Ellenzék, 1944. január (65. évfolyam, 1-24. szám)

1944-01-18 / 13. szám

< o ri.l.TN ZEíl eaa——»■illír mammm 1 9 i i január II. Aiihuly I auzii» írja: Hogyan láttam az olasz összeomlást Öv XII. KOLOZSVÁR, 191-t j'uniar hó. ,Julius 2-t. Szombat. Bolognát bombáz­nák! Palermo elesett! . . (Egy-ejy ilyen felkiáltójeles mondat többet mond min­dennél.) Szicília fővárosa, amelynek a inrtokáért hajdan Tükörv honvéd z.re-des és más gari bald isi ák vere hullt, az an­golszászok kezén . . . Ma sírni láttam em­bereket Az indulat, az, elkese edés szí­nül! ig töltötte a poharat: ez volt az utol­só csepp . . . S ha kicsordul? A fasiszta nagytanács késő délután egy­beült. A lapokban természetesen szó sincs róla. csak a beavatottak suttognak egyet- mást. Fortyog, sustorog valami. De mi? Megkönnyebbülten fekszem le mé’is. mert ma csodálatosképpen elmaradt a légiriadó . . . /,*»>• lukuUutxl ebéd ‘ Julius 25. Vasárnap. Jól. légiriadómerr- fesen aludtunk és kellemesen ébredtünk. Lena asszony, a kis nápotyi ,,consigliere“ felesége korán becsenget hozzánk es ket­tőjük nevében ma délre ebédre hiv. Az ura, mondja, most érkezett ha.ia időnkénti nápolyi kirándulásáról, hozott egyetmás jókat, falnivalót (természetesen: „öor.s-o 7iera"), s igen szeretnék, ha ezt az ö csa­ládi körünkben költhetnénk el együttesen. A meghívás" olyan őszinte és szívélyes, hogy nem lehet visszautasítani, üluvcor- szQjban igen nagy dolog, hu ebédre meg­hívnak egy családhoz nem tartozót, hát még ha idegen, külföldi az illető! E!nyá- jaskodnak odakünn az idegennel, a tár­saságában felhajtanak egy-egy pohárka vermutot vagy ,,sur ropato“-t is valame­lyik „caffé bar“ asztalánál, azonban ott­honukba nem hívják be, asztaluk mellé le nem ültetik. De ha igen. akkor ma­gukénak tekintik, a családhoz tartozón?*, barátjuknak és a bizalomnak ezt a jelét nem illik visszautasítani. A hosszú aszta! vakító fehér abrosszal felteritve. velencei kristályok, illatozó virágcsokrok. A nyár minden pompázása. ízelítő az elmúlt békeidő bőségéből. Olasz szokás szerint engem ültetnek az asztal- főre. jobbról a feleségem, balról a házi­gazda. majd a háziasszony foglal helyet s tovább a gyermekek: Renata, Ugo, Maria, Teresa, Mario s a családnak még közeli rokona. Előzőleg „grappa“-val kínálnak, különleges olasz pálinkával, majd az asz­talhoz ülünk. Felhörpölünk egy-két osz­trigát, majd az előétel következik: hideg tengeri rák. Első fogásnak olasz módon Spaghetti következek. De milyen spaghet­ti! Majdnem békebeli. Melegített tányé­rom, gőzölögve szolgálják fel, közepébe egy kis vajat zuhint Lena asszony s meg­hinti az egészet reszelt parmezánnal. Csu­pa kínálás a házigazda is: ,,Parancsoljon, signor Ladislao!“ (Nemcsak jogos bizal­masság az, hogy keresztnevemen szólít; igy nevezett már ismeretségünk első pil­lanatától kezdve, azzal, hogy ,,bocsássák meg neki, de a vezetéknevem olyan ször­nyű nehéz hangzású, hogy nem birja ki­mondani“.) De igy szólít a többi is, ment lehetetlen megbirkózniok az olaszoknak kimondhatatlan ,,h“ 'és „ly“ betűvel. Erűink, iszunk. Van mit FÜnnm JWilá'ii, olajhasült hízott kappan Igen, a óla- ok s általában a latinok' min vetik in*g n életnek: apró örömeit, hanem rlébehelye~ zik sok minden másnak s nehezen viselik el, hogy a hivatásuk vagy a köt élességük eluralkodjék rajtuk . . . Bort is tö’ bfé’ét iszunk. A szőke traseuí mellé a mézédes I és olajsütő aleatico-t, am lyct már a ri- na.scimento korának a poétái is magasz­taltak. Tudva azt, hogy egy fasiszta „coiusigliere vazionroale" asztalánál ülök, magyar szokás szerint felemelem a poha­ramat. a ,,Ducére és Haha fegyvereinek, közös ügyünknek a győzelmére“ . . . Kü­lönös mosolygás követi szavaimat, ame­ly k visszhang nélkül konganak. A há­ziak magatartásából tisztára az következ­tethető: úgy vélik, hogy én gúnyolódom, vagy pusztán udvw iaskodom. Olyan iste­neket emlegetek, amelyekben már n,em hisznek. Minek akarom megrontuni a la­koma vidám hangulatát?! liáliánnli elég tét enni a fvgyiért“ Csakhamar azonban felenged a felkö­: szöntöm okozta feszesség. A „consigliere“ ! újból tölt s most az ö egészségére, a fe- i Lseiére iszom, ö préda.g a miénkre ü iti I poharát. A borba jégdarabokat vetünk: remek hűsítő ez ebben a forró juüusi dél- . Íren . . A „consigliere“ felemlegeti, hogv 1 milyen pompás ebédeket ettek valamikor I Nápolyban; ez m. g sem közelíti azokat.. Meg sem közelíti? . Vájjon. milyenek le­hettek azok, ha az ételsor nem akar el­fogyni. Sajt, hideg krém. házi készítésű nápolyi ..cassatia“ és gyümölcs. Hatalmas I őszibarackok, nagyszemii szölöfürtők vái­Dálutárr négy óra s még mindig az asz­talnál ülünk. S csak úgy engednek a la­kásunkba vissza pihenni, hogy este foly­tatjuk. Megígérjük s ez igy is történik. Fagylaltot kanalazgatunk, jegelt vermu­tot kóstolgatunk (milyen különös, hogy légiszirénázás sem zavart meg egész nap!), majd megint az asztalhoz ülünk vacsorázni. A „padrone“ annyira jó han­gulatban varr. hogy a rádiót se nyitja meg. Utána közösen lesétálunk kicsit a piazza Bologna-xa. Már elsötétítés s a sarkon levő „caffé bár“-t zá.ni készülnek, amikor egyszerre kicsapódnak egyik eme­leti ablaknak a szárnyai, vakító fénysáv vetül az útra, taps csattan és egy hang belekiáltja az éjszakába: — Evviva il re! Evviva Badoglio! S mintha ez csak jeladás lenne, sorra csapódnak szét az ablakszárnyak, fényár­ban úszik a piazza, az összevert tenyerek úgy zugnak, mint a színházi vastaps és egyik kiáltás a másikat fiadzza: — Evviva la liberta! (Éljen a szabad­ság!) — Abasso il fascismo! (Le a fasizmus­sal! ) lakomák a fálh n rmézfvlr;; nápolyi fü­gékkel s a közök jé jida rabok kai vannak kitölt ve Bizonyos ki ki ismeret furdal ást érzek tahin mégse illő a nagy háborúnak a évadján ilyen pa ar lakomát végigen­ni, de eszembe jut, hogy olykor az ö asz­talukra sem kerül más salátánál. — „Együnk, igyunk, ki tudja mi lesz holnap“ — jegyzi meg az egyik koccintásnál a .eonsigliere“ s ebben benne van egész életszemlélet1' Tényleg: mintha tor len­ne ez a fényűző ebéd. Valaminek a tora. De minek? A végén egy-egy csésze valódi kávé is kerüli. A/, én kis esp esso-gépemen. főzzük meg. Igen csekély és féltve őrzött készletemből, amellyel munkámat ser- kentgetem nagyritkán, ajánlottam fel pár szemet némi viszonzásul a főúri ebédért s ezt ők látható örömmel fogadták. Bár kölcsönösen nem akarjuk megza­varni az ebéd vidám hangulatát, mégis csak szó kerül valahogy a fasiszta nagy­tanács tegnap este elkezdődött gyűléséről. Kérdez m a „corusigliere“-t, hogy nem szivárgott-e ki valami a döntésről? Any- nyit válaszol óvatosan, hogy valószínű­leg a kritikus katonai helyzetet, illető­leg a nemet szövetséggel való behatóbb katonai együttműködést tárgyalták meg. Látszik, hogy kényelmetlen neki a téma s azért visszaugrik a többször már emle­get tt tárgyra, hogy rövidesen úgyis meg­lesz a béke s akloor majd lemegyünk hoz­zájuk Nápoly ha. Valami csodálatos, irigy­lés e és egyben szánakozásrarnéltó opti­mizmus kerítette őket a hatalmába: azt hiszek, hogy elég Itáliának letennie a fegyvert s egyezerre minden rossznak vé­ge és menten beköve\tkezik a paradicsomi bőség korrszaJza . . . — Evviva la pace! (Éljen a béke!) — A morte Mussolini! (Halál Mussoli­nire!) S mindig visszatérően harsog, hogy zeng belé a környék: — Evviva il re! Evviva Badoglio! (Éljen a király! Éljen Badoglio!) — Perbaccho — káromkodja el magái halkan a „cinsigliere“. — Vájjon mi tör­tént? Mintha csak vezényszóra rendeznék, egyszerre csak meglelik az öblös tér. Jobbára fiatalemberek tódulnak ide min­den irányból, olasz nemzeti zászlókat lo­bogtatnak, kiabálnak. Az egyikét nyári ingénél fogva megragadja a „eonsigliere“ é$ fel világosit ást kér. Az úgy néz vala­mennyiünkre, mintha idióták lennénk: — Hát nem tudják? A király lemondott unokája javára a trónról . . . A fas-izmus- nak vége . . . Badoglio a miniszterelnök... — éc — Mussolini? ‘ t _ . ; - xr * . Á , « , ' ' • Letartóztatva... De ne tartsanak fel, signore, megyünk a Quirinál elé tüntetni . . . Hazarohanunk. Felnyitjuk a rádiót. Éppen akkor mondja be Badoglio, az uj miniszterelnök, a kiáltványát s utána a „Hala! Mussolinire .fíí marom reah- t. a karályhímnusz’ ját.v/a u zenekar. A „Giovíne/.zii ' <-lm u ad bén szőr . . , Térjünk nyugovóra, ha ugyan lehet ilyen állapotban nyugodni . Amikor r/■f’kf’t H sorokat nőm. távoli ţ>u: no <­-ek púk kanosa verj vfr] %/ éjszakát Bor adalom . Majd többet megtolunk -- holnap . . “ A filharmonikusok hangversenye Ferencsik dánossal T lt ház fogadta tegnap este a Mátyás Király Diákházban a filharmonikusaink él-én ni'-;;Jelenő Ferencsik Jánost, ö ezt nagy érdeklődést fölösen meg is érde­melte, m it mindjárt a bevezetésül elját­szott Mozart-nyitánnyal, a Figaro házas­sága nyitányával híven és hi telesi n szó­laltatta meg a rokokó ízlésben fogant, sze­relemtől áradó kis remekművet Úgy be leringatott a mozarti stildsba és hangulat­ba. hogy legjobban azt szerettük volna, ha ömlik utána az egész opera zenéje. A bájos rokokó világ képe azonban egyszer re tovatűnt, mihelyt megszólalt Bartók Bélának a Pest és Buda egyesítése ötve­nedik évfordulójára, 1923-ban irt Tánc- suite-je. Ez a mü egészen más világot idéz. Démonikus erővel szól belőle a tánc hevétől ebagadott ember féket nem is­merő lélekáliapota. Csak pillanatokra ér­zékenyül el, hogy újra erőt vegyenek raj­ta a mindent elsodró indulatok. Bartók minden izében magyar Tánc-suite-je ’.dán Strauss Richard Don Juan című szimfo­nikus költeményének édes szer -Imi val­lomásai következtek. Strauss müvét olyan fölényes, nagy lendülettel kezdte .el F e- rencsik János, hogy már az első ütemek éreztették: a zenekar az ő kezében önma­gát fogja felülmúlni. Amilyen megve^z- tegetöen s rajongással sióit a műből a szerelmes Don Juan, épp olyan jól sike­rült a Don Pedro-val vívott párbaj fes­tése; mint tragikus színjáték elevened tt meg az a párbaj, amelyben Don Juan el­bukik. Szünet után Beethoven örökszéo Eroi- cája szólalt meg. Minden tételéből tán csendül ki az igazi beetheveni hang, iegjobban mégis a Gyászinduló nyűgözte le a közönséget. Élményt adott a harma­dik Beethoven-szimfónia előadása s meg­győzött amól. hogy ha az élettel kibékítő, művészi élményre vagyunk szomjasak, vissza kell férnünk a klasszikus zene for­rásaihoz. Ferencsik János az Eroica, va­lamint az előtte játszőtt három mü elő­adása közben a vezénylés magasiskoláját mutatta be a kolozsvári közönségnek. Valiból kiinduló magas mozdulatai, a ke- zev.ei megadott plasztikus rajz és az ap­rólékos .gond, amivel mrnden hangszer belépésére gondot visel, olyan karnagyot mutat, aki mindent tud ahhoz, nogy el­mondhassuk róla: ha lesznek nagy ma­gyar karmesterei a jövőnek, az egyik tel­jes bizonyossággal Ferencsik János ÍZoZ. A közönség meleg ünneplését Ferencsik János és a zenekar a Mozart-ny.íány megismétlésével köszönte meg. Hirdessen Erdély legelterjedtebb napilapjában, az Ellenzékben. Szervusz, kérlekaiásan A köszöntés igen érdekes és helyénvaló megnyilatkozási és megnyilvánulási formája az élók világának. Nem mondhatjuk, hogy emberi találmány, mert mindenki tudhatja, megfigyelhette, hogy az állatok, madarak is üdvözlik egymást, ha találkoznak, sőt zajos ismerkedési összejöveteleket is szoktak ren­dezni; hasonlóképpen a növények is ki tud­ják fejezni egymás iránti érzelmeiket és a bo­tanikusok számtalan megható történetecskét tudnának mesélni a növények vonzalmairól, 7ükon_ és ellenszenvükről, melyet nemcsak nö- vénytársaik-, hanem nagyon sokszor, sőt leg­többször más élőlények, például a bogárvilág tagjai iránt nyilvánítanak. Minket pillanatnyilag az emberek között divatozó üdvözlési formák érdekelnek. me­lyeket nemcsak fajok, nemzetek, hanem az egyedek között is ezerrétüvé formált a sok- ezeréves gyakorlat. Az emberekben akkor nyilvánul meg a legnagyobb színészi tehetség, amikor egymást köszöntik. Ugyanaz az egyért ugyanazt a személyt ugyanabban az órában képes tízféleképpen, tízféle színárnyalattal, húszféle értelmezhetőséggel üdvözölni. Semmi úgy ki nem fejezi az érzelmeket, mint a kö­szöntés külső és belső formái. Szeretetet, szeŢ reimet, közönyt, barátságot undort, gyűlöletet ezzel tudunk leghamarabb elárulni, s nincs az az Istentől áldott színészi talentum, akinek a kalapemelése el ne árlulná, mennyire becsüli azt az illetőt, aki előtt fövegét megbiccen­tette. A köszöntés külsőségei, gimnasztikái es mimikái műveletei mellett igen nagy szerepe van a szövegnek is, amely ilyenkor elhang­zik. Egyes nemzetek dicséretes módon le tud­ták egyszerűsíteni az üdvözlési formáknak ezeket a mellékzöngéit. Az angol ,,hauduju- du“-zik, a francia is mindent el tud intézni a „bon jourral“, legfejebb a nemet és családi állapotot eláruló madame, monsieur, made­moiselle szavakat, vagy más esetben a ke­resztnevet illesztik még hozzá. Másut ugy- szólva a köszöntés ,,államosításával“ igyekez­nek egységessé, sallangoktól mentessé tenni ezt a szükséges valamit, amelyet már nem nélkülözhet a polgári életforma sem. Nálunk, — Isten tudja, talán keletről hozott ősi örökségünk a szóvirágok kedvelése —, semmiben sem burjánzik úgy a neobarok, mint a köszöntés külső formaságaiban és belső tartal­mában. Felesleges felidézni, mindenki tudja közülünk, hogy melyek azok a formulák, amelyeket az „adjon Istentől“ a „kézit csó- kolornon“ keresztül az ..alázatos tiszteletemig“ használni szoktunk, ha embertársainkat üd­vözöljük. A neobarok jellegzetes tünete. az is, hogy kevés ember van megelégedve közülünk az­zal, hogyan köszönnek neki; illetve bizonyos titkos rangsorba osztja magában az embereket és szeretné, ha az illető megérezné, kitől vár­ja a „szervusztkitől a „kézit csókolom kis méltóságos asszonyom“-at és kitől elégszik meg, mondjuk, egy ,}ónapot“-tal. Az is nagy problémája szokott lenni gyarló életünknek, hogy ki köszönjön előre. A nők például azt vár­ják hogy előre köszönjünk nekik. Másutt a nők szokták előzetes fe/biccenttcsel felbátorí­tani, sőt feljogosítani a férfit, hogy köszön­het. Férfiak között, mináiunk az a bizonyos „lajtorja“ szokta meghatározni, hogy ki nyúl­jon hamarább a kalapjához. Falun igen egészségei szokás alakult ki eb­ben a tekintetben. Az uzus szerint aki a há­za előtt, vagy csak az utca szélén is áll, el­várja, hogy az arrahaladó előre köszönjön ne Fi. Ezt betartják nemre és korra való te­kintet nélkül. Ha menetközben találkoznak, szintén nemre való tekintet nélkül mindig a fiatalabb köszön. (Könnyű nekik, mindenki ismeri mindenki életkorát. Próbálna csak va­laki bioznyos más társadalmi osztályokban hasonló megállapításokat tenni!) Magam. mint aféle falusi ivaaík, méz hoz­zá szerény ember is, igyekszem lehetőleg min- denkinek előre köszönni és mindenkinek ki­elégíteni azokat a kívánalmait, amelyeket megítélésem szerint a köszöntés külső forma­ságai és belső tartalma irányában táplál. Teszem ezt nőknél mondjuk a ij. férfiaknál a 20-ik életkortól kezdve. .Nem is szokott emiatt soha semmi bajom támadni, legfeljebb ha kissé lebecsülöm mosónőm nem éppen bá­jos, sőt mondhatnám csúnyácska kislányának életkorát, akit pedig pólyásbaba kora óta is­merek s aki tavaly még messziről kiabálta a „kézit csókolom, szerkesztő bácsi“ felém. Egyébként a mamái a legmélyebb- tisztelettel szoktam mindig előre köszönteni, a kislánnyal pedig a fentebbi viszony állott fenn a leg­utóbbi időkig is . . . De csak állott, mert az uj esztendőben már elmaradt a „kézit csókolom" akár, ha a kapum előtt álltam, akár ha az utcán mentem szembe. Előbb talán észre, sem vettem volna, ha ugyanakkor a kislány nem mereszt gyilkos szemet is felém.. Teremtő Is­tenem, eszmélkedtem és gyors számítást vé­geztem fejben. Abbiza a kislány már i j éves és kisasszony lett. Néhány találkozáskor meg LizaAnitám, de nem. bírtam .ki sokáig. Azóta és mondom a „kézit csókolom‘-ot. a kislány kedvesen. bá­josait mosolyog és minden megy tovább a maga mentében , Cyn.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom