Élő Víz, 1943
1943-április / 1. szám
s/afoglalása után egyik tábori lelkészünk a Felvidéken járt faluról-falura. Istentiszteleteket tartott honvédeink- nek s vasárnap délutánonként bibliaórákat a gyülekezeteknek. Feltűnt neki két dolog. Az egyik valószínűleg vágy-álomból fakadt bakahiresztelés volt: megyünk Erdélybe! Visszafoglaljuk! A másik az volt, hogy a gyülekezeti bibliaórákra is jöttek honvédek és lelki beszélgetésbe kezdtek. Megkérdezte öreg katonáktól: igy volt-e az első világháborúban is? Lelkesedés had- bavonuláskor és katonák közt lelki érdeklődés is? Az előbbire egyértelműen felelték: igen. Ó, milyen lelkesedés volt! Az utóbbira is egyhangú volt a válasz: nem! Lelki érdeklődést sehol se láttak. És ez a nagy különbség a két idő közt. Ezt mutatják az evangéli- zéciók is. Városon és falun, gyártelepen és tanya- világban ma egyformán nagy a lelki vágy. Sokszor azokban is, akikről senki sem gondolná és akik önmagukról se képzelnék. Egész hirtelen érik a vetés. Hirtelenebből, mint júniusi hőségben a mezőn. Ügy, mint Áron sima vesszején. Másnapra kivirágzott és mandulát érlelt (IV. M. 17:8). Ilyen csodálatosan teljesíti be az Űr az ő igéjét (Jer. 1:11—12). Legyen miénk az érett búzamezők hírének öröme! Indítson fel örvendező munkára úgy, mint gazdag aratáskor, hirtelen éréskor az aratókat. Sok az aratnivaló, neki a munkának! Drága áldás az, ,,ha aratóörömben aianykalászok rendre hullanak". Isten országában pedig semmitől se forrósodik meg úgy a szív, mint amikor az aratás Ura arattat és hullanak az aranykalászok, jutnak örökkévaló emberi lelkek új életre, kárhozatból üdvösségre! De legyen a miénk az aratás hírének félelme is. Sok az aratnivaló, bírunk-e vele? Nem tapossa-e meg az ellenség, nem pereg-e ki a mag, nem pusztítanak-e el ki tudja mennyit a madarak és a rágcsálók s nem pusztulásra csirázik-e ki a learatott búza? Anélkül halnak az emberek, hogy Isten aratói igazán odaléptek, odaálltak volna az életük mellé. Múlnak az evangéli- zációs alka’mak is és félelmetesen veti előre az árnyékát a kegyelmi idő lejárása. ,,Eljő az éjjel s nem dolgozhatsz már." Part közelében süllyedt el egy hajó. A városból sokan kiszaladtak. Közlük egy egyetemi hallgató, aki kitűnő úszó volt. Nekivetkőzött, kötelet kötött a derekára, a végét barátai kezébe adta s a hullámokba vetette magát. Mikor megragadott egy elmerülőt, partra l)Ú2ták. Egymásután tízszer. Közben teljésen kimerült, úgyhogy a parton rakott tűznél melengették fel öt. De még mindig voltak a hullámok közt hajótöröttek. Nem bírta nézni, hogy odavesszenek. Végsőkig feszítve az erejét, újra kezdte a mentést. Sikerült még öt fuldoklót partra hoznia. Szinte a halál ült már az arcán, mikor észrevett egy gerendát két hozzákapaszkodó emberrel. Utánavetette magát és parthoz kormányozta eket. Ekkor azonban már lábra se tudott állni. Haza vitték, hogy lefektessék. Barátja őrködött az ágya mellett. Félrebeszélt Hirtelen felismerte az ágya mellett ülő barátot. „Vili, mindent megtettem, amit tehettem?" — „De, Ede, hisz 17 embert mentettél meg!" — „Tudom, de vájjon mindent megtettem-e?" — Éjjel de- liriumba esett. Folyton a hullámok közt vergődöke1 látta és gyötrődött miattuk. „Csak legalább még egyet megmenthettem volna!" — panaszolta újra meg újra. Olyan ez a világ, mint egy felkorbácsolt tenger. Hajótöröttek vergődnek a színén. Sokan, sokan. Egyre többen merülnek el örökre. Lehet-e kibírni ezt a lát vényt anélkül, hogy mindent megtegyünk, hogy rááldozzuk az egész földi életünket? Rajongás ez? Lehet. De csak annak, aki nem tudja még, mi a bűn és nem hisz igazán a pokolban. 100 keresztyénből 98 is elvész. Halálosan sok az aiatnivalo! Túlzás ez? Lehet. De csak annak, aki nem veszi komolyan a szoros kapuról szóló igét.. . Bizony sok az aratnivaló. És több van itt közönséges aratásnál. Az aratás Uia az életét áldozta oda érte halálos szeretettel. Életről és halálról van szó, amikor ő küld. A földi élet egyetlen nagy értelméről és céljáról. Testvér, araiótestvér, megíettél-e mindent? Meg- teszed-e ezután? Ne felejtsd: sok az aratnivaló. Halálosan sok. Krisztus Jézus, Valis ki minket, Szenvedünk itt gonosz rabságot, Téged hívunk, Szabadítónk, Adj bűnöktől szabadságot. Te vagy a mi menedékünk, Tévelygőkről emlékezzél, Te vagy a mi menedékünk, Irgalommal béfedezzél, Hogy imádjuk te váltságod! Óh Szentlélek, Tölts bé minket Mennyei szent ajándékiddal. Téged hívunk, Mi mesterünk, Taníts minket buzgósággal. Te vagv a mi szó véti: ekünk, Gyújts világot setétségbe, Te vagy a szövétnekünk, Vigy be végül idvességre, Hogy örökké magasztaljunk! Mindörökké magasztaljunk! * 2—3. versszakot Solt László írta a kolozsvári énekeskönyv (1751 j egyetlen énekverséhez. Szent Ú* ÉLŐ VlZ 3
