Élő Víz, 1943
1943-április / 1. szám
...de a munkás kevés Ma egészen kívülről nézve is csak azt lehet megállapítani, hogy kevés a munkás Isten országában. A keresztyén-keresztény teológiákon feleannyi teológus sincs, mint pár évvel ezelőtt volt, a .káplánhiány egyre nagyobb, újabb missziói állomásokat nem lehet létesíteni, sőt meglévők beszüntetésére kell gondolni. A diakonissza anyaházak képtelenek eleget tenni az igényléseknek. Külföldön jórészt még nagyobb a hiány. Már vallástanító és parochus lelkészekben is erősen jelentkezik. Igénkben azonban többről van szó. Ez az ige akkor is megállt, amikor teológus túltermelésről beszéltünk. Állandóan fájdalmas panasza ez a Megváltónak. A munkáshiány néha kisebb, néha nagyobb, de mindig fennáll. Mert nemcsak a papok s a diakónusok s a diakonisszák lehetnek munkások. A katolikus egyház is vallja, hogy minden egyszerű tagja is lehet, ml pedig egyenesen az „egyetemes papság" egyháza vagyunk, — vagy lennénk. Akit akkor régen, az Űr Jézus földi életében megragadott az evangélium, az mind el- hiidette. A keresztyén egyház első idejében mindnyájan beteltek Szentlélekkel és az Isten beszédét bátorsággal szólták, mint a Cselekedetek könyvében olvassuk. Hol vagyunk mi ettől? Mennyire hiányzik ma, hogy Isten gyermekei ne szégyeljék Megváltójukat s hogy életükkel és szavukkal egyaránt elhirdessék az evangéliumot azoknak, akikkel összeakadnak! Pedig akkor is kevés volt a munkás. Mennyire végzetesen kevés ma! Aratás képében beszél életünk Ura a munkáshiányról. Mi történik a faluban, amikor oly nagy a termés, hogy megdől a búza és hirtelen érik meg, úgyhogy az egész tájék fehér? (János 4:35) Még ha nincs is ilyen szorongó szükség, aratás és cséplés idején akkor is az egész falu a főmunka körül forog. Még az is, aki nem egyenesen benne dolgozik. Az asszony is, aki az ebédet főzi otthon, a gyerek is, aki kiviszi az aratónak. Minden más munka sutba kerüi s az aratásnak, cséplésnek él mindenki. Hát még ha szorongóan nagy szükség támad! Akkor a gazdasagokban a béresek kezébe is kaszát adnak, látástó:- vakulásig dolgozik mindenki, sőt ha kell, még holdvilág mellett is. Máskép kipereg a szem s ami kiper- geit, az el is veszett menthetetlenül. Még a vasárnapi munkaszünetet is felfüggesztik ilyenkor a hatóságok, s istentisztelet után újra tódul a nép aratni. Néhoi bizony még istentisztelet helyett is. .. Ennyire fontosnak tudja az ember, hogy betakarítsa a kenyérmagot. Az „életet", amint mondani szokták. A földi kenyér, földi élet ennyire fontos. Mikor az istentisztelet helyére is ennek a munkája kerül, akkor egészen a bálványozásig! Vájjon amikor lelki aratásról van szó, nem ke’l e ennek még égetőbbnek, még fontosabbnak lenni? Pedig a lelki aratás mindig folyik. Vannak benne különösen sürgető idők is, de tulajdonképen minden nemzedék aratása fehér mező az aratás Urának sze • mében, aki egyre hívja a munkásokat az ö aratásába. Betakarítani az „életet" az ö csűrébe: nincs enné! fcnlosabb és sürgősebb. Még sincs sehol annyi aratási veszteség, mint ebben az aratásban. A pogány világ millióin kívül keresztyén milliók is. Pereg a szem, hullnak a koporsókba az életek és nincs arató, nincs kalász-szedegető, aki egyenként is lehajolna utánuk. Menthetetlen, örök veszteség, irtózatos veszteség! Mikor Hebich Sámuel Indiába ment misszionáriusnak, csak odakint kezdte tanulni a benszülöttek nyelvét. Még csak töredezve tudott valamit beszélni, amikor odacsapta a könyvet és ment hirdetni nékik az evangéliumot. Nem tudta nézni, hogy naponkint halnak az emberek és senki sem tesz nékik bizonyságot Krisztusról! Ahol folyik is az aratás, hányszor áll meg a munka, s kicsirázik és elszárad a drága élet. Megkeresztelt és lelki életre fel is ébredt lelkek ezrei is elvesznek gondozás és betakarítás hijján! Így van ez itthon is. A szószékről hirdettetik az ige, de mennyien vannak, akik hallgatják? A nagyvárosi gyülekezetekben tízezerből ezren se. S menynyien vannak, akik valóban meghallják? Az igehirdetőknek az élete s Isten gyermekeinek, a „hívőknek" az élete nem azt hiideti, amit az Ige, s ennek igen nagy része van abban, hogy nem veszik mások sem halálos komolyan Isten szavát. Nem látszik meg rajtunk, hogy az örökélet aratása körül, Krisztus körül forog az életünk, hogy hiszünk a pokolban és tele van az életünk a Megváltó mentő szeretetével. Kevés a munkás! Az élvező keresztyének szektája sokkal jobban növekszik a konferenciákon, evangéli- zációkon, mint a munkásoké. Evangélizáció után hányszor hullnak szét a kévék, mert mindenki csak azt várja, hogy őt fogják össze, őt szeressék, hordozzák s nem ő maga él az összefogásért, a szolgálatért. Hányán vannak, akiknek az élete valóban egészen az Ür Jézus Krisztus köré kezd igazodni, s hányán, akikben csak az átfestett „új én", a „hívő én" kezd egyie jobban dagadnil Kevés a munkás! Aki dolgozik, az is majd mindig csak félszívvel, fél erővel. Olyan ez, mint amikor valaki kasza helyett sarlóval bíbelődik, vagy kicsi rendet vágva, egész sávokat elhagyva lassan lépeget és csak feltartja a többit. Olyan ez, mintha csak egy fel ember aratna. Félemberek aratócsapata feleannyit számít. Kevés, feleannyi munkás! Kevés a munkás! Akik vannak, azok hamar kifáradnak, nyugalomba vonulnak. Lehet-e ilyen aratásban fél életet' háromnegyed életet adni és nem az utolsó leheletet is? Fél élet, háromnegyed élet: feleannyi, háromnegyedannyi munkás. Kevés! „Nyugtot ne várj, amíg nem alkonyul, utadra esti árny míg nem borul s a tűnő fénnyel nem hangzik feléd: Szolgám elég, szolgám elég!" Kevés a munkás! Még akik valóban szolgálni igyekeznek, azok közt is kevés. Egyrészt azért, mert sokszor csak magát a ^bizonyságtevést látjuk szolgálatnak, meg azt, ami ezzel összefügg, de nem a mindennapi életet. Nem látjuk meg azt, amit a gabonaaratásnál jól tudunk: az ebédet főző asszony s az ételt hordó gyerek is az aratásban szolgál. így lehet fakanálforgatással is az Urat szolgálni, ha azt is Néki való hűséggel, mentő szeretetnek aratólelkével végezzük. Ha a mindennapi életünk nem válik kicsinyen való hűséggel is odaadó szeretetszolgálattá mindazok számára, akik közt élünk, akkor a bizonyságtevésünkkel többet árthatunk, mint amennyit használunk.
