Élő Víz, 1948
1948-január / 1. szám
Keresztelés Uomaaban hó puha és mély. A hideg csontig- ható. Kellemetlen tapasztalat ez akkor, amikor kora hajnalban bújik ki az ember az ágyból s útra készülődvén, kidugja fejét az ajtónA világ még az éjtszaka palástja alatt lapul s a celluloze-gyár lámpája gyéren világít a Ladoga befagyott öblén túl. 'Olyan halvány csak, hogy még a hajnalcsillag is erősebben tündököl. Visszahúzódom a metsző hideg elől a szobába s egy pillanatra elfog a kísértés, hogy visszabujjak a meleg takaró alá s elernyedő testtel, nyitott szemmel élvezzem, a későn virradó finn hajnalt. -. Sajátságos halvány derengés ömlik el a szobán, amit a sötétben is fehér hóvilág küld be az ablakon hajnali üdvözletként. Pillanatig eltűnődve nézem a jégvirágos ablakot. Mint egy csengő mesebeli kristály fa, íjgy világít fehér ágabogaival elő a tompa háttérből. Karanko Jouko hangja riaszt fel, aki halkan rámnyitja az ajtót. — öltözz, mert mindjárt itt a szán. Ez a fiatal, pirospozsgás, talpától a feje- bubjáig finn .lelkész pompásan beszél magyarul. Kiejtése mintha kissé palócos volna. Sietve mosákodom s kapkodom magamba a ruhát. Melegen kell öltözni, mert órákig fogunk mozdulatlanul ülni a szánon. Finom gyapjú jäger-ruha legalul, rá két ing, pullover, mellény, kabát- Legfelül a végig prémmel bélelt bunda. Alig készülök el, csilingelve áll meg a szán az ajtó előtt. Hamar még egy kis meleget magunkba szedünk. Forró víz cukrozva s egy kis szelet két- szersültszerű, kemény finn kenyér, vajasan. * Széles, teknőszerű alkotmány ez a szán. Hátul nincs benne ülés, csak valamennyi széna béleli puhára a belsejét. Ha volna, sem tudnánk használni, mert meg sem tudunk hajolni a rengeteg nagy bunda alatt. A százados, aki előttünk -ül kis prémes zekében, még a saját bundánk tetejébe ránkhúzott egy-egy farkasprém bundát s olyan vastagok vagyunk, mint valami búvár. Csak félig fekve lehet elhelyezkedni. _ ^ :' ■rí; Trapp-trapp... trápp-trapp •.. —■ fut velünk a hosszúsörényű, mokány kis ló. Parabolahajlású járomfa van a nyaka fölött. Trappolásában hátraveti a havat s néha tenyérnyi összenyomott hólapocskák esnek a bundámra, olykor az arcomba. • Gyorsan siklik a szán a puha úton, ropog a hó s a szán eresztékeiben meg-megreccsen. Hová is megyünk? Tegnap szólt be a százados Joukónak, hogy Uomaaban, egy határőrtelep közelében keresztelendő fiúcska van. ő éppen készül ki szánon s megkérték, hozzon magával papot. — Gyere finn határvidéki szórványba — szólt nekem s én örömmel készültem az útra. Ezért fekszem most itt a szánon a metsző téli hajnalon,'' mozdulatlanságig kitömve. — Bhrrr . •. phrrr ... prüszköl néha az élénken trappoló pejkó s dús, szőke sörényét gőzölgő párafelhő leheli körül. Nekem is bajuszomra fagy a lélekzetem. Mint kicsi lándzsahegyek, állanak el az apró jégesapocskák. Kerek kucsmám is tiszta fehér már elől, az arcom körül * lecsapódó párától. Hogy nem téved el ez a százados ezen a csupa-erdő, dimbes-dombos tájon! Már a harmadik órája jövünk megállás nélkül. Olykor, ha lépésben megy a ló, leugrik a szánról s topogva szalad mögöttünk, hogy kissé felmelegedjék. Egészen elhagyott, lakatlan vidékeken megyünk át. Sehol egy ház, vagy település jele. Erdő, erdő és erdő. Néha egy-egy vágás, tisztás, tó vagy folyócska szakítja meg az egyformaságot. A folyócska hóval fedett jegén rendszerint csak úgy egyenesen vágunk át. A jó ég tudja, honnan van ennek az embernek érzéke ahhoz, hogy ne tévesszen irányt- Mert a tó túlsó partján is monoton, egyforma erdő húzódik. Néhol ráfutunk egy-egy folyócska jégpáncél hátára. Kanyarogva követjük a folyás irányát- Könnyebb a síma jégen haladni, mint a hepehupás erdőben. Nyiltabb részeknél a hófuvásos buckákon zihálva és kapaszkodva vonszol át lépésben a kis ló. Meg-megrángatja a szánt s a hó meg- csikordul a vastag talpak alatt. Gyönyörű ez a szent, magányos, havas erdő! Némán, mozdulatlanul állnak őrt a fák s hordják a meseszerű fehér köntöst, mint testhezálló, pelyhes angóra-bolerót. A tavaszi vizek indulásán mozdulnak csak meg, hogy új, üde, zöld színekben divatozzanak. De kicsit félelmetes is. Riasztóan komor. Alig futottunk ki a hajnali homályban Pitkarantáról, amikor Jouko egy nagy fa felé mutatott. — Itt öltek meg tavaly egy felriasztott medvét. Egész eddig üldözte a megzavaróit. Veszedelmes a medve nagyon, ha télen felébresztik. Most, órák múlva is, önkénytelenül arra gondolok, vájjon mit tennénk, h*a belebotlanánk egy ilyen mackóba— Tudod, a szórvány Suomiban nem olyan, mint nálatok — szakítja meg Jouko borúlátó képzelgésemet. — Itt nem a távoli falvak más vall ásó laélő víz
