Élő Víz, 1947
1947-szeptember / 15. szám
Csak egy lépést, Uram! Nagyon könnyű beszélni az Istenre-hagyat- kozásról, amikor többé-kevésbbó rendezett az életünk — legalább is e világi értelmezésben —, amikor megvan a biztosnak mondható jövedelmünk, egészségesek vagyunk, lakásunk is megfelelő, s nemcsak a mai kenyerünket látjuk megadottnak, hanem a jövő hónapiét is. Köny- nyű Istenre-hagyatkozásról beszélnie annak, aki bizony inkább a maga lábán jár, s csak hébe- hóba fordul az Úrhoz segítségért, — amikor mankóra van szüksége. De ha valakit életének addig talán síma — esetleg göröngyös — útján egyszerre vak sötétség vesz körül, aki belekerül a teljes tanácstalanság és bizonytalanság állapotába, az egyszeribe megérzi, hogy mennyire tehetetlen önmagában, hogy mennyire szüksége van segítségre, támogatásra. Természetesen ilyenkor általában először mindig emberi segítségre, emberek támogatására gondolunk, s csak ha hiába várjuk a segítséget az emberektől, akkor fordulunk Istenhez. Mert úgy érezzük, hogy ez elviselhetetlenül nehéz állapot, Minden emberi segítség, minden emberi támogatás nélkül megállani ebben a világban akkor, amikor teljes sötétség borult ránk, és olyan kétségbeejtően elesettek vagyunk. Amikor úgy érezzük magunkat, mint az idegen városban botorkáló vak koldus, akinek még egy fehér bot sincsen a kezében,# amellyel kitapogathatná: léphet-e előre, nem ütközik-e bele egy fába vagy hírdetőosz- lopba, nem botlik-e meg egy kőben, nem lép-e le a gyalogjáróról az úttestre. Amikor a bizonytalanság sötétsége vesz körül bennünket és semmi segítségre sem számíthatunk, ó akkor olyan hamar ki tudjuk nyújtani máskor annyira elfoglalt kezünket az Úr felé, — hogy ő vezessen, ő tegye világossá előttünk a sötétségbe vesző utat! Aki valaha megtapasztalta, bizonyságot tehet arról, milyen megnyugvás, ha tudunk teljesen Istenre hagyatkozni. És ha nem kérünk Tőle többet, csak annyit, hogy az előttünk levő útból egy lépésnyit megvilágosítson. Aki nem kér többet, csak egyetlen lépésnyi világosságot, aki megelégszik ennyivel és akinek elég is eny- nyi, az lassan-lassan leszokik arról, hogy emberekben bizakodjék, az megtanulja egész életét az Úrra bízni. Istennek csodálatosan, áldott, lelkeket formáló eszköze, ha huzamosabb időn keresztül mindig csak egy lépésnyire mutatja meg az utat nékünk. Ilyenkor megtanuljuk teljesen rábízni magunkat, állandó bensőséges kapcsolatban maradunk vele, és életünk valóban átadott élet lehet. Tanácstalanságban és kétségekben vergődő lelkek, — tanuljatok meg ezért imádkozni: csak egy lépést, Uram! És legyen elég ez az egy lépés, amíg nem világosíttatik meg előttünk a következő. De néha az Úr messze előre megvilágítja az utunkat. Talán sokszáz méterre, talán kilométerekre is. Látjuk, hogy milyen meredek hegyek vagy szédítő mélységek állanak előttünk. És ilyenkor — akármennyire elég nékünk egyetlen lépés — számot kell vetnünk mindazzal, ami előttünk áll, fel kell készülnünk a reánk váró fáradságos vagy veszedelmes útra. Ilyenkor nemcsak szabad, de kötelességünk is előre tervezni, és törődni a holnap tennivalóival. A teljes Istenre-hagyatkozás nem jelenthet botorkáló és botladozó életet. Sőt éppen az Is- tenre-hagyatkozó embernek kell bátornak és határozottnak lennie. Akinek elég, ha csak egy lépést lát előre, de akkor is tudja a tennivalóját, ha messze előre világos előtte az út. ÉLŐ VÍZ I 1
