint a mindennapi testi ételreggo- lit. Isten olyan drága üzeneteket ad, hogy nem tudok úgy leülni reggelizni, hogy ezeket az üzeneteket meg ne kapjam. Kérdeztem tőle, hogy minden alkalommal kap üzenetet? Azt mondta: Megtörtént már egyszer- kétszer, hogy nem kaptam üzenetet. Kértem az Urat, hogy tegyen egyszerűbb lélekkó és mutassa meg világosságát sokkal érthetőbben. Ez a leány azt tapasztalta, hogy mikor üzenetet kapott az Ürtól, olyan napokon több embert küldött hozzá az Ür, akiknek éppen arra az üzenetre volt szükségük. Sokszor elhatározták ott az emberek, hogy együtt tartanak reggeli csendességet. Hattól hétig voltak a reggeli istentiszteletek a templomban. Ügy hallom, hogy ez Magyarországon sem ismeretlen. Angliában az emberek sokkal lustábbak ahhoz, hogy összegyűl jenek ilyen korán. Mi tudjuk annak az értékét, mikor ketten-hárman összegyűlnek az Ür nevében. Ebben az időben alakult meg a kínai női missziói intézmény. Egészen egyszerű kezdete volt. Egy idős és nagyon rossz természetű asszony beteg szemével a missziói kórházban feküdt. Kb. három hónapig volt ott, míg azután visszakapta látását. Ez alat az idő alatt az ott munkálkodó ápolókon és bibliás asszonyokon keresztül ez az asszony új látást kapott lelkileg is. Mikor eljött az idő, hogy hazamenjen, azt mondta, hogy úgy érzi itt magát, mint a mennyben és nem akar hazamenni. Otthon a falumban nem tud senki egy szót sem Jézusról s még olvasni sem tudnak. Meg kell ígérnetek, hogy küldtök nekünk tanítókat. Ez volt a kezdet. Többen a kórháziak közül összejöttek imaközös- ségro és kérték az Urat, hogy teremtsen ott missziói gyülekezetei és képezzen ott ki kínai misszionáriusokat. Ez a társaság növekedett és gyarapodott a háború ellenére is. Sok éven keresztül, míg ott dolgoztam, láttam, hogy milyen nagy segítséget jelent a nők szövetsége a missziói munkában. A keresztyén gyülekezetek majdnem mindig várakozásteljesen néznek erre a szövetségre, mikor szolgálatvállalásról van szó, vagy éppen bizonyságot kell tenni az egyházban. Láthattam, hogy milyen sok alkalmunk van nékünk* nőknek is arra, hogy szolgáljunk az egyházban otthon és külföldön. Nem tudom, hogy itt nálatok hogy van, de nálunk azt mondják, hogy nagyon érdekes és nemes dolog elmenni külföldre és hirdetni az igét. De ugyanezek az asszonyok nem tartják érdemesnek azt, hogy vigyék és hirdessék az igét a szomszédaiknak és az utcában lakóknak. Nincs bizonyos látásuk arról, hogy mit jelent Krisztus a számukra. Lehet, hogy én magam is ilyen voltam. Kiváltságom volt, hogy több, mint 11 évig 3
