Ellenzék, 1943. december (64. évfolyam, 272-296. szám)

1943-12-24 / 291. szám

MIS BeeemWe* 2t.' E tLENZES 9 MIHÁLY LÁSZLÓ ÍRJA: Hogyan éltem át az olasz összeomlást Mihály (László, a kitűnő erdélyi iró és hírlapíró, aki éveket töltött Olaszországban, mint a legelőke­lőbb budapesti napilapok és az El­lenzék munkatársa, riportsorozatban számol be lapunk hasábjain azokról a lélegzetei áLlitó eseményekről és kulisszatitkokról, ameLyek az olasz összeomláshoz vezettek. il, , KOLOZSVÁR, december hó. A Fő- [íér sarkán Jevő kávéház üvegabla- (kábái tekintetem éppen Mátyás ki- irály impozáns bronzszobrára esik, iamelynek az ódon Szent Mihály- -templom ad felséges hétteret s kö­rűié fehéren pilinkézik a hó... Hányszor láttam már valóságosan ugyanezt, mennyiszer vetült szemem felé Pit a déli égtáj alatt, amikor — kivált nagy ünnepek tájékán — erő­sen elfogott a nosztalgia, azonban most, hogy valóságosan látom me­gint, az ellentétes dolgok kapcsoló­dásánál fogva, szétfősz]ik előttem az egész, hogy heílyet adjon valamelyik szökőkutas római píazzának ,.. Most Itália jön el -értem, mint annakide­jén nyugtalan éjszakákon ott Erdély. Itália és Róma, amelyet egy szépen felépített otthon hirtelenében össze­kapkodott roncsaival kellett otthagy­nom menekülésszerüleg. Elém vizio- náiódik gyermekemlékeimből egy másik menekülés a maiiból 1916-ban :S melléje írhatnám másít: Róma, 1943... Hátam mögött máradt egy kétfelé tépett, meghasonlott és a polgárhá­ború örvényébe bukott Itália, amely­re ma is ráillik Dantének a guelf és ghibeilin viszálykodások keserűségé­ben fogant mondása: „Ó, szolga Itá­lia, fájdalom tanyája, kormánytalan hajó a vad viharban, világnak nem úrnője“... Közvetlen közelből végig­éltem szenvedőleg Róma többszöri bombázását, láttam a rommá tett Nápolyi és Milánót, végigéltem azo­kat a rettenetes juliusvégi napokat, amikor az árulás és hálátlanság a hatalomról lebuktatta azt a férfit, aki a legnagyobbja volt Rómának az Imperium lehanyatlása óta és aki annyiszor állt a magyar igazság mel­lé. Hallottam -azt is, amikor az el­árult szövetségesnek az ágyúi dön­gették Róma kapuit, az „Örökváros“ ó-utcáin és terein páncélkocsik dü­börögtek végig, gránátok haraptak be vijjogva a házfalakba, golyóiszö- rók kelepeitek és szemtanúja vol­tam annak is, amikor újra felemel­tek a csőcseléktől ímeggyalázott zász­lót. „Hogyan és miért?“ — ez a kérdés szegezed ik nekem itthon, „Hogyan és miért?“ s magam, akinek az ide­geiben még ott vibrál a meghajszolt nappalok és éjszakák minden nyug­talansága, szeretnék válaszolni a sok elhangzott és néma kérdésire: „Hogyan és miért?“... Az újságírót apait, akik figyelme­sen végigolvassák minden Írását, fe­lelősségre vonhatják azért: hogyha ott volt, miért nem látta meg, hogy mi készül s ha pedig látta, miért nem figyelmezetett reá idejében? Igen, ez a vád jogosnak látszik, azon­ban csak látszólag, mert az újságíró nem jós, hanem csak a napiesemé­nyek krónikása. A külföldön élő uj- ságirót kötelezi azonfelül bizonyos diszkréció is: nem szabad visszaél­nie a vendégjoggal s ártania annak az országnak, ahol él. Magamról lé­vén szó: többszörös volt ez a köt ele- zettwég, hiszen kivételes kedvezést éIvettem olasz résziről. Mint a nagy olasz újságírói ösztöpdij nyertese, a félhivatalos „G.iornale dfItalia“-hoz, Virginio Gayda mellé kaptam beosz­tást, végeztem a római rádió ma­gyarnyelvű szolgálatát, s ebben a vo­natkozásiban olykor sokkal hama­rabb, vagy bővebben voilt tudomá­som bizonyos dolgokról, mint más külföldi kollégáknak. De éppen, ez­zel a belémhelyezett bizalommal nem volt szabad visszaélnem! Most már más, most beszélhetek, hiszen a bekövetkezett események tu thaiad­tak (miniden várakozást. Most már előhozakodtam annakidején hallott, elejtett szavakkal, amelyek első pil­lanatra akkor jelentékteleneknek látszottak, azonban kicsiségükben is megvilágítják a tényeket. Egy nép tragédiájáról, helyeseb­ben: egy ember tragédiájáról van itt szó. Egy nagy emberéről,aki túlérté­kelte, a maga (mértékével mérte a népét. Itáliát, történeti múltja, föld­rajzi helyzete, hogy éppen a Földkö­zi-tenger központjában van és sűrű népessége egyaránt arra hivatja, hogy nagyhatalom legyen, birodal­mat alkosson. Az olasz nép egyéni­leg a legnagyobb katonai zseniket adta a világnak, .Tulius Caesarról és a régi római hódítókról most nem beszélve, csupán Savoyai Jenőt, vagy Napóleont, említsük. Az olasz nép azonban? Az olasz nép maga nem volt katona. Nem volt olyan értelem­ben véve, mint a német s még ke­vésbé, mint a magyar. Az elmúlt nyáron, a Róma elleni angolszász légitámadások idején intézett légitá­madások napjaiiban mondotta ne­kem egy jóál 1 ás u olasz férfi, szír de siránkozva: „Mit csináljunk, signore? Hiszen mi bolha vágyunk az angol­szász elefánthoz képest!“ (Egy 4a milliós népességű Itália fia mondot­ta ezt!) Csodálkozó képet vágtam s valami olyasfélét válaszoltam az il­lető olasz úriembernek, hogy a bá­rom és félmillió lakosú Finnország­nak eszébe s jut magát „bolhának“ tartania, hanem hősi harcot vívott, és vív az orosz óriással, nem is be­szélve rólunk, akik nem hencegünk ugyan erőnkkel, azonban a magyar honvéd szuronyába üti bele a tenye­rét az, aki hozzánknyul. Csüggedt sóhajtás volt erre a viszontválasz: „Könnyű önöknek, önök katonának születtek, lóra, kardra termeltek, de mi?!" Ugyanezt hallóét am, más szavak­kal és beállításban most Budapesten egy magas ál lásu olasz személyiség­iül, közvetlenül visszatérésem után: „Nem, a mi népünk nem gyáva, azonban századok óta nem harcolt s igy elpuhult, el asszon y oso d o 11, elszo­kott a fegyvertől, s ennélfogva kép­telen volt a háborús m egpr óhál tatá­sok'' elviselésére“ ... Négyszáz évvel ezelőtt éppen emiatt panaszkodik Machiavelli, lrogy „az olaszokban el- seny védték a régi római ősök kato­nai erényei1* s ezért vált ors-z ágút ja­vé Itália minden idegen hódítónak. Firenze „segrelario“-ja evégből ajánl­ja a nép állandó katonai szolgál a'át ém az olasz ifjúság kötelező testne­velését... (Firenze rövid időre fel is állította a milíciát, ez azonban — a; már ismert körülmények miatt —* * nem éppen dicsőséges módon szeren pelt). iS négyszáz év után a fasizmust az, amely megkíséreli rnegvaló.sitani amit Machiavelli kivárd. Húsz éM alatt kétségtelenül ért el ered- menyeket, azonban két évtized alatt képtelenség volt századok min 1 ásatását he lyre,pótolni. Ki vált aló kor, ha tudjuk —• aminthogy márt tudjuk —, hogy a fasizmus csak fél- kézzel dolgozhatott a meghagyott ré­gi re 11 dsz/errel v a ló k opij n o m is szí i rnl kövei kézi ében. „Boldogok azok a forradalmak, amelyeknek nem. kelt1 komp romi sisizumot kötniük idejét­múlt, korhadt intézményekkel“ —* mondotta .nekem Alessandro Pa vo­ii ni, az olasz fasiszta köztársasági párt főtitkára a fasizmus visszatéré­se után és jogos keserűséggel hozzá­tette: „Nekünk nem volt ilyen sze­rencsénk!“ Sokan dicsérték a Duce „bölcs és j ó zja 11 mérné k 1 étét“, hogy k i egy eze 11 a Ri sorgi men tóból maradt intézmé­nyekkel, a iSavoyai Házzál, amely számára ö mentette meg a trónt az elmúlt, világháború után Itáliában felörvénylő belzavar, anarchia és k om mun i zmus fény ege l ésébe n é s hogy nem forradalmi utón, hanem lé- pésről-ílepésre haladva törekszik a cél felé. Ez a „kompromisszum“ azon­ban — amint az olasz fasiszta lapok most emlegetik — „tragikus“ volt a Duce, a fasizmus és az olasz ál lám szempontjából egyaránt! „Hogyan és miért történt?“ Az új­ságíró előszedi jegyzeteit, beléjük te­kint s keresi közülük azt, amit mar elmondhat... To-yncs-a Sáítd&c ciptetfe: Őszi utazások SzéUdyudvaiUetty ‘-SzékdpUeczz’ztiU Székelyudvarhely, december hó. Istenem, ne legyünk igényesek: ha nem le­het, hát nem lehet. Hiszen volt idő, hogyne. Hajdanában, ilyenkor december közepe táján, az ember már'csak fanyalogva fogadott el meghívást például disznótorba. Hiimnjögött, töprengett s ba bele is ment, kikötései voltak. Hogy az úgynevezett véres ne legyen tulkóvér, mert tíarabáséknál tegnapelőtt már teleette magát effélével. Szóval, hogy a véres ne legyen tul- kövér és a májasban ne legyen sok mazsola. Szávai: sok mazsola. És a töltött káposztába ne tegyenek annyi fene hasi-részt és a töltelék a múltkor is kemény volt a sok rizstől. Szó­val; hasi-rész és rizs. És a fánk, szóval a fánk... de minek folytassam: őrültek vol­tunk, szóval és tettel őrültek voltunk na! És ilyen időtájban nézegettük az utazási irodák plakátjait, melyek délvidékre hívtak, szikrázó napsütéssel, garantáltan ötezeréves múmiákkal és napi hétszeri étkezéssel. Ma az ember egy tepertő-szemet betesz a vitrinbe és ha lebirhatatlanul rájön: elutazik a szomszéd városkába, Székelykereszturra­* Korán indul a vonat, reggel félnyolckor, tehát valamivel korábban kell felkelni. Nem sokkal korábban, csak éppen annyival, hogy az ember olyan iramban öltözködik mint egy gyorsított filmben és ebbe még belekalkulálja, hogy a mozdonyon rneg is repedhetett egy cső. Végül is az utas ott ül a vonat egyik harmadosztályú kocsijában. Kissé pihegve ül, jegyet sem tudott váltani, mert nem volt cső­repedés, de ül s hogy elindul a vonat, körül­néz. Az utasok zöme itt őstermelő; van néhány katona s néhány kisebb tisztviselő, hivatal­nok-féle, akik talán úgynevezett kiszállásra múlnak. A katonák gyorsan, mondhatnám A pánikszerűen elalusznak. Sapkájukat a sze­mükre nyomják, vál/ukat beleigazitják a kocsi derékszögébe és már alusznak is. A hivatal­nok-félék halkan beszélgetnek és megható kis csomagocskáikat aggályosán helyezik ide-oda. Az őstermelők rövidesen enni kezdenek. Nyilván reggeliznek. Szó nélkül, inkább csak amolyan jelbeszéddel. Legfennebb ennyit mon­danak: „Használja komaDe a koma ilyen­kor nem-et int és ő is előveszi a tarisznyáját. És a padokra terített hófehér „takaró ruhák megtelnek kenyérrel, valódi szalonnával, min­den kétséget kizáró sült tyúkkal, ellentmon- dúst nem tűrő egybesült hassal és vitán felül- álló kolbásszal, hogy csak az étkezés gerincét említsük. Az utas, aki valljuk meg csak inkább a sietés miatt — három szimfóniát reggelizett, jólesően állapítja meg, hogy nincs baj, nem lehet baj. És ezt a megnyugtató érzését az sem zavarta, hogy az egyik tisztviselő egy darab szilvaizes kenyeret kezdett majszolni, mire a másik megjegyezte: — Mi az kolléga ur, már ebédel? * Az egyik állomáson amolyan jó ötvenes, szikár, csontos atyafi szállott be. Bajuszáról lehúzta a zuzmorát s lehuzódott az ülés sar­kába. Gondolkozva nézett ki a kocsi abla­kán. De nem sokáig: egy hang süvöltött át a kocsi z. son gás árt; — Maga ügyé Borbát Bálint?! A felszállóit székely a hang felé pillantott, bizonytalan nézéssel, mert nem tudta, hogy ki szólította: — Én a vónék. Ékkor egy hasonló korit második férfi ál­lott fel s megindult Borbát felé. ~Há pngem üsmer-é? — kérdezte Borhát­tól Borbát a meglepetés egy villanása után nyugodtan felelte: — Én hogyne. Maga Nagy Balázs a har­madik zászlóaljból. Nagy Balázs szeme megvillant;-— Híí arra emlékszik-é, hogy tizenhétbe, Oroszországba mikor éppen esmént maséroz- tunk Lemberg felé, maga azt igirte nekem. hogy agyonvág. Akárhol kap meg, agyonvág. — Nagy Balázs még kettőt lépett — no itt vagyok — mondta s kihúzta magát. De erre már egy asszony, nyilván Nagy Balázsné, közbe állott: — Ériggy Balázs, nyughass, ülj le oda. Nagy Balázs azonban nem ült le, eltolta az asszonyt s feljebb emelte a hangját: — Mélt üljek?! Itt vagyok, lám vágjon agyon, ha igh gette. Kicsi, zömök ember szólt közbe békítőén; — Mikor vöt a Balázs. . . tizenhétbe . . . tán sohase . . . De Nagy Balázst akkor már elöntötte a vér, s úgy lehet Udvarhelyt egy kicsit ilfoga­tott is no, amig várták a vonatot. Borbát Bálint is felállott, tán egy szikrát veresebben, de inkább nyugodtan. — Né ember — mondta — a fiatal sok mindent Ígér. Lehet, hogy én is ígértem, de most nincs itt a helye. — így mondta „nini s itr a helye“, hogy azonban minek nincs, azt elhallgatta■ Ézt viszont az érdekeltek mind tudták és a hangulat egyre feszültebb lett. Szerencsére belépett a kalauz. Jóreggelt kí­vánt és a jegyeket kérte. Mikor Borbát Bálinthoz lépett azt kérdezte: — Hát Bálint bácsi hol vari a fia? — Aliza Oroszországba — így Borbát Bálint. — S hogy van? Borbát Bálint egy kicsit megbillentene m fejét: — Azt irja elég jól. Éz.zel a kalauz távozott. És különös csend lelt a kocsiban. Aztán Nagy Balázs szétnézett s Csak anv- nyit mondott; — Az enyim is. Nemsokára Székelykeresztur következett, s a vonatról Borbát Bálint adta le a Nagy Ba­lázs csomagját, mert Borbát csak úgy jött. üres kezzel, valami állatátirás ügyében . . . Kellemes karácsonyi ünnepeket kíván megrendelőinek -***, »a- M CZINK kelmefestő, vegytísztítóüzerr Kolozsvári Búlorkészílő Iparosok Beszerzési, Termelő és Értékesítő Szövetkezete, mint a „Szövetség“ Központ tagja. Állandó bútor- ki^llitás. Alapítva 1911. Szentegyház-utca ö.sz. Telefon: 20—99. —Gépüzem: Petőfi-utca 60. az, Elvállal mindennemű asztalos és kárpitosmunkát, intézeti és irodai berendezéseket,éoületmunkákát legmesszebbmenő felelősséggel és pontossággal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom