Élő Víz, 1947
1947-május / 5. szám
Áldozócsütörtök a mennyben Monda az Ür az én Uramnak: Ülj az én jobbomon, amíg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá. A te hatalmad pálcáját kinyújtja az Ür Sionból, mondván: Uralkodjál ellenségeid között! A te néped készséggel siet a te sc- reggyiijtésed napján, szentséges öltözetekben; hajnalpír méhéből leszen ifjaidnak harmatja. Megcskiidt az Ür és meg nem másítja: Pap vagy te örökké Melkhise- dek rendje szerint. Zsolt. 110:1—4. Ez a zsoltár áldozócsütörtöki zsoltár. Arról ad nékünk némi képet, hogy mi történt áldozócsütörtökön a mennyben. Hogy áldozócsütörtökön mi történt itt lenn a földön, azt elmondják az evangéliumok, amikor leírják, hogy a búcsúzás pillanatában mint álltak sóbálvánnyá meredten a tanítványok földbegyökerezett lábbal, mialatt Jézus mind magasabbra emeltetett és végül eltakarta alakját a felhő. Az evangéliumok híradásai nem is mondhatnak nekünk többet, mert hiszen azok csak a történelmet örökítik meg; csak azt írhatják le, amit emberi fül hallhat és emberi szem láthat. Ami ezen túl van, ami láthatatlan e világ számára, ahová csak Isten Lelke adhat betekintést, az titok marad előttünk. Ez a zsoltár arról beszél, hogy mi történhetett a mennyben azután, mikor az evangéliumok mennybe- meneteli története elhallgatott. Az elmúlt esztendő áldozócsütörtökjén egy egyszerű hívő ember beszélt nekem arról, hogy ő azon gondolkozik, hogy milyen fogadtatást csinálhatott az Atya az Ö szeretett Fiának a hazaérkezésekor a mennyországban. Ha van is ebben sok gyermeki elképzelés, az bizonyos, hogy az evangéliumok jogot is adnak arra, hogy gondolkozzunk a fölött, hogy vájjon milyen fogadtatása volt az egyszülött Fiúnak az Atyánál áldozócsütörtökön. Hiszen le van írva az evangéliumokban, hogy a tékozló fiú atyja is elébe ment a fiának, mikor az hazajött; átöltöztette, asztalt terített néki, amelyre mindent feltett, ami jó a háznál volt és nagy volt az öröm a fölött, hogy hazajött az elveszett fiú. Le van írva az is, hogy mikor az idősebb fiú jön haza, aki tele van durcássággal, az elé is kimegy az édesapja és kérleli, hogy jöjjön be, mert hazajött az elveszettnek hitt öccse. Ugyanitt van megírva az elveszett drakhma története is, ahol a szegény asszony mikor megtalálja az elveszett drakhmát, nem fér az öröme a szívébe s összehívja barátait, hogy megossza velük az örömét. Ugyanitt van megírva szintén az is, hogy mikor egy bűnös ember megtér, akkor a mennyben az Ür összehívja angyalait és nagy örvendezés van a mennyben. Ha tehát egy tékozló fiú hazatérésekor az apai háznál és a mennyben olyan nagy ünnepet rendeznek emiatt, elképzelhetjük, mit jelenthetett az, mikor az egyszülött Fiú jött haza a mennyországba. Vannak dolgok, amelyek Jeírhatatlanok, mert emberi szó nem képes kifejezni az emberi érzést. Az írás megörökíthet eseményeket, de azt, ami a szívben van, azt nem lehet megörökíteni. Különösen nehéz azt megörökíteni, ami az Isten szívében van. Mert mi nem tudunk csak emberi szavakkal beszélni az Istenről. Csak emberi módon és emberi elképzeléssel tudunk gondolkozni is róla, ezért mondjuk azt a menyországban áldozócsütöretökön történtekről, hogy az Atya fogadja az Ő Fiát, az Ür Jézust. Azt nem írja meg a prófécia, hogy mit érzett az Atya és a Fiú akkor, mert az leírhatatlan, csak azt írja le, ami megfogható az ember szemében; azt, hogy mit mondott az Atya a Fiúnak. Ez a zsoltár ezzel kezdődik: „Monda az Ür az én uramnak“. A magyar szövegben kétszer van ez a szó: úr. Az idegen szöveg két különböző szót használ. Azt írja: mondja Jahve, a Jehova Isten, akinek a nevét a zsidóknak nem volt szabad kiejteni —, tehát mondja az Isten, az Ür, az én uramnak, aki nem Isten és mégis Isten. Valami csodával határos tisztánlátással látott Dávid ebben az esetben. Három mondatot jegyez fel a prófécia az Atya és a Fiú közti beszélgetésből: 1. „Ülj az én jobbomon“, 2, Uralkodjál ellenségeid között!“, 3. „Pap vagy te örökké“. Próbáljunk ennek a három mondatnak a mélyére nézni. 1. Az első mondat ez: Ülj az én jobbomon. Arról beszél, hogy az Atya az Ő Fiának dicsőséget ad a mennyben. Tudjuk, hogy az Ür Jézus dicsőség után nem vágyott. Ha ez után vágyakozott volna, akkor nem vágyott volna a Messiás dicstelen dicsősége után. Ha dicsőségre vágyott volna, akkor palotában született volna és nem istállóban; akkor a tanítványait nem egyszerű, írás- tudatlan emberek közül választotta volna és nem a bélpoklosok és vámszedők társaságában élt volna, hanem sereget gyűjthetett volna magának, hiszen azt várták is tőle, hogy a Dávid üres trónjára fog ülni és dicsőségesen fog uralkodni Izráelben. De Ő így cselekedett. Ha dicsőség után vágyott volna, akkor parancsolt volna az Ür 12 sereg angyalának, hogy megvédjék a gonoszok ellen, — de ő nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem azért, hogy életét adja másokért. Nem kellett néki a dicsőség, hanem inkább megalázta magát. Pál apostol az Ür Jézus megalázott állapotát így írja le: egészen megüresítette magát, minden méltóságáról lemondott. De az Ür Jézus szívében ott volt a dicsőség utáni vágy, — nem az emberi hiúság szülte dicsőség-vágy, hanem az otthon, a menny után való vágy. Könnyebben megérti ezt az, aki nyomorult életkörülmények között élt bizonyos ideig, mikor azelőtt tiszta, rendes lakása volt és élő víz 5
