Élő Víz, 1947

1947-július / 10. szám

.kább mindig a rosszban, — hát én megyek most is veletek, s majd meglátjuk, mi lesz Jeruzsá­lemben. Ezt is mondhatta volna, de ő nem törő­dött azzal, hogy a másik mit csinál, ő ment a Garizim hegyére. És ez a bátorsága, — hogy mert azon az úton menni, amelyet helyesnek tar­tott, — őrizte meg őt a hálaadás útján. Hiszen bizonyosan nála is jelentkezett a kísértés a csa­ládi hajlék képében. Gondolt ő is bizonyára a feleségére és gyermekeire, ő is szeretett volna már odahaza terített asztalnál enni és nem az országút árkában, — de legyőzte ezeket a a kí­sértéseket. Nem kell-e arra gondolnunk, hogy talán épen azért tudta legyőzni ezeket a kísérté­seket, mert a másik kilenc nem kísértette őt még külön, és nem erősítette meg benne a Jézustól ^elhúzó gondolatot? Ha tehát meg akarunk ma­radni a hálaadás útján, nekünk is kell mernünk vállalni a jogtalanság megalázott állapotát is, de az úton egymagában járó embernek a bátor­ságát is. A történet azzal fejeződik be, hogy Jézus ennek a samáriabelinek azt mondja: „Kelj föl és menj el: a te hited téged megtartott.“ Jézusnak ez a mondata egészen furcsa gom dolatokat indít meg a figyelmes bibliaolvasó­ban. A samáriai meggyógyult bélpoklost az ő hite megtartotta. Akkor ez azt jelenti, hogy a többi kilencet pedig a hite nem tartotta meg. Ebből tehát az következik, hogy az Isten áldásai megőrzésének, megtartásának az útja a hála. A hálátlanság veszélyezteti az Isten áldásainak a birtoklását. Nincs ugyan jogunk annak felté­telezésére, hogy a kilenc poklos visszaesett, az azonban tény, hogy a kilencnek egészen más lett az élete, mint a tizediké. A kilenc visszaszürkült a mindennapi életébe, elmúltak az örömök, ame­lyek a visszatéréskor lettek és folytatták régi életüket. A samáriabelit pedig minden nap újra meg újra megtöltötte hálával az a tudat, hogy meggyógyult, és dicsőítette érte az Istent. Ez a hite megtartotta őt az Isten mellett. Lám, meny­nyire igaz, hogy nem Jézusnak és nem Isten­nek, hanem nekem, a megkegyelmezett és meg­gyógyult embernek érdeke, hogy hálás legyen az Isten jóvoltának. Bárcsak sohase kellene Jé­zusnak keresnie minket a hálásak között és so­hase kellene megtalálnia a hálátlanok között! ORSOVAI LEVÉL Múlt év decembere óta a lelkészt '.hivatalunk nekém és néhány társam­nak evangéliumi iratokat osztott. Először 4—5 különböző hónapnak körlevelét, majd havonként rendsze­resen a folytatólagos számokat. Egye­nesen az Űr küldte a mi végtelen nagy magányunkba. Teljesen félre­esünk egyházkerületünk többi gyüle­kezetétől, — a legközelebbi 200 km. távolság és tőlünk délre és keletre már nincs is több. A megindult evan- •gélizációs hadjárat is északi irányú, ahol sűrűbben laknak hittestvérek. Nem is nevezhetjük magunkat már egyháznak. Körülbelül 40—50-en ma­radtunk: kétharmad része öreg em­ber. Fiatalságunk most szállingózik 'haza keletről. Növeli a magányt, hogy egyedüli német ajkú gyüleke­zet vagyunk a Romániai Magyar Ev. Egyházkerületben, soha magyar nyelvű igehirdetésünk éppen emiatt nincs, hiszen csak néhányon vagyunk, akik így beszélünk. Mint szaharai szomjazónak hullott ez az ,JÉlő ViZ“. Azóta se tudok be- 'telni vele. A vacsorautáni olvasó­órámból csaknem teljesen eltűntek •most a hírlapok és a szépirodalom ■.azóta. Szerettem volna a láthatatlan evangélizációt is együtt átélni és ak- '.koriban 10-éves barátomhoz, Ungár Aladárhoz fordultam, küldje a könyv- kereskedéséből. A könyv meg is ér­kezett, nem tudom, ki a küldője, mert a lelkészi hivatalhoz érkezett és az soká hevertette és így ebből a közös­ségből is kimaradtam. De pótolt érte a „Tárt ajtó — tárt karok“ és Túró- czy püspök úr: „Erőszakoskodóké a mennyeknek országa“. Ez utóbbi bib­liahely volt az egyedüli, melyet így magányosan nem tudtam soha egé­szen megérteni. A felelet teljesen megelégített, sőt személyes fölrázást, megszólítást jelentett. A csendesség­ben Krisztus hozzám fordult, szinte szóval mondta: „és te mit kolduskodsz még itten az útszélen, eridj Barti- meus után“, — és én boldogan esz­méltem, hogy engem hív, mint 10 év előtti koromban, amikor megtértem és eszköze is lehettem, dacára beteg­ségemnek. Mégis később egyedül si­vatagba tévedtem és régen semmire se való vagyok. — Elindított lap­jaik előhírnökei voltak Krisztus ismét engem is kereső szeretetének és nem akarnék megválni többé tőlük. Nagy lelkifurdalást okozott nem egyszer, hogy semmi anyagi ellenér­téket nem küldöttem. Hivatalos for­galom nincsen országaink között még és pénznemünk az utolsó 2—3 hónap­ban a mi részünkre, jobban mondva 1944 óta munkanélküli, tökéletesen egyedül álló, eladogatásból és kicsiny alkalmi munkából élő kisebbséginek, bizony csaknem elérhetetlenné vált. És 1—2 frt-ot szégyeltem küldeni. Szorultságomból a tegnap kézhezvett 2. számunk segített ki, amelyben a kézdivásárhelyi templomra engedik át adományainkat. Evvel kapcsolat­ban azon nagy kéréssel fordulok nagytiszt. Uramékhoz, ne fosszanak meg e lelki kenyértől, különösen most, amikor sokszor nincs lisztből készült kenyér az asztalomon és rit­kán lakom jól. De elég volna 2 pél­dány v. legfeljebb 3. Egyik a lelkész­nek, másik nekem. Én viszem tovább. Állandó körforgásban van, bár eddig csak mag hullott, de vetés még nem sarjadt. Bár ez eleinte láthatatlan. Most már próbálkozom a másvallásű magyarok között is, míg az ev. né­meteknek kértem Bázelből és evvel együtt körözöm. Orsóvá. EZEN A NYÁRON a konferenciák gazda? sorozata várja és hívja Isten gyermekeit. Hallod-e, meghallottad-e a hívó szót? nívo- gatsz-e te magad is? Viszel-e, kül- desz-e másokat is a konferenciákra? Édesapák, édesanyák, — lehetővé te- szitek-e egymásnak és gyermekeitek­nek az elmenetelt? „Áron is megve­gyétek az alkalmakat!“ í:lő víz

Next

/
Oldalképek
Tartalom