Élő Víz, 1947
1947-május / 6. szám
földi megtartásra szóló hit, de eiiiiek semmi köze sincs az üdvösséghez. Legfeljebb egy állomás lehet feléje, de mindenként rajta innen van. Még benne a kárhozatban. A gondviseléshit nem elég! Ne tévessze össze senki az üdvözítő hittel! Isten gondot visel a gonoszokra, az el- kárhozókra is a földi élet alatt. „Felhozza az ö napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.“ (Mt. 5: 45.) Sőt, az elkárhozóknak sokszor van jobb dolguk! „Akit szeret az l'Tr, megdorgálja, megostoroz mindent, akit fiává fogad ... Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, korcsok vagytok, és nem fiák.“ (Zsid. 12: 6, 8.) Amikor az örvös azt mondja: „Most már adhatnak a betegnek mindent, amit kíván“, — annak a jele szokott lenni, hogy most már minden hiába. Had egyen-igyon hát, amit csak akar. Lehet ez így Istennél is, amikor lejárt a kegyelmi idő. A beteg is megkönnyebbül a halál előtt, amikor a szervezet már feladta a harcot, s elhiszi: jobban vagyok! Éppen így hiszi el magát a gondviseléshitben is nem egyszer az ember. Gondviseléshite a mohamedánnak is van, de ez csak a kárhozatra elég. Üdvözítő hite ellenben csak annak van, aki valóban „hiszi, hogy Jézus a Krisztus^* Aki újonnan született. EVANGÉLIUM ALAN furcsa ez a cím. Nem az evangéliumot akarja méltatlan helyre tenni, hanem azt hangsúlyozni, hogyan érhet bennünket utói Isten hivó szava életutunk különböző alkalmain. HOL AZ ERŐ? — Alig van a HÉV -szerelvényen néhány utas. A szolgálati idő leteltének zajos örömével lendül be az ajtón 4—5 hazautazó kalauz. Vidáman csapong élcelődő társalgásuk. Hol lehet jól enni, kinél mérnek jó pálinkát s ki mennyit bír meginni? Az egyik buzgón magyarázza, hogy be volt rúgva vasárnap is. Két utas hallgatja őket. Az egyik feláll s hozzájuk megy, a másik csendben imádkozik. — Csakugyan olyan sok erő van a borban? — kérdi a kalauzoktól. — De van ám! — rikolt fel a legfiatalabb, aid a hangadó maradt. — Én tudok valamit, amiben több erő van. — Pálinkában? — Nem. — Ja, a rumban! — Nem erre gondolok, próbádja kilendíteni az eddigi gondolkodásuk vágányain gyanútlanul tréfálkodókat a mosolygó idegen. — Hát tud valami, jobbat is? — Tudok. De előbb azt akarom mondani, hogy nem is oly sok erő van a szeszes italban. Sőt még azt is elveszi, ami volt. Még jártányi ereje sem marad az embernek. A vidám társaság meglepődik. Különben sokféleképpen megfelelhettek volna, de meglepetésükben egymásután eszmélnek. — Es tényleg! — Csakugyan! Van benne valami! No, látják nem is olyan biztos, hogy borban az erő. A Szentírás azt mondja: „meg ne részegedjetek bortól, amiben kicsapongás van, hanem teljesedjetek be Szentlélekkel.“ (Ef. 5: 18.) A Szentlélek tud erőt adni minÚTON-ÚTFÉLEN denre s nemcsak a mámor zsongílásá- val csal meg. — ? — Tényleg, a tiszteletes úr is ezt szokta prédikálni! Közeledik az állomás. A csendben imádkozó is feláll. A társaság lármás jókedve elmúlt. — Jézus azért jött, hogy az Ő megváltott, Szentlélekkel beteljesedett gyermekei legyünk. — Nem vagyunk olyan bűnösök — véli a volt részeg. — Pl. nem is paráználkodik? — No, oá más! Az emberi dolog! — Az írás azt mondja, hogy paráznák nem öröklik Isten országát. De Jézus segíthet. Már állt a vonat a mogyoródi állomáson. Le kell szállani . . . A PAPOK BŰNE. Mennek tovább a harmattalan, tík- kadt októbereleji reggelen a mogyoródi országúton. Középkorú nő cipeli előttük súlyos hátizsákját. A vonatról szállt le ő is. — Nehéz a teher? — lép mellé az egyik. A másik ezalatt már át is veszi hátizsákját minden előzetes megállapodás nélkül. — Űgy-e milyen jó, amikor valaki leveszi terhűnket? Hát a lelkén nincs semmi teher? Kitérő válaszok után próbál nyeregbe lendülni az utitárs: Látják, ez a baj, hogy a papok csak a szószéken prédikálnak hivatalból. Hinnénk nekik, ha ők is így úton is "beszélnének ilyenekről. (Történetesen egy lelkész és egy tanító haladt az oldalán, de nem szóltak néki mégsem erről.) De azután szívéből előtör a vágy félénk, szerény, de reménykedő kérdésekben. — Most hová mennek? — Fótra. — Űgy-e oda is Isten ügyében? — Igen. — Nem jönnek, ide Mogyoródra is? Sokan meghallgatnák. (Csel. 13: 42.). — Sajnos, most nincs erre alkalmunk . . . Jól eltértünk az országúdról, míg a falu kanyargós utcáin hazáig segítettük terhét. Az idő is eltelt. Csak azért imádkoztunk, hogy mégis idejében célhoz érjünk. Nem is késtünk semmit. * TOLAKODÁS? A fiatal tanító odaül a vonatpadra egy komor tekintetű idősebb munkás mellé. Szándékosan őmellé. — Mit gondol Jézusról? — Semmi köze magának hozzá! — Csak szerettem volna megkérdezni. — Nem illik ilyen tolakodónak lenni. így váltogatják magukat egy szemtelen tolakodásnak és egy ingerült visszahúzódásnak kérdés-feleletei. — Önnek nincs békessége! — csap le újra. a támadás. Ezen a ponton csoda történik. A bosszankodás és közömbösség álarca lehull. Egészen más, megdöbbent arcból tekintenek elő riadt, majdnem síró szemek. — Honnan tudja? — Mert még nem találkozott az Űr Jézussal, mint Megváltójával. Es amíg csak nem kell leszállania a fiatal tanítónak, megindul a lelkek beszélgetése, melyben az előbb mogorva, fölényes öreg, mint vágyódó gyermek kuporodik le az Űr Jézus lábaihoz. Az idő rövid volt. Talán többet nem is találkozunk vele itt e földön. Az eredmény az Űr ügye ... KUDARC? Nem mindig olyan „csodálatos“ az eredmény. Mint keringek zsúfolódunk a kora- reggeli HÉV-eh. Olvasom Lukács evangéliuma 21. részéből Urunknak az utolsó időkre vonatkozó szavait. Mellémpréselődve■ áll egy középkorú szemüveges, intelligensnek látszó férfi Vájjon tudja-e, hogy a mennybemenetel óta mily hihetetlenül közel van az Űr visszajövetele. Abban a pillanatban aktuálissá vált, amint le ÉLŐ VlZ
