Élő Víz, 1947

1947-július / 10. szám

Tíz közül egy Luk. 17: 11—19. Ez a történet azok közé a kincsek közé tartozik, amelyeket Lukács gyűjtött össze a Szentiélektől indíttatva. A bélpoklosok meggyó- gyításának története más evangéliumokban nem található. Tíz bélpoklosról szól ez a történet. A bél- poklosság rettenetes betegség Keleten. Elevenen el rothad benne az ember. Rettentő utálatos be­tegség. Elég volt hozzányúlni egy tárgyhoz, amelyet bélpoklos ember érintett, s nemsokára kiütközött a betegség az egészséges emberen is. Ezt a bajt gyógyítani nem tudták, épen ezért elkülönítették, a társadalomból kiközösítették az ilyen embert. Elkergették a háztól, még ha akár­milyen kedves családtag volt is. Becsukták előtte az ajtót. A törvény is így rendelkezett. Az ilyen szerencsétlenek azután összeverődve együtt éltek. Barlangokban és egyéb búvóhelye­ken tengették életüket. Amikor koldulva jártak faluról-falura s egy-egy falu széléhez értek, fel­emelt kezekkel kiáltották: „Thámé!“, ami azt jelenti, hogy tisztátalan. Tisztátalan emberek jönnek, emberek meneküljetek! Ilyenkor kiürült a falu utcája azonnal, az emberek bebújtak há­zaikba. Egy-egy ajtó megnyílt, kitették a kü­szöbre a nekik szánt ételt, a bélpoklosok felvet­ték és mentek tovább. Micsoda rettenetes sorsa lehetett az ilyen szerencsétlen betegnek! Ha mégis megtörtént, hogy valamelyikről elmúlt a poklosság s meggyógyult, akkor az volt az előírás, hogy menjen el a paphoz él mu­tassa. meg magát. Ott az ilyeneket egy bizonyos időre lezárták, megfigyelés alá vették, s ha a papok úgy látták, hogy meggyógyult, írást ad­tak neki erről. Akkor azután visszamehetett a meggyógyult bélpoklos a családjához. Tíz ilyen bélpoklos ember kerül Jézus elé, mikor egy falu határához közeledik. A tíz bél­poklos nem mind zsidó, hanem mint később ki­tűnik, van közöttük egy samáriabeli is. Amíg egészségesek voltak, addig nem állottak volna szóba egymással, mert a zsidók és a samária- beliek lenézték egymást. Mikor jó dolguk volt, gyűlölködtek, de a közös nyomorúságban egy­másra találtak, megtanulták, hogy egymásra vannak utalva s mindnyájan rászorulnak az Isten és az emberek irgalmasságára. Ahogyan meglátják Jézust jőni, — azt olvassuk — kiálto- zának: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk/“ És akkor Jézus nem megy oda hozzájuk, pedig lehet, hogy ők épen ezt várták. Hiszen évek óta senki nem közelített hozzájuk, mindenki irtózva fordult el tőlük. Jézus nemcsak hogy nem megy hozzájuk, de még gyógymódot sem tanácsol ne­kik. Csak azt mondja: „Elmenvén, mutassátok meg magatokat a yapóknak“ Látszólag nagyon keveset kíván tőlük Jézus, a valóságban azonban igen sokat. Mert a kíván­ság, melyet Jézus kifejezésre juttat, azt jelenti: higgyétek, hogy meggyógyultok. Pedig még nem látnak semmit a gyógyulásból. Ugyanolya­nok, mint eddig. Rongyaik nem tudják eltakar­ni undorító sebeiket. Szemük is azt mondja, hogy nem gyógyultak meg. Jézus pedig azt kí­vánja, hogy higgyenek az igének és menjenek el a papokhoz. Higgyék, hogy mggyógyultak, noha Jézus még csak annyit sem mondott, hogy »gyógyuljatok meg“! Jézus azt akarja, hogy higgyék: neki egy tekintete is elég ahhoz, hogy a poklosok meggyógyuljanak. A bélpoklosok a hitnek ezt a próbáját ki- állották. Van hitük. Még pedig igen nagy. Mi­lyen nagy dolog is, hogy egyik sem mondja: „Minek menjünk a papokhoz, hiszen el fognak kergetni minket, mert még betegek vagyunk?“ Mindennek ellenére elmennek és útközben meg­gyógyulnak. Csodálkozva látják, hogy a nyilt sebek behegednek, a rothadás megszűnik. Var támad a sebeken és az is leesik, mire a templom- hzo érnek. Az úton mind a tíz bélpoklos meg­gyógyult. A papok ki is állítják mindegyiknek a bizonyítványt és boldogan indulnak ... Hová? Lehet, hogy egy ideig együtt mennek. Azután egyszer csak az egyik azt mondja, én hazame­gyek, mert már régen láttam a családomat. A többiek talán azt mondják, hogy elmegyünk megköszönni a gyógyulásunkat. De ez az egy már ellenkezik: „Ugyan mit gyógyított meg Jézus? Hiszen hozzánk se nyúlt! Orvosságot se rendelt. Hiszen csak a papokhoz küldött!“ Ügy látják, hogy Jézus semmit sem csinált. Mire az­után arra a vidékre érnek, ahol Jézus járt, mind­nyájan elszélednek. Csak az egy samáriai megy Jézushoz. Le­borul előtte, megköszöni neki a kegyelmet és hálákat adva dicsőíti őt. Akkor hagyta el Jézus ajkát ez a kemény, megbotránkozó mondat: „Avagy nem tizen tisztulának-é meg? A kilence pedig hol van? Nem találkoztak, akik vissza­tértek volna, dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen?“ És akkor mondja Jézus a samária- belinek: „Kelj föl és menj el: a te hited téged íné gtart ott.“ Ez a történet az ember hálátlanságáról, te­hát mindnyájunk hálátlanságáról beszél. Min­denekelőtt azt kell meglátnunk, milyen elterjedt nagy bűn a hálátlanság. Gondoljuk meg, hogy tíz ember közül egy van, aki hálás, kilenc ember nem az. Egytized része hálás csupán. És most ne felejtsük el, hogy ezek az emberek nem va­lami kis dolgot kaptak. Óriási ajándékban ré­szesültek, hiszen visszakapták az egészségüket, a családjukat, a munkájukat, az emberi élet- közösséget. És akik ennyit kaptak, azok közül csak egy megy el mindezt megköszönni. Hát ak­kor milyen lehet a hálátlanság aránya azokban, akiket nem a rothadásból meut ki Isten? Nemcsak ez a történet mutatja, hogy mi­lyen nagy és elterjedt bűn a hálátlanság, hanem élő víz 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom