Élő Víz, 1947

1947-május / 6. szám

I liwzatíh,a

IRTA: O. KORPIJAAKKO.

FINNBŐL FORDÍTOTTA: D E D I N SZ KY GYULA:

AVÁBAN folyt az istentisztelet. Nagy ünnep volt. A gyülekezet ifjúsága állott az oltár előtt. A templo- mot az az ünnepélyes hangulat töltötte meg, melyet így tavasz táján minden esztendőben érezhetnia konfirmáció alkalmával.

Honkanen János maga is ott ült a többi idősebb ember között a templomban. Az ő helye ugyan rendszerint üres szokott lenni, de ma különös oka volt rá, hogy ott legyen az isten- házában.

Régi emlékek rajzottak lelkében. Szinte erőszakosan törtek elő a mintegy 30 évnyi múlt távolából. Abból az időből, amikor ő maga is ott állott az Úr szent oltára előtt.

De vájjon hogyan is állott ő ott?

A mi Jánosunk bizony most nagyon szé- gyélte magát a letűnt idő miatt. Teljesen közömbös, hideg lélekkel üldögélt annakidején a konfirmációi padokban. Gondolatai ide-oda röpködtek, persze mindig más dolgokon. Rettentő hosz- szúnak tetszett minden egyes óra. De ott kellett ülni egészen pünkösdig, amikor aztán ütött a szabadulás órája s amikor végre bejuthatott az egyház felnőtt tagjai sorába.

Jól emlékszik még az öreg esperes úr gond- terhes arcára. Hiszen — ami éppen azt illeti — János elég jól tudott felelni, jó feje volt, mindig adott valamilyen választ a kérdésre, ha nem is nagyon tartozott a leckére. Társai ezért sokra is tartották, de őt mindig nagyon bántotta az esperes úr jóságos, szelíd tekintete, amellyel ilyenkor ránézett.

Még arra is tisztán visszaemlékezett János, hogy hol, mely helyen állott társai között a templomban a konfirmáció napján. Közömbös szívvel állott az oltár előtt és gondolkozás nélkül mondta egymás után a szent eskü szavait.

Nem változott meg a szíve akkor sem, amikor a szóit kehely érintette ajkait. Lám, ilyen volt az ő, Honkanen Jéinos konfirmandus ideje, amely most hirtelen feltámadt a lelkében.

De vájjon miért látja most mindezt világosabban, mint bármely más napon? Azért, mert az oltár előtt az ő fia is ott áll most s még hozzá csaknem pontosan ugyanazon a helyen, ahol egykor, kerek 30 esztendő előtt állott őmaga is. No, és vájjon milyen hát a fiú ott a csoportban? Ugyanolyan, mint az apja volt. Ugyanolyan! Ugyanolyan közömbös, dacos, léleknélkiili. Mintha csak önmaga 30 év előtti képét látná. Amilyen a f ia most, olyan volt annakidején őmaga is.

Bizonyosan más lélekkel esküdött volna akkor János, ha sejtette volna, micsoda terheket

hoz magával az élet. Mert nehéz, nagyon nehéz volt az a 30 esztendő. Hátát meghajlította, haját megritkította, mély ráncokkal vonta be azelőtt tiszta homlokát. Sokszor úgy érezte, mintha konfirmációi esküje óta valami súlyos átok nehezedett volna életére. Háza maga volt a pokol. Nem lakott benne békesség, ezzel szemben annál több veszekedés. Nem hiányzott a káromló szó sem. Hát még a nyugtalanság mennyire kínozta. Okát maga sem tudta adni, de egyre inkább ránehezedett. Mint a szakadatlan kutyaugatás, úgy hangzott fülébe — akárhová ment — a lelkiismeret vádoló szava. Néha bemenekült előle a templomba is, de az sem segített. Ügy érezte, hogy ott csak másoknak beszél a pap és nem neki.

Itt megszakadtak Jánosunk gondolatai, meri az oltár előtt hirtelen felhangzott az öreg espe rés remegő hangja:

— Valljátok-e, hogy ez a hitvallás, melyei hajdan Krisztus egyháza magáénak vallott, egyúttal a ti evangélikus vallásotok is? Valljéi- tok-é?

A kérdés hallatára János is felkapta fejét és fia arcát kezde kémlelni tekintetével. De ni, látja is már.

— Valljuk! — zúgott fel a gyermekek ajkán az egyöntetű válasz.

János kutatóan tekint fia arcába. Hidegen közömbös az, mintha valami egészen hétköznapi dologról lenne csak szó.

— Igéritek-e — kérdi tovább az esperes —, hogy ezen hitvalláshoz és evangélikus egyházatokhoz mindhalálig hívek maradtok? Igéritek-e?

János szíve elszorult a fájdalomtól, amikor a gúny vonásait meglátta gyermeke ajakán.

— ígérjük! — zúgta ismét a sereg.

— ígérjük! — kiáltotta a fiú is, de gúnyosra torzult ajakkal. János megborzadt ettől a látványtól. Hát ennyire gonosz lenne az ő fia? Ennyire közömbös? Ennyire pokolra való? No hiszen! Megálljon csak! Ha haza kerül, isten- ügy se úgy. .. Ijedten szakadt meg itt fejében a gondolat. Ugyan kit vádolhat ő? Hisz’ önmagéit léitja fiában. Az ő nevelésének gyümölcse ez. Avagy talán láthatott valamit a szülői házban, ami jobb irányba vezette volna? Semmit! Tisztára semmit, örökös éitkozódás közepette átok- gyermekeként nőtt fel a szülői házban. Onnan indult el most is, hogy kigúnyolja a legszenteb bet, a szülői házból indult el, a pokolba vezető úton. Átok kísérte eddig életében, kárhozat várja ezután. És ugyan kinek a hibájából?

Honkanen Jánost Te szerencsétlen apa! Te nem vitted gyermekedet az Űr elé, hogy meg-