Élő Víz, 1947
1947-július / 10. szám
Jisssonyolc cseudes/>e/e Mint az életnek minden megnyilvánulását, úgy egy csendeshetet is kétféle szemszögből lehet megnézni. Istennek és embereknek szemszögéből. Mi, akik résztvet- tünk egy konferencián, igen sokszor csupán emberi látással láttunk, emberi módon gondolkodtunk. Csak akkor döbbentünk meg, amikor egy-egy Igének a világosságában megláttuk, hogy Isten egészen másképen lát bennünket, ezt a csendeshetet is, magukat a kon- ferenciázókat is. Mi, akik mintegy 270-en gyülekeztünk össze Kaper- naum falai közé, sok aggódással néztünk a konferencia elébe, — sokan vagyunk, miképen lehet ennyi embert kielégíteni, — egy héten át nyugodt helyet biztosítani a számunkra? Mint vezetőkben sem volt bennünk kisebb a félelem. Sok az aratni való, a munkás kevés. Eljut-e mindenkihez az Ige, — a Sátán igen éber, épen most, ilyen nagy tömegben, — a külső kényelmetlenségek jó lehetőségek arra, hogy eltereljék figyelmünket az „egy szükséges dologról“. Áldott legyen az Úr, hogy Ő egészen másképen nézett a konferencia elébe, — ez a csendeshét folyamán egyre világosabbá lett. A testi kényelmünk miatti sok aggodalom mögött megláttatta, hogy még mennyire testi módon látunk és élünk, milyen nagy még bennünk a testi életünk féltése, mennyire háttérbe fut miatta az Igére való figyelés és annak való engedelmesség. Az első reggelen, amikor az áhítat után folyt a bemutatkozás, — szinte az ország minden vidékéről jöttünk össze, — olyan boldog felszabadulással hangzott az a nagy ígérete Istennek: itt minden lélek drága nekem, viselhet városi ruhát, vagy egyszerű paraszt öltözetet, lehet fiatal vagy öreg, lehet először vagy már sokadszor csendeshéten. Jó volt ilyen nagy ígérettel elébe nézni a konferenciának. Sok „hívő“ asszony jött a konferenciára azzal a reménnyel, hogy az ő hitük „több“, mint az otthoniaké; azt gondolták, ha szétválasztanák a konferencia résztvevőit hívők és hitetlenek csoportjára, ők bizonyosan nyugodt lelkiismerettel első sorba ültek volna a hívők közé. De ez a vélt „hit“ mindinkább szétfoszlott — Istennek legyen hála érte — és kiáltani kezdtek kegyelemért. „Oszlopos“ keresztyének is voltak, akik úgy gondolták, oszlopokra alapított, majdnem kész épülettel jöttek Gyenesre, s már csak a befejezés hiányzik. E helyett azonban mindjárt az első esti áhítatnál kilőtték a régi épület egyik oszlopát, másnap a másodikat, — s a régi épület összedőlt. Isten kegyelméből bizonyára új alap került a helyére. A reggeli közös csendesség igen sok mindent nyilvánvalóvá tett. Sokan szinte azt hittük, — emberi látással, — hogy az igeolvasás nem elengedhetetlen feltétele a keresztyén életnek. A hosszan és nehezen keresett ige-helyeken, a' tájékozatlanságunkon keresztül Isten megmutatta, hogy mennyire nem életet adó táplálék volt nekünk az ő Igéje. Igen meg világosították a keresztyén életünknek az ürességét a reggeli áhítatok. Mi azt „hittük“, hogy az életünk hála-élet. Az egyes áhítatokon elhangzott Igék mutatták meg, hogy Isten egészen más hála-életet kíván, olyant, amely a Krisztus vérében elmerítkezett életemnek a gyümölcse. Az egyik esti áhítat előtt írásban felelt minden testvérünk arra a kérdésre, hogy elsősorban miért ad hálát Istennek. Kiderült, hogy igen kevesen köszönik a bűnbocsánatot és a szenvedést, többen kívánnak lelki értékekért hálát mondani, de a nagy többség testi dolgokért hálás elsősorban. Pedig olyanok voltunk együtt, akik áldozatot hoztak, otthont hagytak ott egy egyhetes konferencián való résztvételért. A 15 csoportba elosztott bibliakörökön Péter I. levelének 1. része próbált bennünket egy héten át. A levél első verse egész héten előttünk kellett, hogy legyen.. ,',Jövevényekhez“ íródott. Minden napon jobban megláttatta velünk az Ige, mennyire nem élünk jövevény, módon, akik újonnanszülettünk élő reménységre, tudván azt, hogy nem ezüst és arany volt érettünk a váltságdíj, hanem a mi Urunknak kihullott drága vére és- ez az egyedüli biztosíték számomra, hogy az Övé vagyok és senki nem ragadhat ki az Ö kezéből engem. — Uram irgalmazz nékünk, hisz mi egészen másképen láttuk a mi jövevénységünket, a jó polgári keresztyén életünk szokásaival, amely fél a keresztyén élet „túlzásaitól“, ennyire komolyan vevésétől, — Uram könyörülj rajtunk, hogy nem a Te szemszögedből, az Igéden mértük fel ínagunkat, a lanyha, egyezkedő keresztyén ségünket! — így szakadt fel bennünk utolsó napokon a kiáltás. Ha voltak, akik némák maradtak is a bibliaköri beszélgetések alatt, Isten Igéje elvégezte a maga munkáját bennük. A magánbeszélgetésekben kitáruló kérdések mind ezt tették nyilvánvalóvá. A délelőtti előadások vitték tovább a bibliakörben elindult gondolatokat. Tisztázódott az újonnanszületés és az újjászületés közötti különbség. Egyre nyilvánvalóbbá lett a magunk szerinti elgondolások hamissága és a figyelmeztetés: ebben az életben dől el, hogy hol töltöm az örökkévalóságot. Mennyire készületlenül találna az Űr, ha most eljönne. Bűnbanattal kellett meglátnunk, mennyire nem a mindennapjainkat mozgató ígéretek és figyelmeztetések, amik a délelőtti előadássorán előjöttek. Mennyire nem bántott bennünket eddig kárliozatos voltunk. A mi keresztyénségünk még most is ott tart a farizeus imádságánál: hálát adok néked Uram, hogy nem vagyok olyan, mint a többi emberek ... A délután 5-ig tartó szünet jó alkalom volt a magánbeszélgetésekre, a közös elcsendesedésre, a konferencia áldásaiért való könyörgésre. A nagy létszám miatt három részre osztott csoportokban folytak a délutáni megbeszélések. Több előző ’évi konferencián megbeszélt témakör került újból elő: Jézus Krisztus a hétköznapjaimban. Mi a mi emberi látásunkkal megint azt hittük, hogy nem sok újat mutathat nekünk az Ige. Különösen így gondolkoztunk régi konferenciázók. Istennek tetszett bennünket újból megszégyeníteni. A megbeszélések felszínre hozták a mindennapi keresztyén életünk nagy szegénységének fő okát: „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek... és nem akartok hozzám jöni, hogy életetek- legyen!“ (Ján. 5: 39—40.) Az esti áhítatok megint személyesen felénk irányították a figyelmet. Nem hittük, hogy az I. Mózes3. részének ennyi mondanivalója legyen számunkra. Mi vagyunk azok is, akik inkább szóbaállunk a kígyóval, akik inkább hiszünk neki, mint Isten szavának. Most lett világossá csak, hogy az Űr elveszett és átok alatti mivoltunkban is nagy és hatalmas ígéretet tesz (15. vers) és ez az, ami ma is szabadulást jelenthet minden átok alatti Évának: Krisztus érettünk feláldoz- tatott. Jó tudnunk azt, hogy az Ige nem tér vissza Hozzá üresen, elvégezte, amit el kívánt végezni. Mi csak egyet láthattunk: az Űr hadakozik érettetek, ti pedig veszteg maradjatok. Köszönjük Urunk Neked, hogy a miénk csak a hálaadás marad mindenért, amit elvégeztél ezen az asszonykonferencián.-- _______________________________________________ 6 ÉLŐ víz:
