Ellenzék, 1942. november (63. évfolyam, 247-271. szám)

1942-11-07 / 252. szám

î S í 2 nov* mb er 7. * I elképzelést, fi mely a valóság aprólékos másolásában, a pepecselő részletezésben Játja a díszletező feladatát. A dráma sem az egyszerű, unalmas és szürke hétköz­nap színpadra vitele, hamem sűrített élet, tehát tömör előadás a diszket ez ő köte­lessége is. Csak a légkör megteremtésé­hez szükséges dolgok kerüljenek a szá-npad- ra, viszont bzek a színpad természetének megfelelően — akár a játék is — megnö­velt hangsúlyozásban. A színpadon ma plasztikus díszlete­ket látunk s nem lengő vásznakat, ame­lyekre az árnyékok is rá vannak festve, épp ezért vitatott a kérdés: lehet-e vetí­tett: (lisztetekkel dolgozni? Shakespeare korában gyertyák pislákoltak a szrnpa- i dón, ma rivalda- és sz u f f i t a - v i 1 á gi tásról beszélünk s ezenkívül tölcsérek sorozata ontja a fényt. A forgó szín padot forradal­mi újításként fogadták, ne dig sokka’i t.öh- Int ér a hidraulikus siilyesztő, mely- ível a teljes színpadképet teviszik a fiirr céhe, ott szétszedik, újat építenek s addig az emelteti képben f oly hátik a játék. Miért re k észtén ők ki «gyedül a vetítést az al­kalmazható eszközök közöl. Mozgóképek vetítése nyilván egészségié’en műfaj-ke­verés volna, álló háttérehet azonban miért ne veti illetnénk, úgyis vászonra festenék s mekkora költséggel, Ak.i tiltakozik elle­nei, az követelje azt is, hogy kapcsolják ki a világit ást S hozzák vissza a pislákoló és füstölgő gyertyákat. & I Ä jöttébe vetett pillantás kevesebbet mond a tech­nikai átalakulásról, mint a dráma jöven­dőjéről. Bármerre nézünk Európában és bármelyik művészet útját kémteljük, ze­né b e n, i rodai ómba n, k ép zőmi ívé s ze the n agyarán t a néplétek tői ihletett uj irányok­kal találkozunk. Akár Kodályra vagy Sztrav'inszkyrá, Tamásira vagy Gionora gondolunk, miivei-kbőíi a nép arca bukkan elénk. Hisszük, hogy a dráma is a népből menti megújulásához az erőt, akárcsak minden mii vészié, b — örök Anteusként. , Ke ■maaMM——— lűiekúdés a GERHART HAUPTMANN Irta: UESIKE BÉLA. Már-már kibuggyant belőlem a kérdés, bogy ki halt meg voltaképpen, de szeren­csére idejében felülkerekedett józan eszem s ismét megfékeztem magom. Vég­leg beláttam, hogy a kérdést nyílt fortná- ban nem tehetem fel. Kér eszik érdeseken törtem a fejem. ........ — Hogyne jöttém volna! — Az utóbbi időben ritkán. láttunk. Má r-rnár azt hittem, komolyan meghara­gudtál a múltkor... Homályosan emlékezni kezdtem utolsó találkozásunkra. Nem éppen jó egyetér­tésben váltunk el, az igaz. ÖsszckíÚönbö- zésünkneh egy frivol megjegyzésem, volt az oka.., .S már tudtam is, kije halt meg.'A meny­asszonya. Isten ments! Viszont sajnálnám, ha azt a megjegyzésemet félreértetted volna! Nem úgy gondoltam, hogy le és... Nem tudtam kimondani a menyasszo­nya nevét. Ném, is volt köztünk féltékenység soha • mondta Imre s nagyot sóhajtott. Ü ha nem küldtem neked névteszóló gyászjelentést, minők egyszerűen az a magyarázata, hogy meg akartalak hitnél- u[ ettől a re/tenetes, szomorú szertartás­tól. Az újságban, gondoltam, úgyis ész- reteszed a halálhírt. S eljössz, vagy nem. — Hát már hogyne jöttem volna el! I tóvégre a köztünk lévő barátság... Az biztos, hogy ilyen helyzetben de­rül ki, hogy kicsoda a jóbarát s k> csak cimbora. / gy láttam, nem akar kedves halottjá­ról beszélni. Ettől kezdve én is oson vol­tam. hogy lehetőleg másra tereljem a szót. De többet nem igen beszéltünk, né- máii" baktattunk lefelé az alkonyul» te­metőn. Végtelen nagy békesség lakozott a Házson górd ban, szinte irigyelni kezd­tem azokat. akik már porlndoznak. Amikor a nagy. rácsos kapuhoz értünk, a temető koldusai rúnktámadtak. Imre néhány pengőt osztogatott szét közöltük; p"y féllábu cigányleány elkapta kezét $ erőnek erejével megcsókolta. A Petőfrutcában fel,ele, csukott ko­csi várta. Felein fordult: mégegyszer ki­fejeztem részvétemé!: mégegyszer meg­köszönte. hogy nagy bánatában nem fe­Gerhart Hauptmann nyolcvanadik szír tetésnapját ünnepli november 15-é* a szellemi világ. Csodálatos alkotásokban gazdag férfi' kor dicsősége után, az öregség megnyug­tató, józan és bölcs szellemvfúgából, az időtlenné nemesedett nagyság magaslatá­ról néz te ránk — ételben kiizködve jár­kálok ra —, a ma is fiatalosan csiltegó szemű iró, a német naturalizmus diadal' ravivője, a goethei fejii Garhart Haupt­mann. (Hvenkétéves korában Nohel-dijat ka­pott s hetvenkét éves korában a legna­gyobb német irodalmi kitüntetést, a Goetheteimét kapta fordulópontot jelen­tő, időtálló munkásságáért. Szószapon tás tenne müvének jelentőségéről, szépsé­géről, értékéről ezúttal beszélni. Haupt- mannt nem szükséges méltatni. Ezt már elvégezte az irodalomtörténet. Azt a szo­ciális forradalmat pedig, amelyet a Taká­csokban sokszáz sziléziai nyomorgó la­kácsmester rc-ssz tüdeje szított, már dia­dalra vitte az uj német Szociúlizmus. A zolaj és ihseni naturalizmus iskolájában formálódott hattptmanni mii már az örök német irodalomé s az ünneplő kortárs csak csodálattal tud felnézni az íróra, aki a szélsőséges naturalizmus mesgyéiről a legtisztább misztikával átitatott, szim­bolizmus korlátlan kifejezési lehetősége­ket rejtegető, mindennapi felett lebegő világába húzódott vissza s az európai irodalomnak ad|a Hannáiét, a Jézussal társalgó, meggyötört lelkű gyermekhőst. az álomvilágba tévedt Elgál és Heinri' cbot. a hegytetőn uj világ hangjait hasa­ló harangöntőt. Nyolcvanadik születése napján intsem is, onnan is felé száll az ünneplő szó s igen érdekes megfigyelni, hogy egyesek mi­ként próbálják ürüggyé alacsonyitani en­nek a szeteemóriásnak születési évfordu­ledlceztem meg róla, aztán, felszálltában hátrafordult: — Ezentúl gyakrabban találkozhatunk! — Hogyne! Ha megengeded, még a napokban . ., Most már biztos voltom benne, hogy szegény Sarolta halt még. Nem tudtam el­képzelni, hogy a makkegészséges, huszon­ötéves teremtést mi pusztította el, mi­lyen nyavalya. Mindenféle rosszra gondol­tam, eszembe jutott, hogy a klinikák tát­jáin többször láttam a közelmúltban s szúmbavettem azt a tényt is, hogy ők sze­gények nyíltan, leplezés nélkül egyiitlél- tek: Saroltának félbolond férje volt, aki egy istennek sem akart a ,,hűtlen elha­gyótól“ elválni... Még öngyilkosságra is gondoltam. S hatalmas ‘lel kiismer el fur­dal ás kezdett sisteregni bennem. Miért, nem voltam gyöngédebb szegény Imréhez? Miért nem tudtam jobban vigasztalni? Miért nem mentem el vele azon a félelme­tes kocsin a lakásárig? Miért nem érdek­lődtem Sorolta utolsó órád iránt?. .. Talán önnek a lelkiismeretfurdalásnak, illetőleg az ettől való megszabadulás vá­gyának köszönhetem, hogy mégegyszer kételkedni kezdtem a halott kivoltában. Hátha mégsem Sarolta volt? Hátha „csak“ öreg édesanyja, (akit nem ismertem s aki állítólag nagyon komiszul bánt mindig a fiával) hátha valami távoli rokon, akinek azonban Krédáitusz Imrén kivid nem volt senki hozzátartozója? Ez mindenesetre igazolná és magyarázná lnne barátom elölt is félszeg és merev magatartásomat. Néh ány lépéssel elértem megint a te­mető vaskapu jót. Hadd lássam csak■ mit mondanak a fekete bnhacsinra függesztett gyász jelen lések. Az egyik gyászjelentésen ezt a nevet olvastam: ID. KREDÄTUS2*"lMRE, nyugalmazott m. kir. postafeliigyeiő. * S Sohase hallottam semmit Imre apjáról. Napok múlva megtudtam, hogy — ti­zenötévi szenvedés után — az elmegyógy­intézetben halt meg. S hogy Sarolta miért nem kisérte ki „apósát“ utolsó útiéira? Azokban a napol,bon adóit életet „leg­ifjabb Kredédusz Imrének“. lóját, arra, hogy dohos nézeteiket meg­szellőztessék. Akad olyan is, aki bizonyos kárörömmel Hauptmann elvonultságát az­zal próbálja magyarázni, hogy az iró nem akar közösséget vakulni azzal a világgal, amely 1935 óta körülötte kialakult. Csak a „sorok hősül“ árad ez a jólismert or_ todox-libéralista szólam, de a nyitott sze­mű olvasó azonnali észreveheti. A romok alá temetkező korhadt világ konok glosz- szúriusai azonban hiába próbálják bebe­szélni az ünnepilés ürügye alatt, hogy a Hauptmann müvében a meg vált ásért or­dító nyomor mi% ni a is olyan, mint a Dreissiger ellen fellázadó, sípoló tüdejii takácsok korában, mert már megindult a nyomor felszámolása s csak akik erről nem akarnak tudomást szerezni, azok saj­nálkoznak Hauptmann elszigetel tséglén- Vékmenyükkel pedig éppen azokat leple­zik le. akik ennek a nyomornak az elő­idézésében a nagyobbik részt magukénak vallhatják. Miért ne fogadnék el azt az egyszerű magyarázatot Hauptmann, egye- tlii!valóságára, élsz igétéhségére, hogy a zseni mindig egyedül jár? Uj bolgár irodalom Két folyóiratunk szerkesztőinek meg­hívására bolgár írók jöttek Budapestre. Nagy sikerrel szerepeltek s látogatásuk egv oliyan irodalomra terelte a közfigyel­met, amit sajnálatos módon kevesen is­mertek hazánkban. Bolgár—magyar tör­ténelmi kapcsolatainkat az uj magyar tu­domány dicséretreméltóan és igen részle­tesen már feldolgozta. Ideje már. hogy a revíziós mozgalomban olyan derek as test­vériséggel mellettünk harcoló bolgár nem­zet irodalmát, is megismerjük egy nă” gyohbigéüyii irodalomtörténetben. A bácskai lerohanást megelőző hóna­pokban. amikor a szerb—magyar viszony még a baráti kapcsolat mezében üszkösö- I dött, egyre-másra jelentek meg irodalmi vonatkozású kiadványok a szerbekről, j Miért késik ezúttal egy resztet esőbb bol­gár irodalomtörténet, amelyből közelebb­ről me.gismerhetnők ennék az igaz bará­ti nemzetnek szellemi kincseit? * Ujjánylpófló megoldás tenne egypár mai bolgár kritikai vagy irodalomtörténe­ti mii lefordítása s itt elsősorban M. Ni" kolov, továbbá Bóján Angelov és P. R. Slavejkov irodalömtörténétí munkáira gondolunk]. Stavejkqv iroclalomlörléceié­ben főleg az újkori írók jellemzését ta­láljuk s abból szerzünk tudomást Géorgi Karaslavovró], a mai bolgár irodalom ,.népies“ irányzatú regényírójáról; An­gel Karalicsev kitűnő falusi rajzairól! és életképeiről, Pai-el Sapsuv himnikns pró­zájáról és Isaev, továbbá Iran Mircsev emelkedett hangú költészetéről. Ha a „kis-entente“ klikkjében ’lappan­gó szerbek irodalmából téves buzgalom­mal fordításokat jelentettünk meg, miért ne ten nők meg ezt a bolgárokkal, akik Trianon óta sohasem szűntek meg a ma­gyar ügyért sikraszáillni? A bolgár iroda­lommal Való megismerkedés nemcsak ba­ráti kötelességünk, hanem a testvéraép iránt érzett igazi, szeretetünk jele is. Orvos-írók Egy újabban mégjelent orvos tárgyú re­gény („A 36. sz. káreset“) körül zajló kritikai harc újból az orvosregényekre és ezek íróira terelte a figyelmet. Nem a jo­gosan megbírált és valóban rossz regény védelmére akarunk kelni ezúttal. Alka­lomnak tekintjük csupán, hogy Karl Ei­land német iró kitűnő kis könyvének visszhangját k ö z ve t i t s ii k. EHand a német orvosirókról értekezett s felsorakoztatta a mai német irodalom egy pár nagy képviselőjét, akik az orvosi rendelő gyógyszeres légkörét cserélitek fel az irói dolgozószoba képzelt világot rej­tegető csendjével. Kezdetben volt Cronin. Legalább is Így tudja a regényeket moziban „olvasó“ átlagember. Pedig Cronin csak üzletet és divatot teremtett az orvosi témakörből:. Hiszem előtte csaknem másfél évtizeddel remekművet alkotott ebben a vonatkozás­ban a mai német irodalom elismert kitű­nősége: Hans Cnrosso. Es mellet te milyen sok német szerző akad, aki más ea más események középpontjába tette az orvost <és elsősorban önmagából, a telkéből, or­vosi hivatásának gyakorlása közben f el - bukkanó problémáiból adott érdekes és nagyon emberi jelentést. Az uj német iro­dalom ne vies eb b orvos-írói: Hun§ Much, Carl Ludwig Schleich, Gottfried Benn, Hellmuth Unger, Ludwig Ei"ckh, Albert Schramm hol regényben, bol versben fe­jezik ki a legnagyobb emberi élményt: a betegség legyőzését s a settenkedő haláilllal folytatott küzdelemből leszűrt igaz bol- cseséget. EH and tanulmánya nemcsak arról győz meg, hogy egyáltalán nem Cronin az egyetlen elismerésre méltó orvos-író, sőt divatot teremtő müve messze elmarad az etikai és irói értékelésben azoké mögött, akik nem üzletből írtak regényt, hanem lelki szükségből, a bennük megfogom zott böteseség megnyilatkozást követelő pa­rancsára. Ez adott tollat annakidején Du­hamel kezébe is, aki az első világháború vérzivatarában, egy kötözőhely szenvedé­seket példázó légkörében meglátta a mo­dern európai ember felszakadozó lelki sebeit. Az orvos-iró nem a képzelő agya­fúrt 1 om}>ikmunkájának segítségével áb­rázolja az emberi szenvedést, hanem a ta­pasztalat prizmáján keresztül szemléli az életre törő halált, mely kezdettől fogva a leghatásosabban, megrendi többen ünne­peltette az emberrel a Gondviseléstől okos sáfárkodásra adott ajándékot: az életet. Mátta ţeîeit ~ — Angelo AppioUi könyve — Az iró ezeket a háborús története­ket az erdélyi arc vonal egyik repü­lőterének étkezdéjében hallotta. A hősök maguk beszélték el őket; az iró akkor sebtében följee-vezte elbe­szélésüket és most az olvasó elé tár­ja e nagyszerű férfiak ragyogó hős­tetteit. A hagyományos olasz deka- merőn-forma telik meg itt uj tarta­lommal: korunk eposzának ifjú hő­sei számolnak be a veszélyes élet kalanyijairól és hőstetteiről. Az ol­vasó feszült izgalommal követi eze­ket a személyes hangu, lebilincselő és változatos történeteket, amelyek szinte az egész mai háborút átfog­ják; — az utolsó négy elbeszélés ugyanis a* nyugati hadjárat egy-egv nagyszerű jelenetét idézi az olvasó elé. Olaszországban az utóbbi évek egyik kimagasló sikere e mii, amely most egyidőben indul hóditó útjára' magyar és német nyelven. A mai háború egyik időtálló értékű doku­mentuma Appiöt.U remekül megirt könyve; tele van feszültséggel, csu­pa fordulat., kaland, izgalom — s egyben izig-vérig irodalom. Jó halott Meghalt, szegény... Szegény? Vajjön.. Magad sajnálod, bánatom, önző kin ,s kételyek fölé akasztod cégérül nevét, hogy elsírhasd a könnyeket, melyeket élők gyűjtenek. Öt mondva, magad bujtatod. S ő engedi: mar jó halott. Ö engedi, mert jó halott. Nem haragszik, bár itt hagyod. Gyűlölni csak az tud, ki fél s ő immár senkitől se fél. Ö immár nagy és g lóri ás, titkokat őrző óriás szorgos jajod közt néma hegy, s vállalva gyászod, hősi kegy. Megy, megy: megértő követed, akivel könnyed űzetted s üzened vele: jó vagyok, lám, fájok, sírok, jajgatok ... Megy s ő már tudja, hova jut, mi az igazság, hol az ut s mig eltemeted, mint szegényt, már érti is a nagy fölényt. Ó, sírj végesség, nit, botor, rejtőzködő élelnyi tor gvühvkezete. Sirva tölts mákonyi magadnak. Lám, a bölcs nem tiltja bánatod. Megáll, mig mosdasz haltában. Megáll, míg koloncaid rárakód, hogy elvigye: már jó halott. HOB VN JENŐ.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom