Élő Víz, 1947
1947-július / 10. szám
.kább mindig a rosszban, — hát én megyek most is veletek, s majd meglátjuk, mi lesz Jeruzsálemben. Ezt is mondhatta volna, de ő nem törődött azzal, hogy a másik mit csinál, ő ment a Garizim hegyére. És ez a bátorsága, — hogy mert azon az úton menni, amelyet helyesnek tartott, — őrizte meg őt a hálaadás útján. Hiszen bizonyosan nála is jelentkezett a kísértés a családi hajlék képében. Gondolt ő is bizonyára a feleségére és gyermekeire, ő is szeretett volna már odahaza terített asztalnál enni és nem az országút árkában, — de legyőzte ezeket a a kísértéseket. Nem kell-e arra gondolnunk, hogy talán épen azért tudta legyőzni ezeket a kísértéseket, mert a másik kilenc nem kísértette őt még külön, és nem erősítette meg benne a Jézustól ^elhúzó gondolatot? Ha tehát meg akarunk maradni a hálaadás útján, nekünk is kell mernünk vállalni a jogtalanság megalázott állapotát is, de az úton egymagában járó embernek a bátorságát is. A történet azzal fejeződik be, hogy Jézus ennek a samáriabelinek azt mondja: „Kelj föl és menj el: a te hited téged megtartott.“ Jézusnak ez a mondata egészen furcsa gom dolatokat indít meg a figyelmes bibliaolvasóban. A samáriai meggyógyult bélpoklost az ő hite megtartotta. Akkor ez azt jelenti, hogy a többi kilencet pedig a hite nem tartotta meg. Ebből tehát az következik, hogy az Isten áldásai megőrzésének, megtartásának az útja a hála. A hálátlanság veszélyezteti az Isten áldásainak a birtoklását. Nincs ugyan jogunk annak feltételezésére, hogy a kilenc poklos visszaesett, az azonban tény, hogy a kilencnek egészen más lett az élete, mint a tizediké. A kilenc visszaszürkült a mindennapi életébe, elmúltak az örömök, amelyek a visszatéréskor lettek és folytatták régi életüket. A samáriabelit pedig minden nap újra meg újra megtöltötte hálával az a tudat, hogy meggyógyult, és dicsőítette érte az Istent. Ez a hite megtartotta őt az Isten mellett. Lám, menynyire igaz, hogy nem Jézusnak és nem Istennek, hanem nekem, a megkegyelmezett és meggyógyult embernek érdeke, hogy hálás legyen az Isten jóvoltának. Bárcsak sohase kellene Jézusnak keresnie minket a hálásak között és sohase kellene megtalálnia a hálátlanok között! ORSOVAI LEVÉL Múlt év decembere óta a lelkészt '.hivatalunk nekém és néhány társamnak evangéliumi iratokat osztott. Először 4—5 különböző hónapnak körlevelét, majd havonként rendszeresen a folytatólagos számokat. Egyenesen az Űr küldte a mi végtelen nagy magányunkba. Teljesen félreesünk egyházkerületünk többi gyülekezetétől, — a legközelebbi 200 km. távolság és tőlünk délre és keletre már nincs is több. A megindult evan- •gélizációs hadjárat is északi irányú, ahol sűrűbben laknak hittestvérek. Nem is nevezhetjük magunkat már egyháznak. Körülbelül 40—50-en maradtunk: kétharmad része öreg ember. Fiatalságunk most szállingózik 'haza keletről. Növeli a magányt, hogy egyedüli német ajkú gyülekezet vagyunk a Romániai Magyar Ev. Egyházkerületben, soha magyar nyelvű igehirdetésünk éppen emiatt nincs, hiszen csak néhányon vagyunk, akik így beszélünk. Mint szaharai szomjazónak hullott ez az ,JÉlő ViZ“. Azóta se tudok be- 'telni vele. A vacsorautáni olvasóórámból csaknem teljesen eltűntek •most a hírlapok és a szépirodalom ■.azóta. Szerettem volna a láthatatlan evangélizációt is együtt átélni és ak- '.koriban 10-éves barátomhoz, Ungár Aladárhoz fordultam, küldje a könyv- kereskedéséből. A könyv meg is érkezett, nem tudom, ki a küldője, mert a lelkészi hivatalhoz érkezett és az soká hevertette és így ebből a közösségből is kimaradtam. De pótolt érte a „Tárt ajtó — tárt karok“ és Túró- czy püspök úr: „Erőszakoskodóké a mennyeknek országa“. Ez utóbbi bibliahely volt az egyedüli, melyet így magányosan nem tudtam soha egészen megérteni. A felelet teljesen megelégített, sőt személyes fölrázást, megszólítást jelentett. A csendességben Krisztus hozzám fordult, szinte szóval mondta: „és te mit kolduskodsz még itten az útszélen, eridj Barti- meus után“, — és én boldogan eszméltem, hogy engem hív, mint 10 év előtti koromban, amikor megtértem és eszköze is lehettem, dacára betegségemnek. Mégis később egyedül sivatagba tévedtem és régen semmire se való vagyok. — Elindított lapjaik előhírnökei voltak Krisztus ismét engem is kereső szeretetének és nem akarnék megválni többé tőlük. Nagy lelkifurdalást okozott nem egyszer, hogy semmi anyagi ellenértéket nem küldöttem. Hivatalos forgalom nincsen országaink között még és pénznemünk az utolsó 2—3 hónapban a mi részünkre, jobban mondva 1944 óta munkanélküli, tökéletesen egyedül álló, eladogatásból és kicsiny alkalmi munkából élő kisebbséginek, bizony csaknem elérhetetlenné vált. És 1—2 frt-ot szégyeltem küldeni. Szorultságomból a tegnap kézhezvett 2. számunk segített ki, amelyben a kézdivásárhelyi templomra engedik át adományainkat. Evvel kapcsolatban azon nagy kéréssel fordulok nagytiszt. Uramékhoz, ne fosszanak meg e lelki kenyértől, különösen most, amikor sokszor nincs lisztből készült kenyér az asztalomon és ritkán lakom jól. De elég volna 2 példány v. legfeljebb 3. Egyik a lelkésznek, másik nekem. Én viszem tovább. Állandó körforgásban van, bár eddig csak mag hullott, de vetés még nem sarjadt. Bár ez eleinte láthatatlan. Most már próbálkozom a másvallásű magyarok között is, míg az ev. németeknek kértem Bázelből és evvel együtt körözöm. Orsóvá. EZEN A NYÁRON a konferenciák gazda? sorozata várja és hívja Isten gyermekeit. Hallod-e, meghallottad-e a hívó szót? nívo- gatsz-e te magad is? Viszel-e, kül- desz-e másokat is a konferenciákra? Édesapák, édesanyák, — lehetővé te- szitek-e egymásnak és gyermekeiteknek az elmenetelt? „Áron is megvegyétek az alkalmakat!“ í:lő víz
