Élő Víz, 1943

1943-szeptember / 6. szám

r rr r

ELŐ VIZ

EVANGELIZAClO

A hitrejutás útja

VI. Tovább!

Ap. csel. 8 : 26—40. •

Milyen csodálatos az a pár óra, amelyet együtt tölt egymással a szerecsen főember és Filep! Azelőtt nem ismerték egymást. Filep sem tudta, hogy él a szerecsen főember, és a szerecsen főember sem tudta, hogy van a világon Jézus Krisztus és keresztyénség. Két ismeretlen ember találkozik Krisztus lábainál, és ott ez a két vadidegen ember testvérré és baráttá lesz. Együt. ülnek a szekéren. Ha valaki látta volna őket, csodálkozott volna, hogyan kerül egymás mellé a szerecsen es a zsidó, a főember és az útszéli vándor. Együtt hajolnak a Biblia fölé és keresik benne a Jézusról szóló evangéliumot.

De ez nem tarthat örökké. Egyszer elérkezik a pillanat, amikor egymástói el kell válni. Nem tudunk arról, hogy Filep kikérdezte volna a szerecsen fóem- bert családi körülményeiről. Nem tudunk arról sem, hogy ugyanezeket a szerecsen főember megkérdezte volna Fileptől. Nem voltak kiváncsiak egymásra, csak Krisztusra. És most ütött a búcsú órája. El kell válniok egymástól és mindegyiküknek tovább kell menni. Nem olvasunk arról, hogy romantikus búcsúzkodási jelenetet rendeznének, hogy megigérik, majd hírt adnak egymásnak magukról. Minden romantika nélkül, a búcsúzkodás minden megindultsága nélkül, mint valami egészen természetest veszik azt, hogy a kapocs, amelyet Isten teremtett közöttünk, felbomlik és mindegyik megy a maga útján tovább.

Ez a keresztyén élet: Tovább! Mindig csak tovább! Tovább kell mennünk a hit útján. A szerecsen főember látja, hogy van Krisztus, aki őt megváltotta. De még mennyi minden van, amit nem lát, amit nem tud! Néki is tovább kell mennie a hitnek útján.

De ne gondoljuk, hogy a hitnek útja intellektuális út. Az is. De a hit nem ismerethalmaz. A hit tulajdonképpen döntés az Isten mellett. Nekünk pedig egyszersmindenkorra, véglegesen döntenünk nem lehet. Hiába döntöttél ma Isten mellett és hiába volt komoly ez a döntés, hiába mondtad: ,,Igen Atyám, én néked fogok szolgálni!", — vedd tudomásul, hogy holnap reggel újra kell döntened. És ha holnap nem jól dön- lesz, hitedet holnap széjielfújja a Sátán. És ha holnap jól döntöttél, holnapután újból döntened kell. A hitnek útján tehát mindig tovább és tovább kell mennünk, mert a hit folyton megújúló döntés.

A hitnek van érzelmi oldala is. A hit a szeretet egyik formája. A szeretetnek pedig élete van. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire másképpen szeretem ma a feleségemet, mint húsz esztendővel ezelőtt! Nem mondhatom, hogy ma nem szeretem, de ma másképpen szeretem. Mindig tovább kell haladnom az Isten iránt való szeretetben is.

A keresztyén élet területén nincsen bevégzettség. A keresztyén ember. sohasem kész, hanem mindig csak készül (Luther.) Ezért kell mindig tovább mennem.

Amely pillanatban megál'ok, már visszaestem. Nem értük még el a célt, csak megragadott Jézus Krisztus. Tovább kell tehát mennem a hit útján. Ha nem fogok tovább menni, ha nem fogok naponként, újra meg újra dönteni, akkor vége van a keresztyénségemnek. A pa- lancs tehát: Tovább a hitnek útján, mindig előre!

A másik parancs: Tovább az Istenre hagyatkozás útján!

A szerecsen föember olyan élményen ment keresztül, amilyent még sohasem élt át. Amikor leszállt a szekérről és megkeresztelte Filep, úgy elfogta az élmény nagyszerűsége, hogy észre sem vette révületében Filep eltűntét.

Figyeljük meg, mi történik a szerecsen főemberrel. Előbb eltűnik az ember, akin keresztül hitre juttatta öt Isten, azután bizonnyal megszürkül az élmény is, mert az élménynek az a természete, hogy nem rögzíthető és nem állandósítható. Előbb elveszti az embert azután az élményt. Emlék marad csupán mind a kettő az életében. Ez az Isten pedagógiája. Minden megtérésnél látjuk, hogy ez az Isten módszere.

A legtöbb ember először mindig egy emberhez tér meg, akin keresztül Isten hirdeti neki az evangéliumot. Isten azonban azt akarja, hogy az ember ne emberhez teljen meg, hanem Őhozzá. Ezért veszi el Fiiepet is a főembertől. Pedig úgy kellett volna ennek a komornyiknak Filep, mint a hajlékony rózsaszálnak a karó. Mégis elveszi tőle. Mert az Isten mindig elveszi tőlünk azt, akihez megtérünk. Nem akarja, hogy az ember olyan legyen, mint a melegházi növény. Azt akarja, hogy a keresztyén ember olyan legyen, mint a mezei virág, amelyet tűz a nap., megtép a vihar, de amely meg tud állani, s nem ijed meg a csípő dértől, a fagytól.

Néha úgy veszi el Isten tőlünk azt az embert, akihez megtértünk, mint ahogyan Fiiepet elvette. Van azonban úgy is. hogy Isten kénytelen sokkal gorombábban elvenni tőlünk az embert. Kezdő keresztyén embereknek mindig legnagyobb próbatétele az, hogy megbotránkoznak azokon, akik példaképként állanak előttük. És az Isten mégis engedi. Felnyitja a szemünket, hogy kiábrándítson azokból, akik hirdették nekünk az evangéliumot, hogy így ne emberekhez ragaszkodjunk, hanem az Ür Jézus Krisztushoz. Elveszi az embert mellőlünk, hogy egészen reá tudjunk hagyatkozni.

De elveszi az Ür az élményt is. Az élmény ugyanis az emberből való és éppen ezért veszedelmet is rejt magában. Csak hármat említek meg ezekből a veszedelmekből.

Az egyik az üdvbizonytalanság. Az élményekbe kapaszkodó ember érezni akarja mindig, hogy Isten megbocsátotta bűneit. Nem hitben akar járni, hanem látásban. És mert ezt nem mindig tapinthatja ki, meginog a hite. Pedig nem azon van a hangsúly, hogy érzem-e, hogy bűneim meg vannak bocsátva, s hogy van efölött valami eksztatikus örömöm, hanem, hogy elhangzott-e felettem: ..,A te bűneid megvannak bocsátva." Ne hajszoljunk élményeket és ne essünk kétségbe akkor, amikor az élmények elmúlnak, mert mihelyt szubjektív alapokra akarjuk felépíteni üdv-