Ellenzék, 1941. július (62. évfolyam, 148-174. szám)
1941-07-05 / 152. szám
19 41 / irt 1 as 5. ELLENZÉK Obsitos vitézek. Irta; HEGYI MÓZES (Kékes) ■ • I A kolozsvári Ellenzék cikket irt az erdélyi magyar papság hivatásérzstérői. Ismertet te* a magyar pap feladatait és sorsát az ősz szeomiott megszállás alatt. Nem sokkal utána a Désen megjelenő hetilap cikkírója Vissz, hang címen foglalkozik az Ellenzék méltatásával. A cikkíró azonban — feltehető, hogy nem rosszindulattal — olyan állításokat kockáztat meg, melyeket erélyesen s issza kellene utasítanunk. Mivel azonban még nincs okunk kételkedni jóhiszeműségében, egyelőre e«ak a helyesbítésre szorítkozunk. A Visszhangból ugyanis az tűnik ki, mintha írója különvéleményen volna az erdélyi papság elviselt keresztutcát illetően. Még valami: cyQván osák távolról ismeri az erdélyi magvar papot, külső jegyeiben különbözteti meg a többi embertől, a leikéhez, felfogásához, elszánt küzdelméhez azonban semmi köze. Magyarán megmondva: nem ismeri az erdélyi magyar papság l>e4ső életét, meggyőződését, lelki alkatát. Aki csak kívülről szemlélte az erdélyi magyar papot a közeli múltban, az valóban a cikk Írójával lehet egy véleményen. A megszállás idején ugyanis a magyar pap bizony szánandó külsejű V remtmenye volt a mindenható Istennek. Köztudomású, hogy az ellenséges érzésű államhatalom minden eszközt válogatás nélkül örömmel megragadott, ha árthatott vele nekünk. Egyházaink alól ki akarta huzni az anyagi alapot. Papjainkra ráuszította jól idomított csendőreit, adóvégrehajtóit, községi jegyzőit, vármegyei hatalmasságait s nem utolsó sorban uzsorás pénzintézeteit. Sőt, legutóbb még nemzeti egyházát ir, hatalmi szóval kényszeritetie rá azokra, akiktől kii- ■’ünben eivehette volna a betevő falat kenyeret Ilyen szörnyű viharban a magyar pap egyedül maradt, tépett ruhával és lépett akarattal, támasz nélkül, tanácstalanul és szegényen. Úgy szállt Szembe a hatalommal, ahogy birt: többet ésszel, mint erővel. Hivatása betöltéséért könnyű szerrel lemondott mindenről; rongyosan, elhagyott külsővel visszahúzódott a magyar faluba, Valóban szánandó külsejű volt, vagy — hogy a feldobott szóval éljünk — olyan volt, mint egy madárijesztő. Ellenben ott a tévedés, hogy az erdélyi magyar pap ma sem szégvenU, hogy akkor olyan volt. Sőt, elienkezőleg: ha valamire büszke lehet,; akkor arra aztán egyenesen büszke, hogy szegényen is, magáráhagyottan is, el- Imséges indulaUi hatóságok gyűrűjében is megtalálta a módját a. nép segítségének, pász- tormásának; $ a magyar nép valahogyan sokkalta közelebb állóknak érezte ezeket az „elhanyagolt" külsejű papokat, mint azelőtt a jólö'itÖ2ötteket. A nép érezte, hogy a papnak most azonos a sorsa az övével. És hallgatott rá, mert az üldözött papságban a falusi gyülekezetek legközvetlenebb oltalmazóját, szomorúságának őszinte viselőjét lelte meg. így a magyar pap igazán betöltötte a madárijesztő szerepét. De nemcsak a verebeket hesse- ^ette el, hanem a nagy sötét varjakat, a héj- jakaţ és karvalyokat, á fene nagy ragadozó madarakat is. Vagy pedig maga is áldozatul esett ádáz támadásuknak. Volt egy idő, mikor a magyar pap fogalma egyúttal politikai üldözöttet, sőt gyakran törvényen kívül helyezettet jelenteti a hatalom szemében. A kolozsvári és brassói. Fellegvár tele volt erdélyi, illetve székelyföldi papokkal, kiket a hudbirósági tárgyalásokról szállásoltak egyenesen oda. Mert ha a magyar pap ragaszkodott a törvényadta jogunkhoz: a magyar tannyelvű felekezeti iskolához, vagy ultako^ zott a nevetségbe fűlt névelemzés eilen, vagy szót emelt a falu közbirtokosság: vagyonának elherdálása ellen, azon helyben kész volt ellene a nemzetgyalázás vádja. Abban az időben az erdélyi magyar pap gyakran egyet jelentett u megkötözött fogollyal, a meghurcolt magyarral, az anyagilag tönkretett, idegeiben összeroppant közéleti emberrel. Tévedés ♦ ehát azt hinni, hogy a magyar pap most jó- ságávál dicsekedik. Nem dicsekedik egyáltalán. Annál kevésbé a jóságával. De ha egy. általán hivatkozik valamire, akkor büszkén • ralékezik meg arra az időre; arra büszke, hogy: kiáüolta a rámért rettenetes csapásokat. Ha á hatalom meg akarta fojtani őt, ebből azt olvasta ki, hogy valóban értékes munkát végez, különben nem volna annyira kellemetlen a türelmetlen uralom számára. A magyar pap akkor sem torpant meg. Hittel és türelemmel viselte sorsát, mert tudta, hogy egyszer megvirrad. S most, hogy mi gyá radt, egyeseknek első dolga az volt, hogy kiaebbitgették a magyar keresztet viseltek, s köztük a magyar papok szenvedéseit. Rendben van, a papság tudomásul vette. A magyar papság erkölcsi súlya, végzett munkájával szerzett tekintélye már sok vihart kiállott Magánvélemények és ol- dnltámadások eilen nem szorul védekezésre. Ezúttal sem a maga érdekében szólalt fel, hanem inkább egy téves állítás, vagy helytelen beállítás helyesbítésére A magyar papság tiszta lelkiismeretid kijelentheti, hogy amit rábíztak, hiánytalanul megőrizte. A munkát pedig ezután is vállalja; a kisebbségi sorsban vitathatatlanul mindenki rábizta a nyájat, most innen is, onnan is hangzanak «1 vitató közbeszólások. A papság ezt is nyugodtan tudomásul veszi. Csupán csak a magyar nemzet érdekében fűz megjegyzést hozzá, Most beérett az Isten vetése A gazda úgy véli, hogy nincs szüksége madárijcszíés- re. Mégis talán jobban tenné, ha megbecsülné, mert meg hasznát veheti. Emlékezetes évforduló A világválság zivataraiban az emberiség legnagyobb része megfeledkezett egy óriási esemény 60. évfordulójáról. Csak Németország ünnepelte meg. nem csupán azért, mert első sorban az ö ügye, kanén azért is, mert az ő higgadt és pontos rendszer világában semmiről sem feled- keznelt meg és mindent kihasználnak minden lehető tárgyi, lelki, szellemi érdek sugallatára. A {nagy esemény az első villamos vasút megnyitása volt ez 1Ő8I. év késő tavaszán. Az egész világ ujjongott akkor. A műszaki lehetőségek terén óriási lépés történt előre s az emberiség megérezte, hogy páratlan fejlemények jönnek még a jövőben az általános pplgárosultság javára. Eddig csak világítottak, kisebb gépeket hajtottak, távolba utak és beszéltek a villamosság segítségével, most már a vontatás megoldása után kezdtek fölrajzolódni az ólmok egére az uj villamos találmányok vakmerő elképzelései, amelyek aztán siirii sorban meg is valósultak napjainkig, mint például a mozi és rádió, a villamossággal való háztartási tevékenységek és a távolbalátás eszközei, stb. Tulajdonkép a Berlin-Lichterfeldében megnyílt első villamosvasút korában kezdték a műszaki és tudományos haladás kápráztató századát — az aranykor emlékét idéző föltaláló kort — a villamosság századának is nevezni a gőz mellett. Méltán. Mert amióta Franklin Benjámin „a villámot az emberiség igájába fogta" és Galvani, „a békák táncmesterea mesterséges villamossággal megismertette világunkat, az elektromosság fölhasználása terén gyors és mérföldcs csizmákkal ment előre az ttját kutató ember. Nem. beszélve külön az utolsó félszázad eredményeiről, mikor a asjuvami Henyer Legelőször több, mint két éve csengetett be hozzánk. Átalvetővel a vállán, íto raráncosan, jó falusi színnel. Koldult. Olyan szegény asszony volt, aki tulajdonképpen nemhivatásos koldus, de mégis kéregetésből él. I Volt otthon egy szép, nagydarab kenyerünk. Odaadtuk nein. Pedig először pénzt kért. De mert azzal a szokásos koldus-szólammal kezdte, hogy: Kérekszépen egy kis kenyérrevalót — mindjárt a kenyeret kapta tneg a rávaló helyett. Elvette, nézte, meg is köszönte s lument a kapun. Tovább ment, lassan, de nem látta, hogy nézzük. Körültekintett óvGtosan s mintha valami tiltott, rossz dolgot cselekednék, a jó áldás-szagu nagydarab barna kenyeret letette a szomszéd ház kerítésének párkányára s tovább ment. Nem kellett neki a kenyér. Sok idő telt el azóta s néha láttuk jellegzetes arcát. Jött azután is hozzánk kéregetni. Kicsit- haragudtunk rá a kenyér miatt, említettük is neki. de letagadta. Aztán eltűnt és nem láttuk sokáig. Közben megfordult a világ s a változások s a háború rohanó ütemében egyre drágább és be- csiiL'chb lett a munka szimbóluma, a kenyér. Ma minden koldus kenyeret kér, ez a legszentebb, a legdrágább: érdeme szerint becsülik. Tegnap jött el újra hozzánk. Kicsit öregebben, lassúbb járásuan, alázatosabban. ügy kezdte, ahogy mindig: ! — Kérek szépen egy kis kenyérrevalót . . . Volt otthon mindenféle kisebb-na’ gvobb darab maradék kenyerünk. Megkérdeztük tőle: — Kenyeret elfogadna? — Oh, hát hogyne fogadnék el — derült fel az arca — köszönöm szépen. Átnyújtottuk neki a kerítés rácsán a kény ér darabkákat s bementünk a házba. Úgy egy óra múlva néztünk ki megint s láttuk, hogy a mi szegény asszonyunk ot) áll még mindig a kapu előtt. Mit akarhat, mit csinálhat ottan annyi rettentő ideig? Hiszen máskor ilyenkor már a hetvenedik házba csenget be... Mikor jobban megnézzük, látjuk, hogy kicsi darab fával a kapu alatt kapirgál, nagy erőlködéssel- próbál belülről ki piszkálni valamit. Ez a valami egy hüvelyk- ujjnyi nagyságú, kicsi kenyérdarabka volt, ami belül esett véletlenül, amikor oda- nyújtottuk neki a háborús, egységes, de minden morzsájáig drága és becses kény ér darabkánkat: a kenyeret, amelye* most tanultunk meg megbecsülni... '■ (M. L) villamosság intézményei mellé a motorok gépei léptek és a fejlődés megfelelt az uj gépkocsik és az uj repülőgépek iramának. Most, amikor a „dinamizmus“, vagyis a villamosság ellenállhat all an és gyors erejének ez a fogalma mindent áthat és kezdi átalakítani a létet, az életet, a világot, az embert, kifejlesztve a mustármagot, melyet a világháborúban vetettek el és sokmillió ember vérével öntözi ele. azóta még nagyobb csodálattal gondolunk a villamosságra, mely sorsunkat valójában eldönti. Az erők erejére. A fejlődésnek és haladásnak ezt a mértékét magán a villamosvasút fényes történetén is külön megmérhetjük. Ez a 60 év bámulatos változásokat hozott. Az első pálya mindössze hét és félkilométer volt. S ma már sokszázezer kilométeren vontatnak villamos erővel és már a vasutak teljes villamosítása került napirendre legtöbb helyt. Az elektromos áram vezetésére kezdetben még csak síneket alkalmaztak s az átjáróknál motor hiányában a kocsik saját lendületükkel haladlak ál; a legnagyobb engedélyezett sebesség húsz hm. volt. Ma pedig u felső vezeték villamos ereje röpíti, ha hell, óriási sebességgel a vdlamosvonatohal s a rnilie- niurn évében Budapest a világ első föld- alatt vezetett villamosvasút javai e hatul- mas újítás nagyméretű követésére biztatott másokat. Valóban kimondhatatlanul nagy volt a villamosság csodál étele itt, esen az egy „síkon“ is. De hasonlókép a többin is. Mindenütt. Mert a villamosság egyre inkább villamosít ja, gyorsítja, dinamizálja önmagát. Távol korok, mikor a villamosság a polgárosullság már oly régi eszköze lesz. mint a tűz voh napjainkban, bizonyára meg fogják állapítani, hogy az ernbeii polgúrosultság terén a tűz nyomában és tudományos művelődés terén egyedül a villamosság indította el a legnagyobb forradalmat. Sőt, lehetséges, hogy a „villamos“ ember marad véges-végig a találékonyság legnagyobb eszménye s a ,,mesterséges villamosság“ marad örökké az alapvetően nyitó erő. Egy kétségtelen: a villamosság ily évfordulóin a szegénységre intett ember joggal fennhéjázhat és önmagának legjobb szerencsekivúnatail fejezheti ki, akár a tükör elé állva. Illés, aki tüzes szekéren vágtat az égbe, az egyik csodás embert képviseli. A villamosság hőse pedig, ulti ma már irtózatos gyorsaságú repülőgépről adja le rádió- gyamjait, képviseli a másikat, aki azonban maga büszkén utalhat a saját erejére és leleményére. Bizonyára nem. vagyunk az utolsók az angyalok és ördögök hadától határolt „lelkes“ lények világában. (Sp.) ÁmSlíer nein v©Iá szabad a nőknek földiákká! az utcán megáüani Mi illik, mi nem illik? Ez az örökké idő szerű kérdés azért lett aktuálissá hirtelené ben előttem, mert kezembe került egy megsárgult ócska könyvecske, amelyen a következő cim olvasható: Illemtan mindenki számára. 1899-ben jelent meg a könyvpiacon a piros-fehér-zöld szinü könyvecske s igy érthető, hogy mohó kíváncsisággal kezdtem lapozni a megfakult oldalakat. Az illemmel első nagy összeütközésem ak* kor volt, amikor tanitóm, Szakács Pista bácsi a szilágysági elemi iskolában egy nyakleves kíséretében a lelkemre kötötte: — Jegyezd meg fiam, bogy nőt sohasem szabad visszaütni. A kis fa’usi iskolában egy tanteremben ü tünk leányok, fiuk és igy csak természetes, hogy a tízperces szünetben néha a leányok is kaplak egy két ütést, sőt az is megtörtént, hogy a hajukat megbuzogattuk. Azóta aztán tapasztalatból is megtanultam, hogy nem illik a nőket visszaütni, illetve már filozófiával kevertem a do'got, mondván, hogy nem érdemes .. . Egyszer meg vadászaton egy nyugalmazott ezredes szó't rám szelíden: — Engedjen meg egy megjegyzést. Ha bidon megy át, akkor mindig maga megy elől és sohasem a nő. — Miért? — tört ki belőlem a csodálkozás. — Azért, mert a férfi mintegy kipróbálja a hidat, hogy nem szakad-e le. Es csak e biztonsági próba után jönnek a hölgyek. Még ebbe csak belenyugodtam, hiszen azon a vadászterületen, ahol akkoriban cserkésztünk. valóban csak rozoga pa11 óju hidaeská- val kerültünk össze. Olvasgatom most a régi illemtant. Mi is illett 1899-ben? A könyvecske mindenekelőtt megállapítja, hogy a> illemtudomány a táne- tauitás keretébe tartózik. Később meg arra hívja fel a figyelmet, hogy udvariasnak kell lenni — még a végrehajtóval szemben is . . . Kiderül, hogy — a társaskocaibau a hölgyeké az elsőség. De mindjárt meg is védi a férfiakat: ..A férfi, aki társaskocsiban ül, nem mulatságból teszi, valószínűleg dolga van, nem illik ehát udvariasságát megzsaro- va, őt dolgában megakasztani.'1 Megtudjuk azt is, hogy nem illik táncmulatságba menni annak, aki nem tud táncolni. „Jusson eszébe, amit egy ezredes a buffet- asztaluál fagylaltozó hadnagyoknak mondott: Uraim, ne feledkezzenek meg kötelességükről, önök nem jeges-, hanem táncmedvéknek jöttek ide. Előbb a munka, aztán az élvezet! Jobbra át! Mars a táncterembe!“ Istenem, ba elgondolom, mennyivel több illik a mostani nőknek, mint a régieknek. Aí illemtan ugyanis azt mondja: „Nőnek férfivel az utcán megállni nem illik. Az iHemta- dó férfi csatlakozik az illemtudó nőhöz, még akkor is, ha ellenkező irányban van dolga, de az utcán nem állanak meg." És bizony rosszul járnának a Váci-utcában sétálgató hölgyeink, ba az illemtan rendelkezését be kellene tartani, mert „egyedülálló nő soha meg nem áll kirakat előtt . , Az étkezésnél cimü rovatnál ezt olvassuk: „Az asztalkendőt, ha ruhámat óvni akarom, akár a gallérba is dughatom és nevetséges azt hinni, hogy az asztalkendőt a térden illik tartani, mert ezt megteheti az, aki evomü- vész és nagyon óvatosan tud enni.“ Istenem, igy megvá’toztak az idők . , . Tudtunkra adja azt is, hogy vendégségben annál inkább örül a házigazda, ha ételben, italban minél nagyobb pusztítást végzünk (ó, régi magyar bőség...). Vendéglőben, ha idegen asztalhoz ülök, hallgatok Ellenben, ha az idegen megszó it. barátságosan beszélgetek ve'e, ha ő bemutatkozik, én is bemutatkozom^!) Ez egyenesen érthetetlen . Ez a rész bizonyára érdekli a dolgozó nőket: „A női hivatalnoknak még lehetőleg udvariasabbnak kell lenni, mint a férfihivatalnoknak, mert a női kiszolgálással 3 nagy tömeg még mindig nem tud megbarátkozni.“ Böngészgetek az ebárgult füzetben s egvik helyen még a következőket találom. „Egy felvilágosult nő nem tűri. hogy férfiak sokat kérdezzenek tőle, Ilyenkor ügyes, tapintatos beszélgetéssel e.lháritja magától a kérdéseket. mint ahogy okos nő nem adja ki magát. A nőiesség egyik lényege a zárkózottság. ami bizonyos fokig tiszteletet ébreszt mindenkiben.“ Mindenesetre egy mai fiatal lány csodálkozással olvashatja ezeket a tilalmakat, a logikának ezt a régies kanyargását, mint ahogv nehéz elhitetni egy fiatal leánnyal ina azt. hogy még nem is olyan régen nappali vonatokon is női szakaszok voltak, ahol hölgyeink exterritoriális jelleggel üldögéltek s ebbe az e'kiüönitett részbe férfiember nem tehette be a lábát. A mai életről lehullott a női szakasz, mint felesleges holmi. Ma a nők már a maguk lábán állanak s nincs szükségük i vén védettségre. ami mindenesetre örvendetes, mei * mutatja, hogy hölgyeink va1 óhou korszeiiiek már a szó jó értelmében . . • Diószeghy Miklós LEVÉLPAPÍROK, egyszerűtől a Ifisztékosabb kivitelig, legolcsóbb** <39 ELLENZÉK könyxosztáijálxXh. KokMT«, A
