Élő Víz, 1944

1944-december / 12. szám

A keserűség poharát, S körülvett bú és félelem: Akkor is Te voltál velem. óh hát hogyne dicsérne szivem, Hogyne áldana Tégedet! Ha e világot elveszítem, Úgyis nyertes leszek Veled. Ha jön majd értem a halál, Hitem még akkor is megáll, Fogadd el gyönge háladásom, Fogadd el rebegésemet, Míg majd az angyalokkal áldom, Én Istenem, a te neved, Ahol ezernyi ezerek Örökké dicsőítenek! Mennyivel természetesebb és érthetőbb volna, ha egy panasszal, teli, Istennel perbe­szálló éneket írt volna. És ő megírta a hála- dásnak és a dicséretnek a himnuszát. Olyan éneket, amiről azt gondolja az ember, hogy Isten két kézzel halmozta el minden ajándékával a szerzőjét. Pedig csak új látást kapott. A hála- dásnak a látását. De szükséges, hogy az új látást nyerő ember vállalja ennek kellemellen oldalát is: a bűnbánat látását. „Botlásaimat ki tűri el kimondhatatlan kegyelmivel?“ — énekli Mentzer János. Látja önmagát és gyülekezetét ki mondhatatlan bűnben és meghajlik a dorgáló kéz alatt és megcsókolja a fenyítő vesszőt. — Bartimeus amint haladt a zarándok csapatban, egyszerre csak szemet szúr neki szennyes inge, mocskos lába és ron­gyos ruhája. Nyomban megérzi, hogy nem való ő ebbe a társaságba, a tiszták és szentek közé. — Isten gyermeke szemei megnyílása után így látja meg minden takaró alatt a maga bűnét. Még két vonása a Jézus által megnyitott szemű ember látásának: az új látás a lélek szemszögéből való látás. Nem olyan egyszerű dolog mindent a lélek szemszögéből látni Itt mindenről az dönt, hogy üdvös, vagy nem üdvös. Akkor mellékes, hogy kellemes, vagy kellemetlen; hasznos, vagy káros, mert egy a fontos: a lélek üdvössége. Egészen más látást kap az ember a maga életéről és az emberiség életéről. Első helyen lesz az, ami az üdvösséget munkálja. És meglátja, hogy Isten mennyi próbával, fenyítésset és csapással ne­veli az embert az üdvösség elfogadására Az ilyen ember megtanulja, hogy mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall. És mit árt az ember­nek. ha az egész világot el is kell veszítenie, de lelkének haszna van belőle. Végül az új látás az engedelmesség látása. Bartimeusról azt olvassuk, hogy követte Jé­zust az úton. Pál apostol azt mondja Agrippa királynak : nem voltam engedetlen a mennyei látás iránt (Csel. 26:19). — Ne gondoljuk, hogy Jézus követése nagyon kellemes út volt. Itt Jé­zus azon az úton haladt, amelyen az irgalmas samaritánus a kifosztott embert találta. Zord sziklák között, lakatlan vidéken haladt az út, A rablók birodalmán kesesztül. De nem azért volt nehéz ez az út, hanem azért, mert a vé­gén ott sötétedett a golgotái kereszt. Bartimeus, ki tudja, hol volt Jézus elfogatásakor és kereszt­re feszítésekor. Az a tény, hogy Márk feljegy­zi a nevét arra enged következtetni, hogy a ké­sőbbi keresztyén gyülekezetben ismert embe volt, Jézust bizonyára a szenvedések, próbaté telek útján követte. Rajta is be kellett teljesed­nie az igének: nem nagyobb a tanítvány a mesterénél... Az új látás az engedelmesség lá­tása :' mindenen keresztül, Hadd fejezzem be Luther 95 tételének két utolsó pontjával: „Intsük a keresztyéneket, hogy fejüket, a Krisztust, kereszten, halálon és min­den poklon át követni igyekezzenek. És így in­kább sok szorongattatás közt jussanak a mennyi országba, mintsem hogy magukat a békével áltatva elbízzák.“ • n. 1 J u tí-irzsiui i iflliim iiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiAiiiiiiiiu tuti mini iiu mm BIZONYSÁGTÉTEL. Ez a nap mit az Clr rendelt A szegedi gyermekklinikán voltam kisfiámmal a bombázások idején. Odaérkezésem napján mindjárt egy nagy támadást éltem át és attól kezdve naponta nagy félelmek között töltöttünk órákat az óvóhelyen. Az egyik reggel azt az igét olvastam a vezér­fonal szerint; ?'ez a nap> amelyet az Ür Rendelt, örvendezzünk.« Fáradtan, megviselt idegekkel ébred­tem, el sem tudtam képzelni, milyen örömöt hozhat ez a nap. Nemsokára szaladtunk le az óvóhelyre. És jött a második erős támadás, amely a klinika köz­vetlen körzetét érte, talán még nagyobb volt a ré­mületem, mint az első alkalommal. S miközben fe­jünk felett dúlt a légicsata, arra gondoltam, hogy ez az ige ma nem nekem szólt, mert semmiképen sem illik erre a napra. Egy kis csalódásfélét is éreztem, Emberi értelemmel próbáltam magyarázgatni, hogy a vezérfonalat egy évvel ezelőtt állították össze, hogy is találhattak volna éppen erre a napra illő igét. Amikor hosszú szünet után feljöttünk az óvóhely­ről, látva magam körül a nagy pusztítást, hálaima tört fel a szívemből. Ekkor kezdtem először egy kis örömöt érezni, amiatt, hogy megmenekültünk. Mert hiszen olyan kevés hiányzott ahhoz, hogy telitalálat érje a klinikát. Az örömöt azonban hamarosan elhomá­lyosította az aggodalom, amikor az orvostanár azt tanácsolta, hogy most azonnal induljak haza a beteg kisfiúval. A várósban semmiféle jármüvet nem le­hetett találni, a vonat későn este indult egy távoli mellékállomásról. Kétségbeesve gondoltam arra, hogy jutok el oda a csomagokkal és a beteg gyerekkel. Keserűségemben sírva fakadtam, nagyon sajnáltam magam. Férjem messze városban katona és én itt ide­genben a beteg gyermekemmel. Milyen nagyon meg­próbál engem az Úr! Alig jutottam túl ezeken a gondolatokon, amikor kinyílt a kórházi szoba ajtaja és belépett rajta a férjem. Le se lehet írni azt az örömöt, amit mind a ketten éreztünk. Az első mondatunk az volt egymás­hoz, hogy ez a nap, amit az Ür rendelj örvendez­zünk. S még nagyobb volt hálás örömünk, mikor férjem elmondta, hogyan intézte el az Ür, hogy éppen akkorra érjen ide, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Kérés nélkül váratlanul kapott szabadságot. Amikor elindult, azonnal felvették egy katonaautóra, minden állomáson rögtön kapott vonatot és így ab­ban az órában érkezett Szegedre* amikor a légitá­madás megkezdődött. Az Ür a mai vészterhes napokban is megmutatja azt, hogy nemcsak a nagy dolgokkal, nemcsak a né­pek sorsával törődik, hanem gondja van a legki­sebbekre is. f , , / r f f « AjűUcXo'M ÉLÓ VÍZ 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom