Élő Víz, 1948
1948-január / 2. szám
ELEVEN IMAKÖZÖSSEG FFl.TETFI.FI I. Az első keresztyénség csodálatos és meglepő újságot jelentett az ószövetségi gyülekezettel szemben: kialakultak az imaközösségek'. Az Ószövetségben nagyon „papos“ volt az egyház: mindent a PaP közvetítésével lehetett végezni az istentiszteleti életben. (Igaz, hogy emellett nagyjelentőségű volt az édesapának, mint a család papjának tiszte, különösen az évenkénti páska- ünnep alkalmával: 11. Móz. 12: 25. kk.) Vájjon mi lehetett az oka annak, hogy az őskeresz- tyénségben azonnal kialakult a közös imádkozás, az imaközösség alkalma? Egyszerűen az a tény, hogy Jézus Krisztus által a Benne újonnan születők a szó legcsodálatosabb értelmében Isten gyermekeivé lesznek s Isten Szentlelke által kiáltják: „Abbá, Atyám!“ (Róm. 8:15.) Így azután az is természetes, hogy nem könyvekből olvassák ki azt, amit imádságban kérni akarnak, vagy amiért hálálkodnak, de arra sincsenek kényszerülve, hogy csak valaki más emberen, a papon keresztül tudhassanak imádkozni Atyjukhoz. Ezért általános tapasztalat ma is, hogy ha valaki igazán döntött az Úr Jézus mellett, az újonnanszületés- ben szinte elsőnek az imádkozás ajándékát nyeri el. Addig megbotránkozva vallotta, hogy ő otthon imádkozik csak a „csendes kamrában“ (persze, leggyakrabban betanult vagy olvasott imádságot, ha egyáltalán imádkozik). „Elég, ha a pap imádkozik1“ — hárította el az önálló imádkozás gotidolatát magától. Ha pedig abba a kényelmetlen helyzetbe került, hogy valahol imádkoznia kellett volna, szégyenlősen hárította el magától azzal. hogy ő nem tud imádkozni. — Amióta pedig megismerte az Urat, egyre boldogabban érzi, hogy imádságai szárnyakat kaptak s ő is élhet Isten gyermekeinek boldogító kiváltságával: imádkozhatik. Most érti meg ázi, amit azelőtt talán összeráncolt homlokkal énekelt Sántha Károlytól: ..Amíg buzgón imádkozunk. Az Istenről gondolkodunk S lelkünk szinte belemélyed. Addig nem bánt ez az élet“. Sőt: érezheti az imádkozás boldogságát... Így azután számtalan íráshely nyugtatja meg ima- közösség után vágyódó lelkünket afelöl, hogy ugyanígy alakultak ki az őskeresztyének között is az ima- közösségek. S amikor meghidegül az egyházban a hitélet, eltűnnek az imáközösségek is. De valahányszor az ébredés szele kezd fújdogálni, itt is ott is fellobog az imaközösségek tüzének lángja. II. De nyomban megindul a Sátán szele is és igyekszik kioltani, lehetetlenné tenni a megindult imaközösségeket. Ezek között legszomorúbb áz, amikor csak névlegessé teszi az imaközösségeket. Hosszú, lapos, álmosí- tó. unalmas imádságok terpeszkednek rá az „imaközösségre“. óráról-órára elhangzanak ugyanazok á kegyes, megszokott s Lélek hiányában képmutatóvá lett szavak. Az egyes altató, hosszú imák közötti álmos csendben botránkoztatóan hallatszik egyik-másik álomba imádkozott „imaközösségi tag“ mély szuszogása, esetleg horkolása. Az elevenség legfeljebb óbban áll, hogy amíg az egyik verejtékezve küszködik, hogy valahogyan kikerekítse az összegabalyodott mondatait, a többi cserbenhagyva a küszködőt, azon gondolkodik, hogy ö mit fog imádkozni. Így azután nem csoda. ha nyilvánvalóan hazugság az ima-„közösség“ elnevezés. — Ha pedig valakinek még Aenne is a Létektől indított üde imádsága, nem meri elmondani, mert a „színből hosszasan imádkozok“ rutinos hosszú előimádsága után nem meri elmondani a maga néhányszavas. gyarlónak vélt imádságát. Máskor meg már otthon előre kiválasztják, megfogalmazzák, hogy miért fognak imádkozni s imaórára, menet úgy megbeszélik, egymással, ki mit fog imádkozni, mint iskolás gyermekek a leckét: ezen sem lehet Isten Lelkének áldása, — Vannak viszont olyanok, akik Istennek hosszú tekervényes megszólítása után méghosszabb unalmas imádságukban elimádkozzák azt is, amit otthon kellene lefekvés előtt Isten elé vinniök. — Bizony se szeri, se száma annak, hogyan próbálja a Sátán tönkretenni az imaórák áldását. így azután a legtöbb imaóra unalmas, egyre csökkenő létszámú, vagy néhány imádkozó megkövesedett, kiszáradt alkalma, de mindenképpen megcsúfolása annak, amit Isten Lelke szándékol az imaközösség által. III. Hogyan válik elevenné, a Lélektől vezettetté az imaközösség? Imaközösségünk évről-évre fejlődött alakult. De hol ezt a hibát, hol azt mutatta meg a Lélek. Fordulópontot két évvel ezelőtt, az 1946-os egyetemes imahét alkalmával adott Isten. Akkor tanultuk meg, hogyan lehet a Szentlélek vezetése alatt fegyelmezetté és mindig elevenné az imaközösség? S azóta csodálatosan áldottak imaóráink, sőt soha nem kezdjük közösségi óránkat sem közös ima nélkül. A bibliaóra után pedig megint csak közös imádságban borulunk Isten elé. Lássunk a meglátott tanulságokból néhányat! 1. Az imaközösség legyen közösség, tehát nem arról van szó. hogy egy-egy valaki imádkozik hangosan, de egyedül verejtékezve, a többi pedig gondolkodik a maga elmondandó imádsága felett. Ez megcsúfolása az imaközösségnek! Legyen az imaközösségnek vezetője, aki minden egyes alkalommal elsorolja, de meg is magyarázza az imaközösség „szabályait“. Ezt nem lehet elég gyakran tenni! Sőt, akárhányszor közvetlenül egy- egy hosszú, vagy halk imádság titán kell szólni: „röviden, hangosan imádkozzunk!“ Megdöbbentő, hogy a Sátán mennyire ért ahhoz, hogy amit előre figyelmeztetésként mondtunk az imádkozásról, csak falráhányt borsó legyen! 2. Meg kell mondani az imaközösségi tagoknak, hoau senki ne gondolkodjék nem csak előre, hanem a közös imádkozás alatt sem arról, hogy ő mit fog imádkozni. Ehelyett figyeljen teljes szívvel a már imádkozom annyira, hogy szinte mozgó szájjal mondja utána annak imádságát. És míg ez teszi, neki is eszébe juttat ja a. Lélek azt. amit általa akar imádkoztatni. Ez rendszerint egy-egy rövid imádság valami pontosan meghatározott (konkrét) dologért. A többi azután erre mondja rá az áment. 3. A fentiből következik, hogy inkább sokszor imádkozik és imádkozzék valaki röviden, mint egyszer hosz- szan. így az imádságok mindig újak. elevenek, láncszemként egymásba kapcsolódók lesznek, — amint a Lélek adja. E nélkül olyan az „imaközösség“, mint olyan csatatér, ahol mindenki a maga feje szerint cselekszik s elkerülhetetlen a biztos vereség. 4. Azt is újra meg újra hangsúlyozni kell, hogy hangosan imádkozzanak az imaközösség tagjai. Ezt sem elég azonban csak így egyszerűen kijelenteni, hanem megmagyarázni, hogy az illető oly hangosan imádkozzék, hogy szinte kiabálásnak hallja hangját, de ez lesz olyan imádság, amelyet kb. mindenki meghal. A halk imádság után közbeszólhat a vezető: „hangosabban“. Ilymódon az illető halk imádkozó maga veszi észre, hogy milyen lehet az, amikor elég hangosan imádkozik. Erre pedig azért van szükség, hogy áment tudjunk mondani egymás imádságára. Egyúttal elkerüljük azokat a kellemetlen eseteket, hogy valaki még '„motyogja“ halkan a maga imádsgát s egy-egy ámenhez hasonló szónál pedig a többiek rámondják már az áment; vagy pedig a halk imádság miatt egyszerre ketten is imádkoznak, nem hallván a másik hangját. S közben a Sátán komolytalanná teszi az imaórát. ÉLŐ Víz
